Üdvözlés

Szia!
Rileey vagyok, örülök, hogy idetaláltál, annak még jobban, ha máskor is visszanézel. Mostanában főként könyvekről szedem össze a gondolataimat, de ha olyan kedvem van, filmekről és sorozatokról is megejtek egy-egy posztot. Sokat olvasok angolul, így ne lepődj meg, ha nem túl ismert könyvekkel találkozol errefelé. A célom, hogy felkeltsem ezekre a figyelmet, hátha egyszer kis hazánkban is a könyvesboltok polcaira kerülhetnek. Kellemes böngészést kívánok! :)

Ha szeretnél kapcsolatba lépni velem, a nagyító ikon alatt lapuló űrlap segítségével megteheted, vagy használhatod közvetlenül az e-mail címemet: rileey.smith[kukac]gmail.com

Népszerű bejegyzések

Címkék

1 pontos 2 pontos 3 pontos 4 pontos 5 pontos ABC ABC Family adaptáció After the End Agave agorafóbia akció alakváltók alternatív történelem angol angyalok animációs anime Anna és a francia csók apokaliptikus Arrow barátság blog book tag borító borítómustra boszorkányok Cartaphilus CBS chick-lit Ciceró Courtney Summers crossover családon belüli erőszak Dan Wells Daredevil démonok depresszió design díj disztópia dráma Dream válogatás Éles helyzet erotikus fanborítóm fantasy felnőtt film Forma-1 FOX földönkívüliek Főnix Könyvműhely Francesca Zappia francia Fumax GABO Gayle Forman Hard Selection Harper Teen Hex Hall high fantasy horror humor időutazás írás istenek Jane The Virgin Jennifer Niven John Cleaver karácsony katasztrófa képregény klasszikus komédia Kossuth Könyvmolyképző krimi leltár lovak Lucifer Maggie Stiefvater mágia mágikus realizmus magyar szerző Matthew Quick Maxim megjelenések mentális betegség misztikus Netflix new adult novella nyár öngyilkosság pánikbeteség paranormális pilot posztapokaliptikus pszichológia pszichothriller Rainbow Rowell Razorland realista Red Queen Richelle Mead romantikus sci-fi Scolar Silber skizofrénia sorozat steampunk Supernatural Syfy szerelmi háromszög szörnyek tanár-diák természetfeletti The 100 The Chemical Garden The CW The Dust Lands The Flash The Selection thriller toplista történelmi tündérek Twister Media Ulpius urban fantasy vámpírok vérfarkasok Victoria Schwab vígjáték vírus Vörös Pöttyös Wither young adult zombik

Most olvasom

Blogok

Üzemeltető: Blogger.

Küldj üzenetet!

Név

E-mail *

Üzenet *

2013. augusztus 31.

Suzanne Young: The Program

Suzanne Young-gal a Need c. sorozata kapcsán ismerkedtem meg, amit egészen megszerettem. Tulajdonképpen nem a történetvezetésének dinamikája, hanem inkább hangulatteremtő képessége az, ami megnyert magának, úgyhogy úgy álltam neki a Programnak, hogy jó lesz, bármit is hoz ki a történetből.

Az alapötlet egészen figyelemfelkeltően érdekes: az öngyilkosság járványként terjed a tinédzserek között, immúnissá váltak az antidepresszánsokra. Emiatt jött létre a Program, amely kigyógyítja a betegeket a fertőzésből, úgy, hogy elveszi az emlékeket, amik a betegséget kiváltják. Értelemszerűen a tiniknek kordában kell tartaniuk az érzelmeiket az iskolában, sőt, még a szüleik előtt is, mert ha a legkisebb jele mutatkozik annak, hogy valami nincs rendben, maguk a szülők is feladhatják a gyereküket. Nem egyszerű elviselni a nyomást.

Sloane barátnője, Lacey nemrég jött vissza a Program kezeléséből, és nem emlékszik semmire. Lacey barátja, Miller nehezen viseli a dolgot, és szentül hiszi, hogy Lacey belül mélyen tudja, ki ő. Amikor végül meggyőződik, hogy minden elveszett, olyan események láncolatát indítja el, mely végül a főhőst, Sloane-t is a Programba juttatja.

A szerző Sloane-t különböző fázisokba helyezi, egyszer ő az, aki támogatásra szorul, és össze van törve, majd neki kell erősnek lennie, és támaszt nyújtania, majd amikor már semmije és senkije nem maradt, nem bírja tovább és összeomlik. Eleinte elég önző módon csak magára gondol, el sem jut a tudatáig, hogy milyen érzés lehet a barátjának, Jamesnek, hogy örökösen rázúdítja a lelki szennyesét, mintha James fából lenne, és nem lennének érzelmei attól függetlenül, hogy a srác erős oldalát mutatja a külvilág számára. Talán pont ettől olyan megdöbbentő, mikor felcserélődnek a szerepek, és Sloane-nak be kell bizonyítania, hogy elég érett ahhoz, hogy más érdekei kerüljenek az előtérbe. Megpróbálkozik a lehetetlennel, szembeszáll a nehézségekkel, de mindhiába. Miután egyedül marad, meglepő, hogy összetörik, hogy hagyja, hogy elsodorja az ár?

"Nincs már senkim, akinek elmondhatnám, senki, akiben megbízhatnék. Olyan egyedül vagyok, mintha meghaltam volna, mégis a tudatomnál lennék."

Az írónő nagyszerűen festi fel az érzelmi változások palettáját, ahogy Sloane egyik végletből a másikba kerül. Végig jelen van egy nyomasztó, szomorkás, fojtogató atmoszféra, ami egyre negatívabb tartományokban teljesedik ki, míg Sloane végleg a depresszió fogságába kerül. Hűen adja vissza a depresszió tüneteit, mikor már az embert nem érdekli semmi és senki, nem foglalkozik a külsejével, csak legszívesebben bemászna az ágyba, és sose kelne fel, nincs motivációja és nem látja már értelmét az életnek. Sloane fokozatosan egyre mélyebbre süllyed az érzelmei tavában, hogy a végén megfulladjon, és nem is küzd ellene. És nem csak ott próbál megfulladni.

Suzanne Young-nak úgy látszik az a specialitása, hogy nem klasszikus meglátjuk-egymást-majd-összejövünk szerelmi szálat alkalmaz, hanem a könyv kezdetén egy hosszú ideje tartó kapcsolatba ugrunk fejest. A Need sorozatában is ugyanez volt, és itt is hasonló a helyzet. Persze megmutatja az olvasónak flashback formájában, hogy a szereplők hogyan jutottak el odáig, ahol most tartanak. Ezek a visszaemlékezések már csak azért is hatásosak, mert párhuzamba állítja a szerző a múltat, mikor a lehetőségekhez mérten minden szép és jó volt, a szomorú, kilátástalan jelennel, így jobban felnagyítja az érzést, hogy mennyire fáj az, ami elveszett. Kifejezetten elnyerte a tetszésemet ez a megoldás, mert a nem lineáris adagolás miatt sokkal érdekesebb ez a módszer, és a lényegtelen részek kimaradnak általa.

