The Walking Dead 1. évad

A vámpír és a vérfarkas hullám után kellett egy újabb hóbort, ami meghódíthatja a piacot – ezek pedig nem mások, mint „szépséges élőhalott” barátaink, a zombik. A Walking Dead képregényadaptáció, első évadja 2010-ben került képernyőre az AMC csatornán. 

A Walking Dead története durr, bele expozícióval indul, úgy, hogy sem a főhős, sem a néző nincs tisztában a helyzettel. Rick lőtt sebbel kerül kórházba, és amikor felébred a kómából, mindent elözönlöttek a zombik aka a járkálók. Az egész szituáció olyan, mintha ráöntöttek volna egy vödörnyi jéghideg vizet, annyira hirtelen, átmenet nélküli Rick számára a váltás, hogy kvázi megkérdőjelezi a valóságot, ez gyönyörűen kirajzolódik abban a jelenetben, amiben rászakad a kétségbeesés súlya. Természetesen elsőként a családja jut eszébe, és ez adja meg neki a motivációt, hogy összeszedje magát, és útra keljen – mert persze pont az ő családja az egyike a szerencsés túlélőknek, milyen meglepő. Hiszen annyi rá az esély, nemde? Az első gondolatom az volt, hogy ez lesz a főszál a sorozatban, hogy miközben Rick a családját keresi, időnként összetalálkozik más emberekkel. De aki erre számít, az csalódni fog, az egyesülés pillanata kifejezetten hamar bekövetkezik.

 

A Walking Dead nyitása rendkívül hatásos, de aztán az egészből elveszett valami. Mintha a sorozatnak nem lenne lelke. Ez azért kínos, mert mindenhol istenítik, én meg csak ülök a tévéképernyő előtt bambán, és próbálom megérteni az enyémtől eltérő vélekedéseket. Velem van a baj? Ennyire nem jut el hozzám az a plusz, ami mindenki máshoz meg igen?

Természetesen látok pozitívumokat, amiket egyben negatívumoknak is tartok. Kezdjük az atmoszférával, ami iszonyatosan jól van megcsinálva. A tücsökcsiripelés, a csend olyan hangulatot teremt, ami tökéletesen passzol a sorozat lényegéhez, egy világhoz, amiben kihaltak az emberek, és az általuk keltett zaj. Másrészt a hiány egyben zavaró tényező is, mert unalmassá teszi a részeket. A dialógusok nem elég erősek ahhoz, hogy lekössenek, és a zene nem teremti meg azt a feszültséget, amit egy ilyen jellegű sorozattól elvárnék. Legyen borzongató, akadjak ki, libabőr pöttyözze a bőröm, itt viszont semmi ilyen érzést nem tapasztaltam. És ez a sorozat legnagyobb baja: ott totyognak a járkálók, megehetik a szereplőket, de ez engem hidegen hagy, nem tudok értük izgulni. A zenék megválasztása sem tetszett, hihetetlen mennyire nem odapasszoló zenéket választottak a részek végére, leszámítva az 1×05-öt, aminek a zenéje zseniálisra sikeredett.

A történetvezetés nehézkes, lomha, valahogy az akciódúsabb részek sem hozzák azt a feelinget, ami felpörgetne. Pedig a zombik audiovizuális értékelése 10/10: jó rusnyák és kellőképpen gusztustalanok – néha túlzottan is –, de annyira vontatott a tempó, hogy inkább aludni volna kedvem, ahelyett, hogy nézzem a TWD-t. Végül is a cselekmény reprezentálja a járkálók járását és átalakulási idejét, hiszen itt az átalakulás nem azonnal megy végbe, hanem kell hozzá némi idő. A dramaturgia egyik legidegesítőbb pontja az a Rick-Lori-Shane szerelmi háromszög, aminek Rick az első évadban még tudatában sincs. Már alig várom a pillanatot, mikor eljut hozzá az infó – igen, most csak mézesmázosan gúnyolódtam. Ki nem állhatom, mikor ilyen klisére építenek egy teljesen fölösleges drámai szálat, aminek csak annyi haszna van, hogy felborzolja a néző idegeit. 

