Megan Crewe: Earth & Sky

Időutazás és földönkívüliek összegyúrva egy regénybe? Megint karácsony van? Kábé így éreztem a fülszöveg elolvasása után. A végére viszont inkább virgácsgyanús élménynek könyveltem el a végeredményt.

A bíróság épülete előtt Skylar meglát egy cuki srácot, és teljes erővel csapódik bele az érzés: valami nem stimmel. Rosszul lesz, egy robbanás képeit vizionálja. A lány amúgy is rohamokkal küzd, mióta az eszét tudja, de ezt igyekszik leplezni a külvilág előtt. Elnyomja magában a helytelenség érzését, de másnap a sulija előtt ismét összetalálkozik a rejtélyes sráccal, és kilogikázza, hogy talán ő tudja, mi történik vele. Kiderül, hogy a tag időutazó ufó, aki az idő eseményeinek megváltoztatásának szentelte az életét egy magasztos cél, a Föld megvédése érdekében. És nem mellesleg neki hála Skylar nem robbant fel a bíróságon, mert eltüntette a bombát.

Amennyire jól hangzott a fülszöveg, annyira nem állt össze ez a könyv. Semmi sem stimmel, se a karakterek, se a világfelépítés, se a történetvezetés, egy darab pozitívumot nem tudok kiemelni, ami menthetné a menthetőt. De még érzelmi reakciót sem váltott ki belőlem (ezért sem értékelem egypontosra, mert azok a falhoz vágós könyvek), csak vállrándítva olvastam, hátha megvilágosodok, és egyszer majd tetszeni fog. Vagy esetleg beindul, merthogy még bődületesen unalmas is volt.

A világfelépítés annyira kreatív, hogy totálisan követhetetlen. Egy ideig igyekeztem felvenni a fonalat, és értelmet lelni a szerző által kreált időutazás törvényeiben, de egyszerűen nem ment. Az is elég problémás, hogy néha úgy éreztem, nem a törvények határozzák meg a karakterek cselekedeteit, hanem azok igazodnak a karakterekhez. Az egész egy nagy homályos folt, tele lyukakkal, úgyhogy a végén már feladtam, hogy megértsem, biztos nem rendelkezem elég agykapacitással. Elvégre nem lehetek olyan szép és okos, mint főhősnőnk, de erről majd később.

A kiindulópont, hogy a földönkívüliek egyfajta időtérrel burkolták be a Földet, aminek révén képesek utazni az időben, és a Föld lakosainak életében megváltoztatni ezt-azt. Újraírják az időt, bizonyos eseményeket megváltoztatnak egy kísérlet részeként. Azonnal fel is merül a kérdés, hogy ez a kísérlet mi célból történik? Mit nyernek vele? Azt hinnénk, valami nagyszabású terv része, de a válasz mindössze annyi, hogy jókedvükből teszik. És most nem vicceltem. A saját bolygójuk, Kemya katasztrofális állapotban van, de ahelyett, hogy az ottani gondok megoldásával foglalkoznának, inkább szórakoznak a Földdel. És nem, nem azért, mert invázióra készülnek, és le akarnak telepedni. Nem akarnak.

Páran az ufók közül rájöttek, hogy ez így nagyon nem oké, és alakítottak egy renegát csoportot, hogy megszüntessék ezt az időteret, és a földlakók sanyarú sorsának véget vessenek. A csoport vezetője, Jeanan elrejtett a Földön különböző idősíkokban darabokban egy fegyvert, ami az akcióhoz szükséges. De a vezető egy másik időben van, és csak az első darabhoz vezető nyom van meg, abból kiindulva kell rájönni a többi nyomra, és felhajtani a fegyver többi részét.

Itt jön a képbe főhősünk, Skylar, aki képes érzékelni ezeket az időváltoztatásokat, de csak azokat, amiket a születése óta eltelt időben végeztek. Ezért a csoport egyik tagjának, Winnek a segítségére lehet a nyomok felkutatásában. Ehhez képest simán visszautaznak az időben egy asztalterítő szerkezet segítségével évszázadokat, ami kicsit régebben történt, mint ahogy a lány megszületett, elvégre nem vámpír. Ez azért lehetséges, mert a vezető Skylar ideje alatt kezdett el visszautazgatni a múltban, ergo így a szabálynak mindjárt más a fekvése.