A Programmal kapcsolatban sok érdekes kérdés merül fel. Egyrészt a hatékonyságuk egyelőre 100%-os, ezért mindenki teljesen odáig van (más országok is adaptálják a saját variációjukat), ugyanakkor a módszereik eléggé megkérdőjelezhetőek. Ki dönti el, hogy melyik emlék megy? Nem csak rossz emlékeket törölnek, hanem olyanokat, amikhez erőteljes érzelmek kötődnek, legyenek pozitívak, őket az sem érdekli. Ha az egyén életének szerves részét képezik, kit érdekel? Az ember akarata ellen cselekszenek, nem számít, ráadásul a szülők mindezt támogatják, úgy, hogy nincsenek is tisztában azzal, hogy mi folyik ott. A lényeg, hogy a kamaszgyerekük ne akarja megölni magát, és ők mindennap hálát adhassanak az égieknek, hogy a gyerek él és egészéges. A könyv morális kérdések feltevésére készteti az olvasót: Mit ér az élet, ha nincs célja? Ha üres bábok vagyunk, akik csak teszik a dolgukat, de meg vannak fosztva az érzésektől? Hát nem az érzések tesznek minket emberré, még ha szenvedünk is tőlük? Helyes-e úgy tengődni a világban, ha az embert megfosztják a személyiségétől, minden apró szikrájától, ami azzá tette, aki? Mert bár valóban, a kitűzött célt eléri a Program, megakadályozza, hogy az alany fejében megforduljon az öngyilkosság gondolata, de az már nem ugyanaz az ember, aki egykoron volt, csak az eredeti üres lenyomata.

A könyv második felében nem éreztem határozott irányvonalat, az írónő inkább azt próbálta meg megmutatni, hogy attól, hogy megfosztanak valakit az emlékeitől, még nem vehetik el tőle mindazt, ami az övé volt. Azon van a hangsúly, hogy az ember elméje és szíve két külön tényező, és attól, hogy eltávolítják a fejéből a tudást, még nem biztos, hogy nem követi el ugyanazokat a hibákat, amiket korábban, még ha nem is tud róluk. Mert az emberi természet már csak ilyen.

Így igazából nem is tudom, mit várhatunk a folytatásban. Az biztos, hogy a Program körül valami nem stimmel, és egy szerelmi háromszög jellegű valami is felsejlett halvány vonalakban, bár nem érzem úgy, hogy ez megvalósulna. Ugyanakkor a harmadik fél személye is sok elvarratlan szálat tartogat. Mindenesetre már nagyon várom.

Értékelés: 5/5
Borító: 4/5

Sorozat: The Program #1
Kiadó: Simon Pulse
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám:408

2013. augusztus 26.

Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény

Eredetileg sosem szándékoztam elolvasni ezt a könyvet a témája miatt. Valószínűleg az én szegénységi bizonyítványom, de ha meglátom azokat a szavakat, hogy világháború meg diktatúra meg áldozatok, szinte ki tudnék futni a világból. Úgy kerülöm ezt a témát, mint a pestist, mert rosszul esik. Néhány szó, de mégis annyi negatív jelentéstartalommal bírnak, amitől egyszerűen rosszul leszek, és nem bírom elviselni.

Ily ártatlan lélek volnék én, aki egyszerűen nem tudja felfogni ép ésszel, hogy milyen teremtmények az emberek. Hogy mit tettek a múltban. Vagy mit tesznek most. Akár a leghétköznapibb tetteikben megnyilvánul a gonoszságuk. Pedig mind egyformák vagyunk, és mégis ott ártunk a másiknak, ahol csak tudunk, és saját önös érdekeink vezérelnek, időnként egészen felfoghatatlan. Csak azt tudom kérdezni, hogy MIÉRT? Miért és hogyan voltak képesek erre? Miért, és hogyan képesek erre most is? De ismételgethetem újra és újra, akkor sem lesznek válaszok, soha. Pusztán ilyen az emberi természet. Hogy visszakanyarodjak a lényegre, végül is csak azért olvastam el az Árnyalatnyi reményt, mert szembejött velem a könyvtárban. És ha egy szépséges könyvet találok a kezemben (nem is értem hogyan, valahogy odakeveredett a könyvtári polcról), akkor nem tudom otthagyni. Persze fel kellett magam készíteni lelkiekben.

A történetről annyit, hogy Linát, az édesanyját és az öccsét az éjszaka közepén elhurcolják az otthonukból, és egy vagonba zárják őket sok más emberrel összezsúfolva, hogy elszállítsák őket egy munkatáborba. Gondolom, nagyon nem kell részletezni, hogy mi történik ezután.

Azt hiszem, az volt a szerencsém, hogy sokkal kevésbé volt nyomasztó a könyv, mint vártam. Emlékszem, amikor Orwelltől az 1984-et olvastam, úgy terpeszkedett a gombóc a torkomba, mintha valaki a nyakamat szorongatná, és nem kapnék levegőt, olyan nyomasztó súllyal nehezedtek rám az olvasottak. Mindez társítva azzal, hogy valós eseményeken alapul, és nem csak fikció, elképzelt világ, a legrosszabb elképzeléseket hozta ki belőlem. Persze Orwell könyve teljesen más kategória, vétek lenne egy kalap alá venni a kettőt, de YA könyvnek is sikerült már kikészítenie. És ismétlem, ez igazából megtörtént! Tehát ebben a tekintetben pozitívan csalódtam, mert bár a történtek rátelepednek az ember mellkasára, és összetörik olvasás közben a szíve, mégsem lettem tőle olyan depressziós, mint amire számítottam. Mondjuk ez talán nem is csoda, hiszen ez egy ifjúsági könyv, így a szerző valószínűleg nem is akartam a témát olyan vehemensen tálalni, csak épp annyira, hogy ennek a korosztálynak megfelelő legyen, és hasson rájuk, nyilván mélyebben, mint egy felnőtt olvasóra.

Szerintem azért nem éreztem a vállamon a mázsás súlyt, mert kicsit olyan leírásszerűek voltak a borzalmak. Lina mindig elmondta, hogy ki halt meg, meg hogyan, részletesen körülírta a látottakat, de hiányzott a rettegése, hogy bármikor meghalhatnak, hogy mi lesz. Lina egy erős női karakter, de a gyerekessége és az ebből adódó naivitás érződik a lapokon, mintha nem fogná fel a helyzet súlyosságát, annak ellenére, hogy átlátja a dolgokat, bármily ellentétesen hangzik mindez. Vagy csak a reménybe való kapaszkodás, ami miatt elmaradt ez az egész nyomasztó jelleg, mert Linának egy percig nem fordult meg a fejében, hogy meghalnak. Ezt megfelelően egészítették ki a flashback jelenetek, amelyek kellően megadták a kontrasztot, hogy milyen volt az az időszak, mikor még minden rendben ment, ugyanakkor segített megérteni, hogy Lináéknak miért kell elszenvedniük azt, amit. Lena öccse is egy küzdőszellem, úgyhogy tényleg lehet abban valami, amit az előbb írtam, a sziklaszilárd elhatározásuk, hogy túléljék, hogy belekapaszkodnak a legkisebb reménysugárba is, tükröződik a lapokon, és hiába van ott az a sok borzalom, mi is hiszünk benne, hogy sikerülni fog.

Azért romantika is akad, bár nem túl sok, én viszont még így is feleslegesnek éreztem. Bár Lina is megkérdezi magától, hogy normális körülmények között egymásra találtak volna, szóval ez nem is a gyengéd érzelmekről szól, hanem a támaszról, egymás megsegítéséről, a túlélésről közösen, mert ebben a nehéz helyzetben is kell valaki, akinek a szeretet osztogathatják. Szerény véleményem szerint ezt erős barátsággal is megoldhatták volna, mint ahogy sikerült kovácsolni egy összetartó közösséget, akik együtt ünnepelték a karácsonyt meg Lina szülinapját is.