A cselekménnyel a legnagyobb gond, hogy nem tart semerre. Egyelőre nincs is, mifelé tartson, hiszen a szereplőknek nincs egy fix pontjuk, ahova el akarnak jutni A-ból B-be, ami megnehezíti a helyzetet. Kezdetben egy táborban vernek tanyát, megismerhetjük, hogyan élnek egyik napról a másikra. A férfiak végzik a piszkos munkát, a nők pedig a házimunkát, amit persze megalázónak tartanak, és felvetődik a női-férfi egyenrangúság kérdése is. A 3-4. részt eléggé filler epizód, sokat nem lendítenek előre a történeten, még szerencse, hogy az első évad mindössze hatrészes. Amit mindenképpen ki kell emelnem, hogy elég necces időhúzás, hogy először ott hagyják az egyik karaktert meghalni, majd rájönnek, hogy ez hiba volt, és mentőakciót indítanak a következő részben, hogy aztán meg se találják, és így tulajdonképpen egy helyben toporgunk a sztoriban, de legalább a játékidő megy. Az a gyanúm, hogy viszont látjuk még az emlegetett pasast, de annyira visszataszító a hangja és a megjelenése, hogy ez sem az a fordulat lesz, ami majd feldobja a sorozatot. Az 5. rész végén esett meg az a momentum, mikor végre láttam felcsillanni a reményt, hogy ez nekem bejövős lesz, de a 6. rész kioltotta az apró fellángolást. Ráadásul irány még mindig nincs, csak a kilátástalan helyzet meg a remény, amibe kapaszkodhatnak, hogy talán valahol, valamikor, egyszer lesz egy hely, ahol túlélhetik az apokalipszist. Ha a történetet kéne összefoglalnom, akkor nehéz dolgom lenne, mert pár mondatban elintézhetném az egészet, annyira nincs történet. Inkább kicsit belekóstolunk az apokalipszis utáni világba annak a néhány karakternek a szemén keresztül, akit megismerünk. 

A karakterek sokszínűek, érdekesek, és ami a legfontosabb: árnyaltak. Egy széles skálán mozognak, nem csak a jó, rossz tartományba billeg a mérleg. Már ami azokat a karaktereket illeti, akiket jobban megismerünk, elég sok egyelőre a papírmasé figura. Gondolom, ez a jövőben megváltozik, ahogy jobban megismerjük a túlélők csoportjának tagjait. Feltéve persze, ha nem hullanak el, azért egész szépen lemorzsolódott a banda a végére. Ugyanakkor egyik karakter sem került hozzám, bár ez nem feltétlen a készítők hibája. Nekem, mint nézőnek viszont ez eléggé problematikus, mert elég sok antipatikus szereplő van, aki irritál. A készítők próbálnak a realitásra törekedni, tehát nem agyonsminkelt csinibabák rohangásznak tűsarkúban és dizájner cuccokban, hanem koszosak, és viseltes a cuccuk, és a szereplők sem olyanok, akik szépségversenyen indulhatnának. Életkor és nemzetiség szerint is igyekeznek elosztani a karaktereket.

Ami a vizualitást illeti, teljesen rendben van a sorozat. A járkálókat fentebb már említettem, nagyon jól néznek ki, és fiatalabb koromban biztos összecsináltam volna magam tőlük. Akadtak jelenetek, ahol bizony le kellett takarnom a szemem, mert nem szerettem volna viszont találkozni a kajámmal. A mennyiségük ellenben nem mindig elegendő: néha túl sok a karakterek drámázása, és zombit hosszú ideig nem látunk, mintha nem is léteznének. A nagytotálok a rengeteg hullával viszont szemet gyönyörködtetőek. A CGI néha kicsit kilóg, látszik az odavetített háttér, de nem olyan vészes, hogy nézhetetlen legyen. 