Skylar rohamai a különböző változtatásokkal állnak összefüggésben. Mivel sose értette, hogy miért történnek a rohamok, csak azt érzékeli, hogy új dolgokhoz kötődnek, tartózkodik ezektől. Emiatt csak szépirodalmat olvas, nem követi a filmes trendet vagy a híreket a neten. És, hogy miért van ez a képessége, ami senki másnak? Hát mert Mary Sue a bátyja eltűnése után megfogadta, hogy nyitott szemmel néz a világra!

Na én most mindezt felidézve sem értek már megint semmit, pedig még vannak apró finomítások. Például létezik egy harmincperces buborék szabály, mely szerint több időutazó nem jelenhet meg harminc percen belül a múltban, egy térben, mert az paradoxon. Ezért az új időutazó mindig kilökődik. Mondjuk magas, hogy akkor eleve hogy tud odautazni, de mindegy.

Ami viszont a legnagyobb fejtörést okozza számomra, hogy elmennek az asztalterítővel a múltba, az ő közbeavatkozásuknak hála megváltozik a jövő, mégis, mikor visszatérnek, minden ugyanolyan. Ott a pillangóhatás elve: azzal, hogy a pillangó a Föld egyik felén meglebbenti a szárnyát, a másikon akár tornádót okozhat. Itt meg semmi. Win leszögezi, hogy itt nem működik a kőbe vésett jövő, hogy egy másik múltban már minden megtörtént. A jövő nem elrendeltetett, mint a Terminátorban.

Viszont a gonosz földönkívüliek, akik a renegát csoport tagjait keresik, olyan spéci felszereléssel rendelkeznek, hogy akár a legapróbb változtatásokból is be tudják mérni, hogy Skylar és Win merre járnak. Például abból, hogy Skylarnek nekiment valaki, és a pasira borult a kávé. Ők ezt a jelet befogták, és emiatt utána képesek megtalálni Skylart. Na most, ha a könyv elején Skylarnek fel kellett volna robbannia, de Win megakadályozta ezt, akkor ezek után, Skylar bármit csinál, az nem módosulás az idő eredeti szövetében? Akkor miért csak a kiöntött kávé az?

A fejvakargatás után térjünk rá a történetre… ami nincs is? Adott egy használható alap, ami izgalmasan hangzik, aztán lesz belőle egy dögunalmas ismétlésfolyam. Nem kapiskálom, miért lett ebből sorozat, mivel ez a rész sem pörgött, és simán meg lehetett volna oldani egy könyvben is. De nem, ez is sorozat. Fogalmam sincs, mi fog még benne történni.

A cselekmény voltaképpen ott van a fülszövegben, ami alapján ugye kiválasztottam a könyvet. És éppenséggel egy kicsit durcás leszek, mikor már egy csomó oldalon túl vagyok, és még sehol sem tartunk a fülszövegben írtakhoz képest. És még az is unalmas. De ezt mondtam már, nem? Csak átveszem a szerző stílusát, mert ő is repetitíven rágta számba a dolgokat. Ennek legékesebb példája, mikor kvázi ugyanaz a dialógus zajlik le Skylar és Win között pár lap különbséggel. És akkor ott van még Skylar bátyjának folyamatos emlegetése, ami számomra teljesen hiteltelen.

Végig azon gondolkoztam, hogy tele van a könyv felesleges leírásokkal, gondolatokkal, és ha feszesebbre vennénk a tempót, ebből sokkal jobb kisülhetne. Egy csomó  tölteléket ki lehetett volna húzni. A leggázabb viszont, hogy még a jelenetek is pontosan ugyanúgy ismétlődnek. Skylar és Win utaznak az időben a múltba. Win mindannyiszor elmondja, hogy kicsi az esélye, hogy az üldözőik megtalálják őket. Skylar megtalálja a következő nyomot. Mindig pont jókor vannak jó helyen, abban a pillanatban, mikor a vezető elrejtette a nyomot, tehát Skylar találkozik a vezetővel. Meg akarja tudni tőle, hogy hol a fegyver, és akkor nem kell a kereséssel szórakozni. De mindig közbejön valami, és az a valami természetesen az üldözőpáros, persze, hogy rájuk bukkantak. És ezt a szerző háromszor, ismétlem, háromszor játssza el egymás után. A harmadik alkalommal annyi a különbség, hogy a vezető közli, hogy nem akarja átadmi a fegyvert, mert akkor végre vége lehetne a könyvek, játsszanak csak tovább kincskeresősdit.