Tulajdonképpen ugyanoda tudok kilyukadni, ahova belevágtam, megemészthetetlen, hogy ez valaha valóság volt, és túlélni ezt a kegyetlenséget sok éven át, maga a csoda. Ehhez tényleg rendkívüli akaraterő és személyiség kell, máshogy nem lehet.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: Between Shades of Gray
Kiadó: Maxim
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 351
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

2013. augusztus 22.

Jessica Sorensen: The Secret of Ella & Micha

Valaki tiltson már le a Goodreadsről! Mindig megfogadom, hogy nem nézegetem a nekem szóló ajánlásokat, sem az új megjelenéseket, sem a listákat, de rosszabb vagyok, mint egy alkoholista, esküszöm. És az olyanoknak, mint én, még elvonó sincs! 

Még ilyen kacifántos sztorit sem hallottatok szerintem, mint a közös történetünk ezzel a könyvvel. Szóval az úgy volt, hogy a nyavalyás Goodreadsen kattintgattam ide-oda, aztán valahogy rábukkantam Jessica Sorensen The Coincidence of Callie and Kayden c. könyvére, ami nagyon jó értékeléseket kapott. Hát jól van, gondoltam, akkor várólistára tesszük. Pedig semmi extra nincs a fülszövegben, ami rávett volna arra, hogy olvasni akarjam, szóval az értelem meg én nem egy lapon említendő fogalom. Főleg, hogy utánanéztem milyen más könyveket írt még az írónő, és erre kiszúrtam ezt a sorozatát, amiben szintén semmi hű, de érdekes nincs, erre elkezdtem olvasni! Ki érti ezt? Mostantól ünnepélyesen megfogadom, hogy fél évig a Goodreads felé sem nézek. (Hiszi a piszi.)

Ella valaha egy nagyszájú, szélsőséges megnyilvánulású, öntörvényű lány volt. Ám az anyja öngyilkossága után önmagát hibáztatja, és attól retteg, hogy olyanná válik, mint az anyja volt, ezért egyetemre menekül. Drasztikusan megváltoztatja a külsejét és a viselkedését, mindenkivel szemben távolságtartóan viselkedik, még a kollégiumi szobatársa sem ismeri a valódi énjét. Ella egy szó nélkül hagyta ott legjobb barátját, Michát, aki már több volt, mint csupán barát, mert a kapcsolatukban kezdtek elmosódni a határok. Nyolc hónap múlva Ella visszatér és a kérdés, hogy képes-e megbirkózni azzal, ami elől elhúzta a csíkot.

Sokat gondolkoztam azon, hogy hány pontosra értékeljem (az első felében megvolt az négy is), végül a három mellett döntöttem, mert nem akartam lehúzni sem.Tulajdonképpen nem nyújtott sem többet, sem kevesebbet, mint vártam, egy átlagos történet, tele klisékkel, amiket a szerző nem alkalmaz jól, sőt, a vége felé egyre jobban halmozódnak és idegesítettek. Mindettől függetlenül azonban kellemes kikapcsolódást nyújtott, mert titkon reménytelenül romantikus lélek vagyok, és imádok arról olvasni, ahogy két ember összejön, és ez ugyebár váltott szemszögből, E/1-ben általában telitalálat. Még a szöveg letisztult mivolta és a leírások hiánya sem zavart különösebben, pedig észrevettem ám a sas szememmel, és nagyon háklis vagyok az ilyesmire. Szerintem ha magyarul olvastam volna, akkor a végére sem érek. Az érzelemábrázolás is lehetett volna több, jobb, érzelgősebb, de akkor az már nem ilyen könnyű limonádé lett volna, és ez nem lett többnek szánva. Arra jó, hogy az ember kicsit ilyen átszellemült állapotba kerüljön, és izgulhasson, hogy ezek végre mikor jönnek össze, addig meg futó érintésekkel és hasonlókkal birizgálják a fantáziáját.

Kicsit hasonlított a Pushing The Limitsre, itt is mindkét főhős múltjában akad valami, ami kihatással van a jelenlegi életükre, de elég langyosan sikerült ezt a dolgot tálalni. Micha részéről különösen erőltetettnek éreztem, és olyan hangsúlyos nem is volt, inkább csak kellett dísznek. Ella az, aki teljesen elcseszett, megvannak a maga démonai, amiken nem tud felülkerekedni, és ezért eltaszít magától mindenkit. Én megértem azt, hogy nehéz dolgokon ment keresztül, de ez nem magyarázta meg a Michával szemben folytatott viselkedését. Alapból örülnie kellett volna, hogy ott van neki valaki, aki bármit, ismétlem bármit megtenne érte (sokan nem ilyen szerencsések), és ő ahelyett, hogy ezt a maga javára fordítaná, inkább folyamatosan ellöki magától, ezzel folyamatosan problémát generálva. Nem pont az lenne a lényeg, hogy elvonja valami a figyelmét, és jól érezze magát? De lehet, hogy ez csak olyan dolog, amit beszűkült látásmódom miatt nem tudok felfogni, sosem értettem, hogy miért mondják emberek, hogy félnek elveszíteni azt, akit szeretnek, és végül emiatt veszítik el őket végleg. És ha egyszer véget is ér, nem érik meg közben az addig gyűjtögetett emlékek? Nem éri meg a pillanatnak élni?

Ez a baj a szerelmi szállal, hogy bonyolult, ami egyszerű. Ella szerelmes Michába, Micha szerelmes Ellába, ennyi. 1+1=2. De Ella nem hiszi el, hogy Micha iránta való érzései ilyen komolyak. Vagyis talán nem az a gondja, hogy nem hiszi el, hanem nem akarja elhinni vagy nem tudom. Törtem ezen a fejen, de nem igazán jöttem rá az okra, Ellának szimplán nincs ki a négy kereke. Szóval ott van a legjobb barátja, akiről teljesen nyilvánvalóan süt, hogy szerelmes belé, el is mondja neki állandóan, ki is fejezi a megnyilvánulásaival, akkor nem tudom, még mi kell neki, írja a homlokára? Mármint, ha a legjobb barátja minden lehetséges egyezményes jellel tudomására hozza, hogy ELLA, SZERETLEK, akkor ne már, hogy ő ezt viccnek fogja fel. A legjobb barátja nem egy random pasi, egy ismerős, aki azért mond ilyeneket, mert ágyba akarja dugni. A legjobb barátja, könyörgöm, ha az ő szájából hangzik el, az vajon nem a színtiszta igazság? Ella nyilvánvalóan nem lett a szívem csücske, viszont Michát nagyon kedveltem. (Amúgy mostanában ezekre a tetkós, piercinges rosszfiúkra buknak a nők, hogy minden második könyvben ilyen a főszereplő? Hát ez fura.)

Az a rémesen nehéz és rettenetes titok, amire néha-néha utalgatnak, nagyon súlytalan, el is veszik a történetben, aztán egyszer csak véletlenül felbukkan. Mármint hirtelen csak úgy megtörik a cselekmény, és kapunk egy fejezetet, ami a múltban játszódik. A kiesett emlékre, ami a hidas incidens után történt, és a telefonüzenetre is nagyobb durranást vártam, ahhoz képest, hogy milyen erőteljesen odázza el a szerző mindkettőt. De mint mondtam, az egész könyv olyan kis átlagos, annyi, hogy kellemes kémia van a főszereplők között.