Azt hiszem a Walking Dead nálam a feszültségteremtés hiánya és a szereplők miatt vérzett el. Ami szomorú, mert maga a zombik mint téma érdekel, de egyszerűen ez a sorozat nem adja számomra azt a tökéletességet, amit elvárok tőle, és amit a rengeteg dicsérő szó után értetlenül keresek továbbra is.  Hogy maradok-e a további évadokra, még nem tudom, kezdetnek bőven elég volt ez a hat rész ebből a világból. 

Értékelés: 3/5

Olvass tovább!

Revenge: Hogyan tovább?

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

A legfrissebb, 4. évados előzetesből kiderül, hogy a Revenge 4. szezonja másmilyen lehet, mint az előzőek, a hírek szerint még a flashforward-os kezdést is elhagyják a készítők. Gondoltam, érdemes lenne feleleveníteni a 3. évados finálét annak kapcsán, hogy mi várhat ránk ősztől.
Emily Thorne bosszúhadjárata a Grayson család ellen annak idején ígéretesen indult, majd teljes szappandagonyába süppedt a 2. évadban. Akkor már azt hittem, hogy nincs remény, és a sorozat átmegy nézhetetlen kategóriába. Szerencsére(?) a 3. szezonra kaptunk egy új showrunnert, Sunil Nayar-t, aki rögtön az évad elején kigyomlálta a felesleges szálakat, és visszaterelte a cselekményt a gyökereihez, aminek következtében a Revenge ismét heti várós sorozattá vált.

Pedig az új showrunner nem vett vissza radikálisan a szappanból, de jobban adagolta azt – legalábbis az évad első felében. Spoileresen kifejtem a tovább mögött, és azt is, hogyan állunk a 4. szezon előtt.

Olvass tovább!

Lois Lowry: Az emlékek őre

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol nincs éhezés, szegénység, a társadalom diverzitása nem létező fogalom, mindenki egyenrangú és ugyanazokban a javakban részesül. Az emlékek őre egy disztópia, ami ezt az aspektust mutatja be. Tényleg ez lenne a tökéletes világ definíciója? Ebben nem lennék olyan biztos.

Főhősünk, Jonas hamarosan betölti a tizenkettedik életévét, és onnantól kezdve nem számolják a korát, mert nem számít többé. Ugyanolyan egyenrangú felnőtt lesz, mint mindenki más, és ezt nem különböztetik meg olyan felesleges tényezőkkel, mint egy szám. A világban, amiben Jonas lakik, senki sem dologtalan, már egészen kicsi koruktól kezdve a gyerekek önkéntes munkát vállalnak, hogy a társadalom javát szolgálják. Az egész létezésüket szigorú szabályok határozzák meg, és a kihágásokat nem egy dádával büntetik, hanem az elbocsátással, amiről persze senki sem tudja, hogy pontosan mit jelent. Nem kell sok sütnivaló, hogy az olvasó kitalálja, hogy az elbocsátott lakosokra milyen sors vár, és ez már önmagában megdöbbentő, hiszen nem érti, hogy a polgárok hogy lehetnek ennyire naivak. A válasz pofonegyszerű: ők hisznek abban a világban, amiben élnek, és soha semmit nem kérdőjeleznek meg, elvégre a tökéletes világról beszélünk. 

Érződik Orwell hatása a regényen, csak a nyomasztó hangulata és az agyátmosás súlyossága hiányzik. A mindenhol jelen lévő és mindent halló hangszórók egy az egyben az 1984-et idézik, ahol a Nagy Testvér mindent lát. Itt sincs ez másként. A lakosok észre sem veszik, hogy a surveillance behatárolja a viselkedésüket, és nem lehetnek szabadok, rabjai ennek a tökéletes világnak. De ha jobban belegondolunk, miért is kéne elégedetlenkedniük? Hiszen mindent megkapnak az élettől, amire szükségük van ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessenek. Van ételük, ruházatuk, családjuk, és a monoton napi robot leköti őket a szürke hétköznapokban. Nem elég mindez?