Főhősünk, Skylar erőteljes Mary Sue vonásokkal rendelkezik. Ő anya, apa tökéletes kislánya, a legjobb barátnő, és az ő közreműködése nélkül nem lehet megmenteni a Földet. Olyannyira nem, hogy az összes nyomot ő találja meg, amikor a csoport többi tagja még mindig csak az elsőt keresi. Win nem is tudom, minek van, egyszerűbb lett volna, ha odaadja az asztalterítő időutazó gépet Skylarnek, és kész.

Ami Skylar jellemét illeti, legalább annyira felfoghatatlan néha, mint a világfelépítés. Először is, meglátja a bíróságon Wint. Aztán másnap meglátja a sulinál, és ezt olyan nagy horderejű élménynek éli meg, hogy azonnal odamegy hozzá, és leszólítja. Felkapja a vizet, amiért a srácot nem különösebben érdekli (ő a világ atyaúristene, vagy mi?), aztán meggyanúsítja, hogy fel akarta robbantani az épületet, mert neki látomása volt (igen, ezt elköpjük egy vadidegennek). Ezután Skylar otthagyja Wint, és ráuszítja a rendőrséget. Vajon, miért? Mert a srác nem alélt el a megjelenése láttán?

Azért azt felfogtam ám, hogy a szerző azt szerette volna közvetíteni Skylar szeszélyességén keresztül, hogy ő megfontoltabb, mint az átlag YA csitrik. Nem csak úgy bedől a csinisrác első szavának, hanem kételkedik benne, nem rohan azonnal egy csettintésre. Csakhogy ez elég furcsán jött át. Ahhoz képest, hogy Skylar mennyire különleges, eléggé nem akaródzik neki megmenteni a Földet. Nem is tudom, hányszor játsszák el azt, hogy ha Skylar menni akar, akkor Win elengedi, és ez sokadszorra már meglehetősen idegtépő.

Skylarről még azt kell tudni, hogy a bátyja, Noam elszökött otthonról, amikor a lány öt éves volt, és az elmúlt több mint egy évtizedben nem hallottak róla. A lány magát hibáztatja emiatt, az egész élete még mindig e körül forog, és tudja, hogy ő látta a bátyján a szökésre utaló jeleket, mégsem tett semmit. Ezt annyira hiteltelennek tartom. Nyilván egy ötéves gyerek is érzékeli a változást meg a hiányt, és valamilyen nyomot biztos hagy benne, de szerintem ez egy idő után elfelejtődik, és az emlék szelídül. De hát tudjuk jól, ő olyan különleges, hogy már akkor vágta a dolgokat!

Ehhez képest, mikor felfogja, hogy különböző változtatásokat eszközöltek az életében, eszébe nem jut, hogy például megtudhatná, mi történt a bátyjával. Inkább az foglalkoztatja, hogy egy srác megcsókolta-e egy másik életben. Noam is annyira a szánkba van rágva, hogy tudtam, valami nem stimmel a szökés dologgal, szóval ez sem hozott túl nagy meghökkenést. Ezen a ponton azért fogtam a fejem, mert Skylarből kiveszik minden racionalitás, és sutba akarja vágni az egész Föld megmentése missziót Noam miatt. Vajon ha a Földnek lőttek, akkor Noam boldogan él tovább? Ez a lottóötös kérdés.

A férfi főhősünk, Win jellegtelen, és a könyvből hiányzik a szerelmi szál. Kémia abszolút nincs a két főszereplő között, és a romantika kimerül annyiban, hogy Win egyszer megcsókolja Skylart kíváncsiságból. Ebből persze megint oda lyukadunk ki, hogy Skylar besértődik, mert ő akar lenni a világ közepe. Mondjuk ezt a kíváncsiságot a későbbiek fényében nem egészen értem, de ez mintha már megszokott lenne ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Megan Crewe-tól korábban az Elszigetelve című könyvét olvastam, ami szintén tele volt hibás döntésekkel és megkérdőjelezhető karakterekkel, mégis a vírusos témát fogyaszthatóan tálalta. Itt a próbálkozás nagyon félresiklott. Aztán lehet, hogy maga a tömör zsenialitás ez a könyvecske, csak én vagyok túl kevés hozzá, sose lehet tudni.