Természetesen ez is sorozat, de én úgy döntöttem, nem folytatom, kerek, egész, lezárt ez a könyv, a képzeletemben tovább élnek boldogan, míg meg nem halnak. Meg kell említenem Ella barátnőjét, Lilát és Micha haverját, Ethant, akik a háttérben funkcionáltak mellékszereplőként, sok vizet nem zavartak, de köztük is elindult valami, ami majd kibontakozhat a sorozat egyik kötetében. Ez sem hoz lázba igazán, viszont az írónő másik sorozatára, amit eredetileg kinéztem magamnak, nagyon kíváncsi vagyok.

Értékelés: 3/5
Borító: 3/5

Sorozat: The Secret #1
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 313

2013. augusztus 21.

John Green: Csillagainkban a hiba

John Green könyve legelőször a Goodreadsen került a szemem elé. Rengeteg lista élén szerepelt mint legjobb realista regény, ezáltal feléledt bennem a kíváncsiság. Csillagainkban a hiba, hát milyen gyönyörűségesen hangzó címe van, szinte megpendíti lelkem húrjait.

Csakhogy a tartalom elvette a kedvemet az egésztől, nem mondhatnám, hogy azzal telnek napjaim, hogy rákos tinikről szóló szerelmi történetek után vágyakoznék. Így rásütöttem a majd egyszer talán bélyeget, és félretettem a szándékot, amíg meg nem tudtam, hogy ki nem adják magyarul. Utána már csak az az érzés munkálkodott bennem, hogy akaromakaromakarom, mert azért ami ennyi embernek tetszik, az csak jó lehet, ugye? UGYE.

Hazel egy 16 éves lány, aki évek óta harcol a rákkal, egy ideje már "sikeresen" a Phalanxifor gyógyszernek köszönhetően, ami egyelőre haladékot ad neki. A szülei elküldik a támaszcsoportba, ahol megismerkedik a YA irodalom egyik legimádnivalóbb férfi főhősével, Augustus Waters-szel, akinek fél lába hiányzik, de már sikeresen kigyógyult a rákból. Beszédbe elegyednek, és onnantól kezdve abba se hagyják.

Bevallom őszintén, rettegtem attól, hogy nem fog tetszeni, mert hajlamos vagyok a sikerkönyvekkel kapcsolatban másként érezni, mint a többség. Utáltam a Tökéletes kémiát, a Gyönyörű sorscsapást még jobban, a Csontvároson sem tudom, mit esznek annyian. Amikor elkezdtem olvasni, beigazolódni látszódtak a félelmeim, annyira nem éreztem hitelesnek a karakterek reakcióit. Hazel és Augustus megismerkednek, oké. Aztán elruccannak Hollandiába csak úgy, oké. Szerelmesek is egymásba, oké. Magam sem tudom, mikor és hogy történt, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy élvezem a párbeszédeiket. És ekkor rájöttem, hogy nem számít, hogy mit gondoltam addig. Nem számít, hogy gyors a folyamat, mert az is, de igaz. Mert akik ilyen szintű, végtelenbe nyúló beszélgetéseket képesek lefolytatni, azok között ott van az a megfoghatatlan kötelék, aminek lennie kell, ráadásul egy rákosnak nem az idő a legjobb barátja. Komolyan, azok a dialógusok! A dialógusok oly élővé teszik az egész történetet, pedig az elmúlás árnyéka vetül a karakterekre. Hiába lebeg Hazel feje felett Damoklész kardja, hiába tudjuk, hogy nem következik be a hepiend, elveszünk a két fiatal eszmefuttatásában, és szurkolunk nekik, hogy minden oké legyen. Egyáltalán nem éreztem depresszívnek, ahogy a halálról folytattak eszmecserét vagy éppen ahogy a helyzetükkel viccelődtek. Pedig ez morbidnak és kiakasztónak tűnhet, de aki volt már nehéz helyzetben, az pontosan tudja, hogy ez is egy módja a helyzet elviselésének. Ellenpéldának az Amíg éleket tudom felhozni, ott az elejétől a végéig fojtogatott a szorongás, amit itt egyáltalán nem éreztem a könyv első felében.

Talán furcsa, hogy rák a központi téma, és aköré szerveződik egy szerelmi szál. Mintha történetek már nem is lehetnének meg romantika nélkül, pedig a való életben ha összezárnak két embert, nem szökken szárba szerelem közöttük. Mégis, ez azt hiszem így volt jó. Főleg, hogy férfi írta, és az egész olyan letisztult, magától értetődő, nincsenek benne túlmisztifikált érzelmi gondolatok, megnyilvánulások, amik elviselhetetlenné tennék, és ezért sem nevezhetném tipikusan instant szerelemnek, mert ez nem az. Ez így tökéletes.

Augustus Waters egy isten. De tényleg. Külsőleg és belsőleg is. Azonnal megnyert magának, olyan aranyos és egoista és kedves és az egyik legjobb realista YA karakter, akivel valaha találkoztam. Miért nem találkozom ilyen emberekkel az utcán, mint Ő? A metaforikus cigizése nagyon tetszett, sőt, valamilyen szinten hatással is volt rám. Nem, nem cigizek metaforikusan, se sehogy, de maradt bennem lenyomata. Hazel is teljesen rendben volt, kedvelhető, aranyos lány.

Viszont John Green, azt tudnod kell, hogy UTÁLLAK. HOGY TEHETTED EZT? Hogy? Miért? Miért kellett? Sejtettem, hogy fájdalmas lesz a könyv második fele, hiába próbáltam elhitetni magam a sziporkázó beszélgetéseket olvasva, hogy fennmarad ez az állapot, de én erre nem számítottam. Ez nagyon gonosz, nagyon kegyetlen és nagyon megrázó húzás volt. ÉS DIREKT CSINÁLTAD! Igazságtalanság. John Green, érzelmileg tönkre tettél, megríkattál, és elérted, hogy egy időre ne térjek magamhoz a döbbenettől. Augustus bölcsessége pont ideillik: "Nem az ember dönti el, hogy szenved-e ebben a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. Én szeretem a választásomat."

Mindenkinek bátran ajánlom a Csillagainkban a hibát, nem véletlenül van ennyi rajongója szerte a világban és kis hazánkban is. Remek gondolatok, megmosolyogtató beszélgetések elegye a rák háttérben megbújó nyomasztó súlyával. Egyszerre fogtok sírni és nevetni (vagy inkább fordított sorrendben), ezt garantálom.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5 (Nagyon tetszik, hogy az eredetire hasonlító borítót ügyködtek össze, ráadásul még jobb is lett a magyar verzió)

Eredeti cím: The Fault In Our Stars
Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 296
Fordította: Bihari György

2013. augusztus 11.

Phoebe North: Starglass

Az Across The Universe az egyik kedvenc sorozatom, az volt az első űrhajós sci-fi disztópia, amit olvastam, és imádtam az egész trilógiát. Egyik nap épp kedvenc könyves bűnre csábító oldalamon, a Goodreadsen kalandoztam, amikor pont az említett könyv kapcsán ajánlotta nekem a Starglasst. Gyorsan átfutottam a fülszöveget, felderült a képem, repült a várólistámra, és mint ahogy a kisgyerekek a Karácsonyt várják, úgy számoltam a napokat, hogy mikor jelenik már meg végre.