Persze erre azonnal rávágjuk, hogy az egész hülyeség. Az ember nem egy lelketlen gép, akinek az rendeltetett, hogy monoton munkát végezzen egész életében. Hanem az a fontos, hogy az érzelmeink révén megéljük az életünket. Ebben a társadalomban nincsenek érzelmek. Érzelmek nélkül semmik vagyunk, és nincs értelme az életnek. Emiatt figyelemfelkeltő az a karikatúra, ami megjelenik a lapokon. A karakterek minden egyes nap megvitatják az álmaikat, és próbálják elemezni azt amolyan freudi szinten, illetve az érzéseiket is értelmezik. De ezek nem „olyan” érzések, ahogy Jonas is megállapítja, mikor már nem vak többé. 

Kissé furcsállottam, hogy a szerző mágikus realizmusra valló jegyeket is beleszőtt a történetbe. Ezzel akarta megszínesíteni vagy inkább kifakítani a sztorit: hiszen itt nem csak a hétköznapi élet szürke, hanem minden, de tényleg minden. Én valami nagyobb dologra számítottam ezzel kapcsolatban, de így csak simán meglepődtem, és elgondolkoztam, hogy mennyit jelenthet egy-egy szín, pedig milyen kis apróság, amit lehet, nem is értékelünk eléggé. De nagyon érdekes aspektusa volt a regénynek, ahogy előkerült ez a téma. A világábrázolás tehát nem süllyed komoly mélységekbe a hátterét illetően, nem tudjuk, mikor, hogyan jött létre ez a társadalom, arról nem beszélve, hogy olyan elemekről számolt be az örökítő, ami reálisan nem lehetséges. Valahogy mégsem gondolom, hogy ebbe bele kéne kötni, mert olyan kis egyszerű stílusban adja elő a gondolatokat, és talán így még nagyobbat is ütnek, mintha minden fölöslegesen és részletesen túl lenne magyarázva. Azért nem is igyekeztem olvasni a könyvet korábban annak ellenére, hogy disztópia és a zsánert imádom, mert azt hittem ez ilyen gyermeteg mesés történet lesz, de nem az. Ne tévesszen meg senkit a műfaji és a korhatári besorolása, és nem feltétlen kisgyerekek kezébe adnám, olyan súlyos gondolatokat tartalmaz.

A regény első fele kifejezetten jóra sikerült, nagyon élveztem. A szerző annyira felcsigázza az ember érdeklődését, hogy legszívesebben csak olvastam és olvastam volna tovább. Aztán miután Jonas elkezdte az őrző tisztséggel kapcsolatos tanulást, valahogy elveszett a lendület. Ekkor még mindig ötcsillagos volt a könyv, hiszen ekkor szembesültünk a társadalom fekete foltjaival, és az erkölcsi kérdésekkel. A leginkább megdöbbentő elem az apa, majd Fiona volt. Már említettem miért, de így, amikor konkrét példákon keresztül került bemutatásra az egész procedúra, csak szörnyülködni tudtam. De vajon van-e jogom hozzá, hogy elítéljek bárkit is? Mert az én megítélésem az nem ugyanaz, mint az abban a világban élőké, akiknek sosem volt lehetőségük szabadnak lenni, és mindig szabályok alapján cselekedtek. Ha eddig senki sem állt ki egy ellentétes véleménnyel, mert hittek abban, hogy amit cselekszenek, helyes, akkor az tényleg olyan rossz? Igen, rossz, de ha ők nem tudják, hogy az? Ha a meggyőződésük szerint az elbocsátás az csak egy út egy másik helyre, ahol minden szép és jó? 

Mindez egyébként gyönyörűen bemutatja a birkacsorda-effektust. Mikor van egy felsőbb utasítás, aminek senki sem mond ellent, mert úgy vélik, hogy az helytelen lenne. Mindenki követi azt, amit mások egyszer előírtak, és eszükbe sem jut egy percre megállni, és elgondolkozni, hogy hoppá, itt valami nem stimmel.  De ha tisztában is vannak azzal, amit művelnek, az nekik nem jelent semmit, hiszen nincsenek rendes érzelmeik. Ha nem szednék a Bolydulás elleni gyógyszert, akkor lehetséges, hogy nem úgy viselkednének, ahogy. A gyógyszer kérdésében is ugyanaz áll fenn: egyszer valaki kitalált valamit, és akkor az úgy van. Az nem lehet helytelen. A tömeggondolkodás abban is megjelenik, hogy a különböző korú gyerekek évenkénti ceremóniáján mindenki egyforma ajándékban részesül, ez is csak megerősíti mindazt, hogy mindenki egyforma, nincs az embereknek egyéniségük. 