Értékelés: 2/5

Borító: 4/5

Sorozat: Earth & Sky #1

Kiadó: Razorbill

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 304

Olvass tovább!

Natalie C. Parker: Beware The Wild

A közösség legfontosabb szabálya: óvakodj a láptól! A láp veszélyes, emberek tűnnek el benne, súlyos rejtély övezi. Csábító misztikumot ígért ez a könyv, tehát olvasnom kellett.

Sterling egy kocsi motorháztetején ülve várja, hogy hőn szeretett bátyja, Phineas visszatérjen a lápból, amit kerítés zár el a lakott területektől. Ijesztő mendemondák keringenek róla, amikben Sterling sosem hitt. De megváltozik a véleménye, mikor a bátyja dühében megszegi a szabályt, és berohan a fák közé. Ezután furcsa dolog történik, ami csak Sterlingre nincs hatással. A városban mindenki elfelejti, hogy Phineas valaha is létezett. A helyét a lápból felbukkanó lány, Lenora May veszi át. Sterling teljesen kiborul, és csak az hoz számára némi megkönnyebbülést, hogy a fiú, Heath, akivel majdnem randizott kilencedikben, ugyanabban a cipőben jár, mint ő. Sterling elhatározza, hogy bármi áron visszaszerzi a bátyját.

A történet Sterling és Phineas szoros kapcsolatán alapul, ami nekem bevallom, már-már túlságosan ragaszkodónak tűnt Sterling részéről. Az egész összetűzésük oka az, hogy Sterling önző, és nem akarja, hogy a bátyja elmenjen egyetemre, mert nem tud nélküle élni. Emiatt anorexiás lesz, bár nem azzal a szándékkal, hogy felhívja a figyelmet, csak annyira rosszul érzi magát a gondolattól, hogy képtelen enni. A bátyja veszekedik vele a megváltozott étkezési szokásai miatt, és ennek eredményeként viharzik el a tiltott területre.

Szerintem, ha Sterling igazán szereti a bátyját, akkor nem így viselkedik, hanem örül a bátyja boldogságának, hogy azon az úton halad, amit elképzelt magának. Hiszen attól, hogy nem találkoznak mindennap, a kapcsolattartásra számos alternatíva létezik. Persze azt is megértem, hogy emiatt borús hangulatba kerül, hiszen egyedül marad, és nem lesz ott az az ember, akire mindig számíthat. De ott vannak a barátnői, úgyhogy nem hiszem, hogy ekkora drámai változást jelentene a bátyja elköltözése. Ez most nem azt jelenti, hogy a helyében nem akadnék ki, mert nyilván de, meg iszonyatosan rosszul esne, és fájna. Mégis lenyelném a békát, és nem veszekednék a bátyámmal meg érzelmileg zsarolnám, hogy jaj, milyen rossz lesz nekem, ha magamra hagy.

Az anorexia ennek kapcsán kerül elő, az érzelmi zsarolás eszköze. Egy tinilány hisztijének tudom be igazából, még ha nem is szándékosan csinálja. Maga a karakter nem is foglalkozik vele, inkább csak a barátai és a családja neheztelésén keresztül közvetítődik a probléma. Fölösleges volt ezt a sürgető témát belecsempészni ilyen lebutított formában a könyvbe, simán működhetett volna a történet nélküle is. Később előkerül a könyvben más formában, ami indokolná a létjogosultságát, de úgy gondolom, hogy lehetett volna valami kevésbé komolyabbhoz nyúlni.

Persze Sterling viselkedésének megvan a jogos oka: őt és a bátyját az apjuk verte kiskorukban, és mindig Phineas védte meg a lányt, ezért képtelen elengedni. Így érthető, de mégis, az anorexiával karöltve túlzásnak éreztem az egészet már az első oldalaktól kezdve.