Öt év múlva egy aszteroida csapódik a Földbe, az emberiség pusztulásra ítéltetett. Utolsó elszánt próbálkozásuk, hogy hajót küldenek az űrbe egy távoli bolygó felé, ahol 500 évnyi utazás után az emberi faj új életet kezdhet - tudjuk meg egy naplóbejegyzésből. Az írásos emlék létrejötte óta eltelt sok száz év, az űrhajón élő generáció lesz az, amely elsőként megpillanthatja az új bolygót.A könyv elején megismerjük főhősünket 12 éves korában, épp elveszítette az édesanyját - ez egy fontos momentum, megteremti a kapcsolati viszonyokat abban az időben, mikor a regény ténylegesen játszódik. Terra élete addig viszonylag kellemes mederben folyt, de édesanyja elvesztését követően minden megváltozik: iszákos apjával nehezen jön ki, a testvérével sem jó a kapcsolata, mindennap az egyedüllét nyomasztó terhével kell megbirkóznia.

Ezután ugrunk a történetben, Terra immáron majdnem 16 éves, és a felnőttkor küszöbén áll. Mindenáron művész szeretne lenni, de az apja nem nézi jó szemmel, hogy növényeket firkálgat, mert szerinte ez haszontalan tevékenység és nem szolgálja a közjót. Végül megkapja a hivatását, botanikus lesz, Mara tanítványa, és bár kezdetben nem volt oda ezért a munkáért, később fokozatosan megszereti. Egyik nap hazafelé menet szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, és ekkor kezd el a lány szeme felnyílni abban a tekintetben, hogy talán nem megy minden olyan flottul az űrhajón, mint kéne. Mint kiderül, ellenállás szerveződik a vezető ellen, melynek Terra aktív résztvevője lesz. Mindeközben egyre közelebbi kapcsolatba kerül apja tanítványával, Koennel, aki végül kinyilvánítja házassági szándékát, és eljegyzik egymást. De Terra mégsem teljesen elégedett, álmaiban furcsa dolgokat tapasztal, az ébrenlét állapotában pedig olyan fontos kérdéseken tűnődik, hogy mi a szerelem. Nem érzi úgy, hogy szerelmes Koenbe, de rendkívüli módon idegesíti a tény, hogy Koen egyszerűen nem hajlandó megcsókolni.

Többet nem szeretnék felfedni a történetből, talán így is sokat mondtam, mert ez nem az a gyors indítású regény. Viszont nehéz is lesz róla spoilermentesen véleményt formálni, anélkül, hogy nevén nevezném azokat, amik kiakasztottak, de azért megpróbálom.

Noha lassan, döcögősen veszi fel a tempót a regény az elején, nekem bejött a stílus, és vártam, hogy majd jön a gyilkosság meg a rejtély, és majd hű, milyen izgi lesz. Ez nem igazán történt meg, mert inkább a kapcsolatokon van a hangsúly. Az ellenállás létezésének elsődleges oka, hogy elérjék, hogy szabadon szerethessék azt, akit akarnak. Pedig itt az elnyomás nem is olyan tipikus elnyomás, ahol a vezető hatalom akarata érvényesül. A szabályok pusztán azért vannak, hogy fenntartsák a populációt. Tehát bizonyos körben kötelező megházasodni, de az adott generációban mindenki szabadon választhat magának párt. Később kötelező gyereket vállalni, de szexuális kapcsolat létesítése nélkül, mert az utódok tojásokban kelnek ki. Szóval a rendszer valamilyen szinten bekorlátolt, de van értelme, így valahol elég fura az érvelésük. Ugyanakkor mégis érthető. A könyv felénél esett meg egy olyan fordulat, ami olyan érzést váltott ki bennem, mintha bedobtak volna jéghideg, mély vízbe - komolyan mondom, SOKKOT KAPTAM. Igazából tényleg ott villogtak előttem a jelek, sőt, a naplóbejegyzésben is egyértelmű volt, csak én naiv azt hittem, félreolvastam, szóval, amikor kiderült az OK, akkor káromkodtam hangosan egy sort. Pedig toleráns embernek tartom magam, csak egyszerűen nehezemre esik megérteni, hogy ha ez egy sci-fi disztópia, akkor mi a francnak kell bele ilyen kapcsolati sokszöges, különböző tipusú huzavona? Mert csak arra jó, hogy kizökkentsen, gondolkoztam is rajta, hogy abbahagyom a könyvet. De azért folytattam, hogy még jobban felhúzzam magam azon, hogy a főhős három kapcsolatba kerül bele, és ebből a harmadik az olyan ez-meg-mi-a-fészkes-fene jellegű, amin az ember csak tényleg ráncolja elégedetlenül a homlokát, közben meg anyázik egy sort, hogy áááá, ez nem létezik. Pedig de. Oké, tudom, hogy ebből senki nem ért semmit, de vétek lenne elspoilerezni, és amúgy lehet mást nem fog kiakasztani, csak én eredendően egy ilyen könyvben nem számítok ilyen széles skálájú kapcsolathálóra. Ugyanakkor ez furcsán fog hangzani, de klasszikus szerelmi szál a főhősnő és egy fiú között nincs. Elég paradoxon annak fényében, amit az előbb leírtam.

Terra újabb díszpintye a kiállhatatlan nőszemélyeknek. Hányattatott sorsú szerencsétlen lánykának van beállítva, de egyébként önző, sekélyes és ott támadja hátba a másikat, ahol csak tudja. Még a legjobb barátnőjét is! Elmegy Rachelhöz, hogy varázsoljon belőle bombázó csajt azért, hogy Rachel vonzalmának alanyát elcsábíthassa. Koen titkát, aki mindvégig kedves volt vele, és csak a gondját akarta viselni, kikotyogja.

Aki izgalmas cselekményt vár, az ebben a könyvben nem kapja meg. A fülszövegben is említett gyilkossági eset jó ideig nem játszik lényeges szerepet, csak úgy lóg a háttérben, Terra családi élete ugyebár ezerszer fontosabb. Aztán amikor előkerül az ellenállás, igazából érthetetlen, hogy Terra hagyja, hogy csak úgy dróton rángassák, holott egyik fél szándékairól sem lehet 100%-osan biztosítva, így mi alapján formálhat véleményt? Azt ő sem tudja.

Nos, maga az űrhajó és az ott folytatott életforma számomra különös volt, bizonyos dolgokon sikerült fennakadnom. Egy-két példa, ami megmaradt:
- Az emberek kertes házakban élnek. Szóval az űrhajó belsejében ilyen kis faluszerűség van temetővel meg boltokkal. Oké.
- Van erdő. Annak meg mi értelme? Meg hogyan?
- Van szél. ????
- Van folyó.
- Változnak az évszakok. De minek? Meg hogy? A kedvenc részem viszont az, mikor kitalálják, hogy véget ér a tavasz, és ezentúl csak tél lesz, hogy hozzászokjanak az új bolygójuk éghajlatához. De fűtőtestek ám vannak. Ebben mi a logika? Ha tudják, hogy ezentúl hidegben kell élniük, nem ki kéne élvezniük a meleget, ameddig tehetik??? Lent ráérnek hozzászokni a hideghez...
- Vannak baglyok, hogy elfogják az egereket. Minek az egér? Hogy a főhős macskája tudjon mit enni? Ja, el is felejtettem, hogy a cica egyszer sem kajál egeret a könyvben.
- Van rúzs. Minek? Honnan? Ki gyártotta?
Gazdag a képzelőerőm, de ezek valahogy szemet szúrtak.