A szerkezeti arányaiban a regény nem tökéletes. A felvezetés remek, és még az is rendben van, ahogy Jonas elkezd ismerkedni az emlékekkel, felnyílik a szeme, és csalódik az egész világban. De ezután olyan elnagyolt lesz a cselekményvezetés. A semmiből hirtelen kitalálja a mentorával, hogy itt változtatásra van szükség, és ők most ketten megmentik a világot, mert ez az egész állapot nem maradhat így tovább. De ez is csak pár oldalas, aztán a végén az akció teljesen össze van csapva, és a szálak is nyitva maradnak. Ha azt nézem, hogy a bevezetés milyen hosszú és részletes volt, ezt nem így kellett volna megírni, hanem sokkal kidolgozottabban.

A  szerkezeti hiba ellenére nagyon tetszett ez a könyv, és mindenkinek ajánlom, aki egy olyan disztópiát akar olvasni, ami ilyen rövid, mégis megannyi mondanivalója van.

Hamarosan érkezik a magyar mozikba is a könyvből adaptált film, bár nem túl kecsegtető, hogy az amerikai mozikban siralmas nézőszámokkal nyitott, amiből már sejthető, hogy folytatás nem lesz. Azért kíváncsian várom.

Értékelés: 4,5/5

Borító: 1/5

Eredeti cím: The Giver
Sorozat: Az emlékek őre #1

Kiadó: Animus

Megjelenés éve: 2001

Oldalszám: 238

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

Olvass tovább!

Almost Human 1. évad

Az Almost Human sztorija azonnal megfogott, amikor először hallottam róla. A sci-fi közeg miatt érdekelt volna, de amint kiderült számomra, hogy ez egy teljes mértékben heti ügyekre építkező sorozat, minimális átívelő szállal, azonnal le is húztam a néznivaló listámról. 

Az egy kaptafára íródott nyomozós sorozatokat kerülöm, mint a pestist. Annyit láttam már, hogy semmi újat nem tudnak nyújtani. Jogosan felmerülhet a kérdés: akkor mégis minek álltál neki? Igazából nagyon prózai és buta oka van. A Viasat 3 olyan klassz kis promókat dobott össze hozzá, hogy berántott, és adtam egy esélyt neki.

Az Almost Human a Fox csatornán ment egy évadon, azaz 13 epizódon át 2013 novemberétől kezdve. A sztori az, hogy 2048-ra a tudomány és a technológia olyan szintű fejlődésen ment keresztül, hogy a bűnözés 400%-kal megnövekedett. Ennek megelőzésére a rendőrségen új programot vezettek be: minden emberi nyomozóhoz egy élethű külsejű androidot rendelnek.

Kennex nyomozó egy elbaltázott akció után kómába kerül. Eltelik 17 hónap, és egyszercsak magához tér, és újra szolgálatba áll. Kennex nem hajlandó maga mellé fogadni egy MX-43-as robotot, úgyhogy végül egy más típusú android lesz a partnere, egy a DRN szériából, amiket leselejteztek, mert lelkileg túl labilisak voltak. Ez a robot nem olyan, mint az MX-ek, hanem úgy viselkedik, mint egy ember, és neki még neve is van, ő Dorian.

Nem mondom, hogy megbántam a döntést, de igazam volt akkor, mikor a szerkezeti felépítése miatt elvetettem a sorozatot legelőször. Az Almost Human teljes mértékben egy nyomozós sorozat a jövőbe interpretálva. Érdekességét az adja, hogy nem hagyományos esetekkel foglalkozik, hanem a jövő technológiáját térképezi fel. Akit érdekel a robotika és a technológia, annak mindenképpen érdemes egy pillantást vetnie a sorozatra, hátha berántja.