Kényelmes megoldásként Sterling egykori kiszemeltje, Heath is elvesztett valakit hasonló módon. A srác korábban egyik napról a másikra dobta a lányt, pedig már majdnem jártak. Azért nem szólt hozzá többé, mert súlyos letargiába esett, hogy senki sem hisz neki. A közös tapasztalat jó alapként szolgálhatott volna a romantikának, de itt rögtön ugrunk a „Minden meg van bocsátva” „Akkor randizzunk” részhez. Jelen körülmények között az ember fejében semmi más nem jár, csak a randizás. Mert hát mi más lehetne fontosabb, ha eltűnik a bátyánk, és egy vadidegen lány átveszi a helyét? Naná, hogy a smacizás! És ennyi. A könyv korai fázisában Sterling és Heath összejönnek, és együtt vannak. Szokatlan megoldás, de még elfogadható lenne egyfajta ellenpólusaként a veszteségnek, hogy a hányattatások ellenére azért jutnak még örömteli pillanatok. Csakhogy ez a páros rém unalmas, és szemernyi kémia sincs közöttük. Ami, hogy kifejező legyek: nem jó.

A történet remekül indul Phineas eltűnésével, és Lenora May felbukkanásával. Bíztam benne, hogy hozza végig ezt a szintet, de a szerelmi szál beírása után sajnos már nem tudott megfelelni az elvárásaimnak. A karaktereket nem kedveltem meg különösebben, és olyan egetrengető fordulatok sem voltak.

A regényt mindenképpen a misztikum része adja el. A saját törvények szerint működő élő-lélegző láp annyira bizarr és kellemesen idegborzoló, hogy feldobja az amúgy jellegtelen könyvet. Mondjuk akadnak benne furcsaságok, amiken azért felvontam a szemöldököm: a mágikus cseresznye és barack sorsdöntő használata (a barack túlkombinálása már kicsit sok volt), és őszintén szólva az embergátorokat (emberi aligátorokat) nem igazán vette be a gyomrom. Mármint embergátor, tényleg? Még így leírni is rossz. Mivel a misztikus lápot tartom a regény erősségének, úgy vélem, több időt is eltölthettünk volna itt a titokzatos Fisher társaságában vagy csak úgy egyszerűen az atmoszférában.

A szerző a hangulatfestés mellett jól alkalmazza a testvéri kapcsolatok szembeállítását. Bemutatja, hova vezet a túlzott ragaszkodás, és, hogy a szerettünk érdekeit kell néznünk, hogy megtapasztalhassa azt, amire a szíve vágyik. Tágabb értelmezésben másféle kapcsolatra is vonatkoztathatjuk ezt. Egyszer minden szoros kapcsolat meglazul, és nekünk meg kell tanulnunk elengednünk az illetőt, ha menni akar. Az ő döntésén múlik, hogy visszatalál-e hozzánk.

Ez egy közepes könyv, de a misztikum miatt érdemes egyszeri elolvasásra. Az is mellette szól, hogy végre egy történet, ami nem sorozat (legalábbis egyelőre).

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Kiadó: HarperTeen

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 336

Olvass tovább!

Rachel Hawkins: Démonüveg

A Hex Hall jött, látott és győzött, így hezitálás nélkül vetettem rá magam Sophie Mercer kalandjának folytatására. Volt ám biza olyan függővég, mely erre ösztökélt, plusz szerettem volna továbbra is jókat nevetni.

A kapott függővég után kicsit meglepődtem, milyen nagy időugrással találtam szemben magam. Több hónap eltelik, mire újra felvesszük a fonalat, és Sophie a döntése után még mindig csak vár az apjára. Azon is pislogtam egy sort, hogy nem a suliban zajlik tovább az élet. Sophie kikerül a Hex Hallból, és Londonba megy, hogy a nyarat az apjával töltse, és meggondolja magát az elhatározásával kapcsolatban. A legutolsó értesülések szerint Archert Londonban látták felbukkanni, úgyhogy borítékolható volt, hogy találkozunk vele.

Kapunk új szereplőket, de sok változás nem történik ebből a szempontból, mivel Sophie a korábban megismert fél szereplőgárdát is viszi magával, amit mondjuk egy pöppet erőltetettnek éreztem. Az új szereplők nagy szerepet játszanak a történetben, de hozzájuk sem kötődtem különösebben, úgyhogy csak nyugtáztam a jelenlétüket.