Elég jól egyértelműsítettem, mennyire nem nyerte el a tetszésem ez a könyv. Ugyanakkor akit nem zavarnak a fenn említett dolgok, és toleráns a kapcsolati szálakkal szemben, az egy próbát tehet vele, hátha tetszeni fog. Mindenesetre az Across the Universe-t olvassátok, mert az nagyon jó.

Értékelés:
1/5
Borító: 5/5 (bár elég mesekönyv beütése van)

Sorozat: Starglass #1
Kiadó: Simon & Schuster Books for Young Readers
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 448

2013. augusztus 4.

Helena Silence: Enigma

Maga a fülszöveg különösebben nem keltette fel az érdeklődésemet, de a sok pozitív értékelés igen. Gondoltam, megnézem, hogy mi az, amit mások ennyire szeretnek, ráadásul magyar a szerző. Belevágtam abban reménykedve, hogy egy jó kis történettel találom szemben magam.

Lena egy érző, aki érintésével bele tud látni mások gondolataiba, érzéseibe és még a jövőbe is. A képessége hosszú ideig szunnyadt benne, ám amikor a szülei meghalnak, átszakad a gát, és újra teljesen birtokában van ez az erő, ami megnehezíti az életét. A szülei végrendeletének értelmében Lenának sosem látott nagybátyjához, Victorhoz kell költöznie. A lánynak meg kell birkóznia az új helyzettel, fel kell dolgoznia a szülei halálát, és mindennek tetejébe itt van a jóképű Alex, aki ellenségesen fogadja az új jövevényt Victor életében.

Nem is tudom, hol kezdjem. Nem akarok nagyon szőrszálhasogató lenni, de ami legeslegelőször szemet szúrt már a fülszövegben, az a két főszereplő neve. Lena és Alex. Mint a Delíriumban. Hihetném azt, hogy ez csupán véletlen, de nem akaródzik elfogadnom a hasonlóságot. Nyilván azt, aki nem olvasta Lauren Oliver disztópiáját, egyáltalán nem zavarja ez az apró névátvétel, de nekem állandóan ott motoszkált az agyamban, hogy DelíriumDelíriumDelírium. A most következő megjegyzés után pedig biztosan rám lehet húzni, hogy feleslegesen kötözködő vagyok, de kérem szépen, mik voltak ezek a vezetéknevek? A két főszereplő család neve Wall és Tree. Ami már angolul is elég röhejesen hangzik, de egyszerűen képtelen voltam nem lefordítani őket, már pedig magyarul ezeknek a jelentése Fal és Fa. Ugye, hogy ez nagyon bizarr? Ezenkívül volt még más vezetéknév is, amin húzogattam a szemöldököm, pl: Word vagy Klops. Biztos fel lehetett volna szebben hangzó családnevekkel is ruházni a karaktereket.

Az elején még minden rendben ment, bár egy idő után kezdtem érezni, hogy elég lassan csordogál előre a történetfolyam. Mindezt viszont megfelelő mértékben kompenzálják a leírások és a hangulatábrázolás. Egyfajta kellemes, melankolikus atmoszféra szövi át a történetet, és ez amolyan szívszorongató érzést kelt az olvasóban, természetesen jó értelemben. Az mondjuk érdekes, hogy ezt a hangulatot elsősorban nem Lena gyásza teremti meg, hanem inkább a képességével kapcsolatos terhek váltják ki. Nekem legalábbis maga a gyász nem volt olyan letaglózó Lena szemszögéből, mint amennyire kellett volna lennie. Itt még megvolt bennem az illúzió, miszerint ezt a könyvet szeretni fogom, aztán elkezdődött a lejtmenet, eleinte lassú tempóban, fokozatosan, majd éles zuhanásokkal, meredeken.

A hangulatábrázolásra kellett volna építeni, nem pedig a sok, időnként felesleges, máskor életidegen párbeszédekkel operálni. Nem figyeltem, de talán majdnem minden beszélgetést tartalmazó oldalon akadt egy vagy több becézés, ami elképesztően unalmassá és szörnyen idegesítővé vált egy idő után. Ezeket a becézéseket a való életben nem használja senki (legalábbis az én környezetemben biztosan.) Victor állandóan kölyközött, Alex hercegnőzött, viszont amin a leginkább fennakadtam, az a nyuszkózás, nyuszifülezés Zoe szájából. Zoe egy tinédzserlány. Ismétlem, tinédzserlány. Azok nem beszélnek így, ennyi. De volt itt még egy, ami annyira kicsapta nálam a biztosítékot, hogy jó időre sötétbe borult minden, míg fel tudtam dolgozni a dolgot. Ez pedig az a momentum volt, amikor Alex édesanyja méhem szép gyümölcsének nevezi a fiát. Komolyan mondom, megkérem anyukámat, hogy ezentúl csak így szólítson. Kíváncsi vagyok, mit szólna. Lehet, szívszélhűdést kapna azon szent pillanatban.

A karakterek közül talán Victor és Zoe került a legközelebb hozzám. Lenát nem tudtam megszeretni, Alex meg kezdettől fogva úgy viselkedett, mint egy tapló. Ez elég nagy anomália, hiszen ő szándékozna lenni a jóképű főhős, akibe nemcsak a főhősnő, hanem maga az olvasó is beleszeret, de én ki nem állhattam ezt az embert. Az elején az előítéleteire hagyatkozó fazon, aki mindezt civilizálatlan módon borítja Lenára, aztán az ellenségeskedése az idő múlásával elvileg szerelemmé változik, miután ráeszmél, hogy félreismeri a lányt. Nos, a szerelmi szálat abszolút nem sikerült jól kibontakoztatni, egyik fél részéről sem éreztem a bimbózó érzelmeket. Alex egy bunkó, aztán hirtelen csak úgy bele van zúgva Lenába, Lena részéről viszont még annyi vonzalom sem érződik, mint Alexéről, csak úgy gondol egyet, és kitalálja, hogy jé, neki tetszik a srác, mikor az bevallja az érzelmeit. Pedig addig utálta. Sebaj, összejönnek, dúl a láv, ergo a kapcsolatukba belegázoló fordulat várható. Ezen a ponton a hullámvasúton felértünk a pálya tetejére, hogy aztán onnan sebesen száguldva zuhanjunk alá, és ragadjunk meg a feneketlen mélységben, ahonnan újra a csúcsra jutni, de még minimálisan felfelé kapaszkodni már nem sikerül. Tényleg, az elején a sofőr is szimpatikusnak tűnt, ő miért nem bukkant fel a későbbiekben?

Nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy egy olyan grandiózus momentum következik be, ami elszakítja egymástól a "szerelmeseket". Muszáj idézőjelet használnom, mert a főszereplők között szemernyi kémia sincs, mégis csöpögősen nyálas kapcsolat az övék, ami már megfeküdte a gyomromat. Nos, ez a fordulat volt az, amitől az addig erősen közepes regény a szememben jócskán veszített a vonzerejéből. Ó, ha akkor tudtam volna még, mi vár rám! Nem találtam elég összeszedettnek az egész történetet, inkább olyan véletlenszerűnek, mintha meglett volna egy váz, és a lyukakat az épp felbukkanó ötletmorzsákkal sikerült volna kitömködni. Mikor már kezd leülni a sztori, vagy elveszik az irányvonal, jön egy random történés, hogy haladjon valamerre a történet. De ezek az ötletek egyre rosszabbak és rosszabbak, a cselekmény pedig egyre szappanoperásabb jelleget vesz fel. Ki kell emelnem az előbb említett fordulat nevetséges feloldását illetve a pár oldallal későbbi Lena családjára vonatkozó részt, ez volt az a pillanat, amikor sajnáltam, hogy egyáltalán belekezdtem az Enigmába. Szinte az összes karakternek egy külön szappanoperára való túlkombinált és cifrázott múltja van, ami még hozzácsapódik ehhez az egész Esmeralda-Marimar-Vad angyal feelinghez. (Ezeket a telenovellákat láttam utoljára, ezek jutottak eszembe.)

Nem akarom tovább fecsérelni a szavakat, feleslegesnek tartom. Sajnálom, hogy ez így alakult, pedig ígéretesnek tűnt, de az ilyenfajta történetvezetés és fordulatok tipikusan olyanok, amiktől felforr az agyam. Sokan szeretik ezt a könyvet, őket biztos nem zavarják ezek a dolgok, nem vagyunk egyformák.

Értékelés: 1/5
Borító: 4/5

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 360

2013. augusztus 3.

Christina Lauren: Gyönyörű rohadék

A szürke ötven árnyalatának érthetetlen sikere óta elárasztotta a piacot az időnként eléggé tűrhetetlen minőségű erotikus irodalom, mert most ez kell a népnek. Próbálom megérteni, hogy mit esznek az emberek ezeken a könyveken, így időnként kiszúrok magamnak egyet, hátha végre megvilágosodás ér. A Gyönyörű rohadékot is ezzel a szándékkal vettem kezembe.

Chloe gyönyörű, okos nő, aki épp az egyetemet végzi, és a diplomája megszerzéséhez gyakorlati tapasztalatokat is kell szereznie. Asszisztensként dolgozik Bennett Ryannek, aki egy kellemetlen modorú szemétláda, ugyanakkor kiváló testi adottságokkal rendelkező hímegyed. Chloe és Bennett ki nem állhatják egymást, ám egyszer csak a konferenciateremben nem bírják türtőztetni magukat, és szexuális kapcsolatba kezdenek.

Már azt hittem, hogy ezek az egy kaptafára íródott könyvek nem tudnak meglepni, de be kell látnom, tévedtem. Itt durr bele a közepébe, a párocska már az első fejezetben egymásnak esik, és aztán majdnem minden fejezetben ügyködnek egy sort. Tudom, hogy bennem van a baj, hogy egy pornókönyvben megpróbálok logikát keresni, nem tehetek róla. Akkor is felfoghatatlan számomra, hogy egy értelmesnek beállított nő miért hagyja, hogy a főnöke csak úgy megfektesse az üvegnek nyomva, amikor utálja. Legalább rúgtak volna be, vagy valami, de így... Persze ezután Chloe és Bennett is önmarcangolásba kezdenek, amiért ezt művelték, megfogadják, hogy erre soha a büdös életben nem kerül többé sor. De amint találkoznak, azonnal lenyomnak egy gyorsmenetet, igencsak változatos helyszíneken. Volt itt konferenciaterem, lépcsőház, lift, próbafülke, kocsi és fürdőszoba.

Mivel cselekmény az aktusleírásokon kívül konkrétan semmi nincs, tehát az erotikus vonal nincs történetbe ágyazva, ezért személyes meggyőződésem az volt, hogy a regény csúcspontját majd akkor éri el, mikor a szereplők végre ágyban érik el a saját csúcspontjukat. Valamilyen szinten igazam lett, mert az ágy testesítette meg a kapcsolati változás színterét, ott kezdett a szereplőkben tudatosulni, hogy ez a kapcsolat puszta testi vágynál többet jelent. Lehetett volna kicsit többet fektetni a történetbe, legalább egy terjedelmesebb bevezetésben eljutni az első alkalomig, mert ez így elég vérszegényre sikeredett.

Valamilyen szinten jobb volt ez a regény, mint a szürkére hajazó társai, végre nem voltak a karakterek múltjában sötét titkok, amelyeket idegesítően rejtegettek a partnerük és az olvasó elől. Mint mondtam, itt nem volt fontos szempont, hogy legyen valami kerettörténet a szereplők összejövéséhez, csak minimális kísérlet történt erre. A fogalmazás sem primitív, mint egyes igénytelen fanfic szintű írásoknál, könnyen és hamar olvasható. Ha már fanfic, ez a "mű" is eredetileg a Twilighthoz készült rajongói írás, de sok hasonlóságot nem fedeztem fel. Talán Bennett családja mutatott rokon vonásokat a Cullen családdal, de ezenkívül más egetrengető azonosság nem szúrt szemet.

Üdítő volt végre férfi szemszögből olvasni egy erotikus regényt, bár nem mondanám, hogy sokkal szegényebb lettem volna azzal az információval, hogy a hímek mindig kemények. Viszont Bennett nézőpontjából sokkal jobban érzékelhető volt az, hogy a szexre épülő kapcsolatuk valami sokkal mélyebbé változik. Kezdetben nem tudja az érzelmeit hová tenni, szavakkal kifejezni, míg aztán rá nem döbben a szituáció súlyosságára. Ez Chloe szemszögéből sokkal kevésbé jött át.

A csúnya szavakért kár, mert azok viszont rontottak a színvonalon. Bár a gondolataikban előforduló káromkodásokkal nem volt semmi problémám, az valahogy illett oda, de ahogy egymással beszéltek, az zavart. Pedig egymás iránt gyűlöletet tápláló emberektől nyilván kár romantikus megnyilvánulásokat várnom, de nem tudom, nem szeretem az ilyesmit. Az aktus közepén, amikor a nő a b betűs szóval könyörög a pasinak, hogy az könnyítsen már rajta, az szerintem nagyon nem szexi, inkább röhögőgörcsöt kapok tőle. Gondolom, nem ez lenne a cél, de nézzük a jó oldalát, legalább nevetek egy jót. Még mindig nem én vagyok ezeknek a könyveknek a célcsoportja, és továbbra sem lettem okosabb, hogy miért jó ilyesmit olvasni.

Összességében azoknak biztos tetszeni fog, akik amúgy is odavannak ezért a műfajért, itt nincs felesleges kavarás, azt nyújtja, amit ígér, se többet, se kevesebbet.


Értékelés: 2,5/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: Beautiful Bastard
Sorozat: Gyönyörű rohadék #1
Kiadó: Lilith Könyvek
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 304
Fordította: Angster László

2013. augusztus 2.

Kiera Cass: The Elite

A Selectiont imádtam - igazából azóta sem tudom pontosan, mi volt az, ami megfogott benne. Volt egy szavakkal megfoghatatlan, sajátos bája, ami teljesen magába szippantott, tetszett ez a disztópia körítésben tálalt Nagy Ő jellegű párkereső "show". Ebből kifolyólag magától értetődő, hogy tűkön ülve vártam már a folytatását, még a Maxon szemszögéből írt novellára is lecsaptam, hogy addig is csillapítsam a kínzó várakozást. 