A sorozat erőssége mindenképpen ebben rejlik. Olyan, mint az Én, a robot, kevésbé grandiózusabb megvalósításban. A látványra ugyanakkor nem lehet panasz, tévés szinten remekül fest az egész, simán hozza egy jól kinéző, de azért alacsonyabb költségvetésből készült mozifilm szintjét. A legkisebb részletekre is ügyeltek, nekem például nagyon tetszett a sárga szalag a rendőrségi kordonon. És nemcsak a gyakran használt díszletekben mutatkozik meg a jövő, hanem minden egyes külső helyszínen, a városról mutatott nagytotálok kifejezetten jól néznek ki.

Nyomozós sorozatokat nézhetünk abban az esetben, ha megkedveljük a szereplőket. Az Almost Humanben a karakterizáció nem túl erős. Leginkább a Kennex és Dorian közti bromance viszi el a hátán a sorozatot, de én ezt kevésnek éreztem. Az arányokat lehetett volna kicsit jobban az irányukba dönteni. Ráadásul a sorozat nem az eredeti sorrendben került adásba, és bár én így néztem, el tudom képzelni, hogy mennyire zavaró lehetett azoknak, akik erről nem tudtak. A pilot után azonnal a nyolcadik epizód következett, és a másodiknak szánt rész csak az ötödik alkalommal került adásba. Úgyhogy mindenképpen a helyes sorrendben nézzétek meg, mert csak így lehet nyomon követni Kennex és Dorian illetve Kennex és Star kapcsolatának fejlődését. A főpároson kívül, még a technikus Mackenzie Crook szállított vicces pillanatokat. Valerie Star nyomozó mindössze Kennex potenciális szerelmi szálának jelöltjeként funkcionált, és nem igazán kapott kibontakozási lehetőséget. Minka Kelly csupán kedvesen mosolygott, és szépségével vonzotta a tekintetet, de Kennex és Dorian között sokkal jobban ki lett dolgozva a kémia, mint Star és Kennex között. A főnök és az antipatikus munkatárs eléggé sematikus karakterek, csak lézengenek a történetben.

A rosszul megválasztott arányok a heti ügy és az átívelő szál révén is megmutatkoznak. Egy hangsúlyosabb átívelő szál jót tett volna a sorozatnak (ámbár még feltűnőbben zavaróak lettek volna a FOX utasítására össze-vissza sorrendben leadott részek). A végére a részek iparkodtak, és összeszedték magukat, több olyan szálat is felvezettek, amik meghozták az érdeklődésemet. Nagyon izgatott, hogy mi van a Fal túloldalán, de ezt már nem fogjuk megtudni, ugyanis a Fox elkaszálta a sorozatot.

A műfaj kedvelőinek az Almost Human kellemes szórakozást nyújthat, változatos heti esetekkel, megspékelve egy kis humorral, szép képi világgal.

Helyes sorrend: 1×01, 1×08, 1×06, 1×10, 1×02, 1×03, 1×04, 1×05, 1×09, 1×07, 1×11, 1×12, 1×13

Értékelés: 3/5

Olvass tovább!

Matthew Quick: Napos oldal

Matthew Quick könyve tökéletes szemléltetője annak, hogy nem kell hozzá semmilyen segédeszköz, másik személy vagy akármilyen rajtunk kívül álló dolog ahhoz, hogy napfényben fürödve lássuk a világot, csak a puszta önálló akarat. Mondjuk az elhatározás megszilárdításához nem árt esetlegesen egy kis motiváló erő, jelen esetben a különidő végetérése, és Nikki visszaszerzése.

Szóval van ez a Pat nevű tag, aki éppenséggel nemrég szabadult az elmegyógyintézetből, de mivel ez csúnyán hangzik, nevezzük csak egyszerűen borús helynek. Azt, hogy miért került oda, vagy az Ő Nikkije hol van, és mit csinál, nem tudjuk, csak annyit, hogy Pat megfogadta, hogy jobb emberré válik azért, hogy ismét Nikkivel lehessen. Változtatásokat eszközöl a viselkedésében, Ő az örök optimista, aki rózsaszínben látja a világot, és hisz a hepiendben. Szerinte az élet egy film, és a cselekménynek természetesen cukros véggel kell zárulnia, és mivel ő a főszereplő, ezért az út végén mi más várhatná, mint Nikki szerelme.