Aminek tapsikolva és viháncolva örültem (igen, ez irónia a köbön) az újdonsült szerelmi háromszög léte, és a tény, hogy e romantikus indíttatású geometriai forma nem túlzottan remekelt. És itt jön képbe az, amivel eddig is problémáim voltak: a felületesség, az érzelmi mélység hiánya. A szerelmi háromszög már a levegőben érződött az első részben is olyan lehetne, ha az író úgy gondolná módon, szóval különösebben nem ütköztem meg rajta. Míg ott csak sejthető volt, itt már ténylegesen létezett, de egyszerűen nem jött át Cal részéről. És nem azért, mert Cal ennyire antiszoc, hanem maga az író nem rejtette el azokat az elemeket, amiket talán a szereplők sem vesznek észre, de mi igen. Azt is sajnálom, hogy Cal ennyire háttérbe szorul, alig tudunk róla valamit, pedig lenne benne potenciál.

Archerrel kapcsolatban dettó ez a helyzet áll fenn: olvastam, hogy most elvileg milyen félelmetesen komoly érzelmeik vannak egymás iránt Sophie-val, de nem éreztem a lapokon. Ettől függetlenül a dinamika még mindig pazar a két karakter között, ezen a rájuk tukmált kliséhalom (ellenségek vagyunk, nem lehetünk együtt) sem változtat semmit. A könyv legjobb pillanatait kapjuk, mikor az író összeereszti őket. Voltaképpen egyáltalán nem vágom ezt a triót, hiszen Sophie-nak és Archernek amúgy sem fenékig tejfel az élet, és Sophie az égvilágon semmit sem érez Cal iránt, csak néha eszébe jut, hogy amúgy tök szexi. Maximum valami motivációs indokot tudok elképzelni az egészre, ha Cal csinálna valami hülyeséget vagy áldozatot, ez lehetne az ok.

Még ezzel sem lenne különösebb gond, félretenném magamban, hiszen a sztorit a humor viszi a hátán, csakhogy ez most meg sem közelítette a Hex Hall sziporkázását. Persze megesett, hogy nevettem, szó se róla, csak ahhoz képest, hogy az elődöt végigvigyorogtam, itt nem váltotta ki bennem ezt a reakciót olyan sűrűn.  Meg sem tudom ám magyarázni, miért érzek így, csak annyi biztos, hogy nekem ez a könyv nem nyújtotta ugyanazt a feelinget. Mintha átesett volna e téren a ló túloldalára.

A történetről igazából nem tudok sok mindent mondani. Érdekesen bonyolódnak a szálak, és változnak az emberek, én például csak azért is kitartottam amellett, hogy Sophie apja rosszban sántikál, nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy jók-e a szándékai avagy sem. Megannyi kérdés vár még megválaszolásra, és türelmesen várom, hogy megkapjam őket a folytatásban.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Demon Glass

Sorozat: Hex Hall #2

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 304

Fordította: Acsai Roland

Olvass tovább!

Tammara Webber: Egyszeregy (+Exkluzív interjú)

Már sokadik eset, amikor egy külföldön és itthon is imádott könyv végére érek, és napokig töröm a fejem azon, hogy mit szeretnek rajta az emberek. És képtelen vagyok megfejteni. Az Easy is ilyen könyv.

Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, és nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. De elsősorban az a bajom, hogy képtelen vagyok egyetlen érvet felsorakoztatni egy pro-kontra listán e könyv mellett. Mert ha legalább gyönyörű lenne a fogalmazás, vagy megnyerő a stílus vagy valami, akkor érteném, de stilisztikai és dramaturgiai vonalon sem nyújt semmi kiemelkedőt. Így hát maradt az, hogy én vagyok a fura lány, akinek már megint nem tetszik.

Tényleg kezdem azt érezni, hogy a New Adult irodalmat nem nekem találták ki. Eddigi olvasmányaimból egyet tudok kiemelni, ami tetszett, Cora Carmack Szakítópróba sorozatát, ott is elsősorban a humor fogott meg. Azt hiszem, az agyonsztárolt A soha határa végképp kimarad az életemből, különben még tovább elmélkednék az emberi diverzitás szeszélyességén.

Nézzük az Easy sztoriját! Jacqueline egy egyetemi buli után egyedül megy vissza a kocsijához, amikor az egyik ismerőse a kocsiba lökve majdnem megerőszakolja. Azért csak majdnem, mert felbukkan a szexisten Lucas, aki megmenti a lányt. De Jacqueline nem akar feljelentést tenni, csak élni tovább az életét, és folytatni a szenvedést a pasija, Kennedy miatt, aki azért dobta, hogy szexuális vágyait majd ne a jövőben élje ki, mert az rossz fényt vetne leendő befolyásos pozíciójára. Az egész majdnem nemi erőszaknak annyi haszna van, hogy Jacqueline elkezd bukni a rosszfiús Lucasra, és elhatározza, hogy összejön vele.