Ugyanakkor előre rettegtem is, mert mint oly sok más könyvben, itt is elengedhetetlen a szerelmi háromszög léte, ami úgy nagyjából soha nem sül el jól. (De most tényleg, ti tudtok olyan könyvet mondani, ahol a szerelmi háromszög nem idegesíti halálra az embert? Mert hiába töröm a kobakom, nekem egy sem jut eszembe.)

America összetört szívvel került a párválasztó versenybe, ahol Maxon herceg, és a korona a tét. S bár csak egy ideig szándékozott maradni, többek között, hogy kiélvezze a mennyei ételeket, Maxon személye nem tudott nem hatással lenni rá, és végül rábólintott arra, hogy ad a hercegnek egy esélyt. Viszont régi szerelme, Aspen, akinek érzelmi sebeit köszönhette, felbukkant mint őr a palotában, ami nem könnyíti meg a döntést. Vajon kit választ America? Már csak 6 lány maradt a 35 jelöltből, közülük kerül ki a hercegnő, Maxon leendő felesége. Itt búcsúztunk el a sorozat első részében, és ez előrevetítette, hogy a folytatás természetesen a két fiú közti őrlődésre helyezi a hangsúlyt.

Mint említettem, utálom a szerelmi háromszögeket. Utálom, hogy már előre tudom, hogy a két fiú közül melyiket választja a főhősnő, de addig is szeret idegesítően vergődni köztük, hol az egyikkel, hol a másikkal élvezve a csókokat, simogatásokat. Itt viszont egy fokkal rosszabb, America dönt, aztán az elhatározását folyamatosan megkérdőjelezi, és megváltoztatja. Furcsa volt számomra, hogy már egészen korán megmondja Maxonnek, hogy a válasz igen. Elfogadja őt, és mindent, ami ezzel jár. Természetesen döntésének határozottsága nem tart ki sokáig, mert utána megállapítja, hogy inkább Aspen a nekivaló. Folyamatosan fantomproblémákat kreál magának Maxont illetően, és ha valami baja van, akkor rögtön Aspenhez rohan, akit meg csak kihasznál. Úgy éreztem, hogy ez ebben a formában még bosszantóbb, mintha csak önmagában vívná meg a lelki csatát. Végül is mit is várjunk egy átvezető kötetben? Valamivel produkálni kell az oldalszámot.

Másrészről America a főhősnő viselkedési teszten csúnyán elhasalt. Nem elég, hogy állandóan változtatja a véleményét, hogy kivel akar lenni, miután közölte velük, egyszerűen úgy viselkedik, mint egy hisztis fruska, aki körül a világnak forogni kéne. Ráadásul nem tudom eldönteni, hogy mikor butult el ennyire. Csak, hogy példákat mondjak: az egyik lányt súlyosan megbüntetik, mert összeszűrte az egyik katonával a levet. Ennek a megtorlása a törvény szerint halál, de nem végzik ki őket, hanem enyhébb ítélet születik velük kapcsolatban, de America egyszerűen képtelen átlátni, hogy így még jól is jártak. Mármint valamivel jobban, mintha meghalnak, nem? És akkor mit csinál a következő nap? Elmegy Aspennel egy titkos kuckóba. Oké. Másik példa: Maxon bizalma csak úgy ordít, de America állandóan megkérdőjelezi a fiú tetteit, pedig olyan dolgokat tesz meg, amik csak azt bizonyítják, hogy mennyire komolyan gondolja az America iránti érzelmeit. Könyörgöm, az apjától kér engedélyt a kapcsolatra! És gondolom Maxon nem látnok, ergo nem tudhatta előre, hogy America pont akkor lesz az ablaknál, mikor ő a lány apjával beszélget az udvaron. Nem neki akart ezzel imponálni... Szóval Maxon szándékai egyértelműek, és America mindezt úgy hálálja meg, hogy a rábízott titkos dokumentumot használja fel a projektjéhez a tévébe, és körülbelül mindenki előtt lóbálja, hogy mi volt a forrás. Szóval, ha valaha is példaként kéne felhozni egy hatalmas leépülésen átesett karaktert, akibe persze kettő fiú is szerelmes (MIÉRT?), akkor America a tökéletes jelölt.

Másrészt viszont Kiera Cass Maxont is igyekszik valamennyire negatív színben feltüntetni, hogy a hősnője ne tűnjön annyira butának, és a megkérdőjelezéseit helyesnek ítéljük, de nem nagyon sikerül elhitetni velem, hogy Americával nincs baj. Viszont picit zavart, hogy ezt az aranyos, kedves srácot be kellett állítani egy playboynak, aki az összes lánnyal hetyeg, és kiélvezi a helyzetet, amíg alkalma van rá. Annyira nem illett ahhoz a kis szégyenlős fiúhoz, aki még sosem csókolózott egy lánnyal sem. No mindegy, imádlak Maxon, America nem érdemel meg téged és pont. Az a vicc, hogy az ember sokkal jobban szorít a többi lány közül valamelyiknek, mikor jól tudjuk, hogy úgyis America lesz a befutó a végén. Ha más nem is, de ez biztos jele annak, hogy America nem az a női karakter, aki belopja magát a szívünkbe. Könyörgöm, neki kéne drukkolni gőzerővel! De egyszerűen nem megy.

A történet sokat nem halad előre. Még mindig nem tudjuk a lázadások okát, csak időről-időre megtörténnek, ilyenkor mindenki rohan a menedéket jelentő kamrákba, és ennyi. Mindössze annyi körvonalazódik a háttérben, hogy a kasztrendszer nem valami szép és jó, és, hogy a történelmi tényeket jelentősen elferdítették, dehát ezt eddig is tudtuk, nekem legalábbis sok újdonságot nem mondtak ezzel. Ez az átvezető kötet inkább arra szolgál, hogy a versenyben maradt hat lány elsajátítsa a királyi életformát, és megtanulja a hercegnők kötelességeit. Americának ezzel a kérdéssel is meg kell birkóznia, hogy képes lesz-e az ő természetével hercegnővé válni, és úgy viselkedni, ami ehhez a szerephez illik. Egyelőre nem úgy tűnik. Értelemszerűen folyamatosan gyötri a kétely, hogy ő nem elég jó ehhez, és ez sem segít a döntésben, hogy aztán szembesülhessen azzal, mivel jár, hogy folyamatosan eltaszítja magától Maxont.

Mindegy, tudom, ez nem hangzott jól, de ha egyszer ki nem állhatom a hülye szerelmi háromszögeket és az ostoba főhősnőket, mit tegyek? Eléggé belezavar az olvasás élménybe, főleg ha a főszálon szinte egy helyben toporgunk. Ha titeket nem kerget őrületbe a dolog, nem lesz gond, élvezni fogjátok. Az itt említett bosszankodós pillanatok ellenére azért én is szerettem olvasni ezt a részt is, mert hozta azt a hangulatot, ami miatt a Selectiont is szerettem. Kíváncsian várom, hogy mindenre fény derüljön, hogy Maxon megtalálja szíve hölgyét (azaz jussunk el oda, hogy Americába szorul végre egy kis értelem), tehát legalább olyan nagy lelkesedéssel epekedek a folytatás után, mint az Elite után. De hol van az még? Addig maximum belehalok a várakozásba.

Értékelés: 4/5
Borító: 5/5

Sorozat: The Selection #2
Kiadó: Harper Teen
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 323