Be kell vallanom, elsősorban Pat szemléletmódja ragadott meg, ugyanis én is filmszerűen látom a világot. Lehet nem kéne ilyeneket a nyilvánosság elé teregetnem? Még a végén én is a sárga épületben kötök ki. De ha már így megnyíltam, megmondom, hogy nálam ez miben nyilvánul meg: amikor úgy érzem, hogy az életem egy bizonyos vágányon van, vagy éppenséggel rosszabb már nem lehet, mindig jön egy fordulat, ami bebizonyítja, hogy mindig van rosszabb. Én meg ilyenkor azon agyalok, hogy ez valami rossz film, ami épp kezdett unalomba fulladni, ezért fel kell dobni egy kis drámával, hogy az a néző „ott fenn” jól szórakozzon.

Szóval úgy érzem Pat meg én picit rokonlelkek vagyunk, csak én nem hiszek a hepiendben, hanem pont ellenkezőleg. Mintha én meg örök pesszimista lennék, mi? Meglehet, hogy így van. Pat ugyanakkor számomra elég gyerekesnek tűnt olykor, és ez a fajta naiv hozzáállás egészen új perspektívában láttatta velem a történetet, mely nem volt kifejezetten eseménydús (szerintem jobban nem is lehetett volna), ezzel azonban befogadhatóvá tették számomra. Az egyszerűsége és az ismétlések ellenére is úgy érzem megfelelő mértékben próbált arra ösztönözni, hogy én is naposnak lássam a világot, még akkor is, mikor úgy érzem, minden összeesküszik ellenem.

A különidő okának kiderülése némi hiányérzetet okozott, kicsit jobban is ki lehetett volna dolgozni a végén azt a részt meg az egész emlékezetvesztés dolgot. Tulajdonképpen azt hittem, hogy maga a fordulat az lesz, hogy Nikki meghalt, így kicsit meglepett, hogy más áll a háttérben. A szerelmi szál sem volt az igazi Pat részéről, de egye fene, itt úgysem ez volt a lényeg. Tiffany karaktere lehetett volna némileg hangsúlyosabb, nem éreztem a személyét elég erőteljesnek.

Egyetlen negatívumot tudok megemlíteni, mégpedig a foci ennyire központba helyezését. Engem roppantul idegesített, hogy állandóan az ment, hogy Eagles így, Eagles úgy, de konkrétan nem is a sport szeretetével akadt problémám, hanem ennek primitív megnyilvánulásával. Mondom mindezt úgy, hogy én is sportszerető ember vagyok, csak én az autósportokat kedvelem, de így sem tudtam megemészteni ezeket az örökös csatakiáltásokat, táncokat meg énekeket, azt meg főleg nem, ahogy a meccseken viselkedtek. Pat apjának karaktere meg teljes egészében érthetetlen volt számomra.A funkcióját nyilván megértettem, csak kicsit furcsa volt a viselkedése, hogy a hangulata teljes egészében a meccsek kimenetelétől függött. Neki is kellett volna egy pszichológus, nem csak Patnek.

A könyv után megtekintettem a filmet is, és itt megragadnám az alkalmat, hogy figyelmeztessek mindenkit: előbb a könyvet olvassátok el! Döbbenten konstatáltam, hogy a film 13. percében lelőtték a könyv végét, és ezzel a főhős motivációja értelmét is veszítette, vagy maradjunk annyiban, hogy sokkal kevésbé volt értelme. Ráadásul bármennyire szeretem Bradley Coopert, Pat személyisége egyáltalán nem jött át...

A lényeg: a könyv ezúttal is jobb, mint a film, és tök mindegy, hogy optimisták vagy pesszimisták vagytok, olvassátok el, mert azzal csak nyerhettek.

Értékelés: 4/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: The Silver Linings Playbook
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 321
Fordította: Stern Gábor

Olvass tovább!