Ennek a könyvnek a nemi erőszak a központi témája, némi feminista felhanggal. Az üzenete jó: a nemi erőszak sosem a nő hibája. A szerző igyekszik bemutatni dolgokat, mint, hogy a potenciális áldozat nem cselekszik helyesen, az elkövető nem áll le soha, a jövőre nézve érdemes önvédelmi tanfolyamra járni, és persze ott van az a pont, mikor a trauma után az áldozat újra képes megbízni egy férfiban.

De ez olyan komolytalanul van tálalva, hogy számomra elvette az egész könyv szándékolt tanítását. Egyrészt semmilyen pszichológiai hatása nincs az átélteknek, pedig önmagában a szándék olyan trauma, ami nyomot hagy az emberben. Félelmet és szorongást kelt, ÁLLANDÓAN, nem csak akkor, ha alkalomadtán feltűnik az erőszaktevő. A könyv mondanivalója egy ponton visszafelé sül el, mert nekem teljesen úgy jött le az egész, hogy Lucas a saját személyes példája miatt érti meg azt, amin Jacqueline keresztülmegy, amúgy meg minden pasi félvállról veszi a nemi erőszak súlyosságát. De hogy ez másoknak miért nem tűnik fel? Az rejtély.

Ja, hogy esetleg azért, mert kapunk egy szexi, tetkós, piercinges rosszfiút, perverz vágyaink megtestesülését, akitől azt kívánjuk, hogy a könyökével az ajtóhoz szegezzen minket, miközben kitör belőle, hogy bassza meg, és visz is az ágyba? Ha ilyen perspektívából nézzük, akkor nem csoda, hogy mindenki imádja ezt a könyvet. Csak értitek, még mindig ott van az a tény, hogy egy nemi erőszak majdnem áldozatáról beszélünk, és ilyen esetben nekem ez a túlzott szexcentrikusság nagyon nem gyere be, mert nem tartom hitelesnek.

Nézzük csak a főhős, Jacqueline válaszain keresztül, hogy mi bajom van ezzel a történettel.

Interjú Jacqueline-nal:

– Szia, Jackie! Az Easyben történtekről szeretnék beszélgetni veled, hogy az olvasók még inkább betekintést nyerhessenek azokba az eseményekbe, amiken keresztülmentél.

– A nevem Jacqueline!

– Jaj, ne haragudj. Miért változtattad meg a nevedet?

– Az az igazság, hogy nulla személyiségem van, és hagytam, hogy a csodálatos pasim, Kennedy formálja az akaratomat. Ő azt mondta, hogy Jackie vagyok, hát Jackie lettem. Mikor dobott, úgy véltem, érett felnőtt módjára megszabadulok a tőle kapott becenévtől, nem számít, hogy az elmúlt három évben így hívott mindenki. Ha én úgy döntök, nem hallgatok rá, akkor nem hallgatok rá! És hadd tegyem hozzá, az Easy egyik fő fordulatának megértéséhez szükséges volt, hogy személyes példával álljak elő, hátha buták az olvasók, és máshogy nem fogják fel.

– Hát jól van, Jackie izé Jacqueline. Szóval egy halloweeni buli volt mindennek a kezdete. Te éppen a kocsidhoz tartottál, és a táskádban kotorásztál a kulcsaid után, mikor felbukkant Buck. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy megpróbált megerőszakolni.

– Igen, így történt. Teljesen kétségbeestem. De szerencsém volt, mert ott termett Lucas, aki megmentett, és péppé verte Buckot. Erre én köszönetképpen őt is nemierőszaktevőnek bélyegeztem, majd miután hazavitt, még annyit sem mondtam neki, hogy köszi.

– És lehurrogtad, amikor a rendőrséget akarta hívni.

– Nos, igen.

– Miért? Az érzelmi sokk? Megbénultál?

–  Te meg mi a frászról beszélsz?  Szerinted mit gondoltak volna rólam a csoporttársaim, a barátaim? Éppen buliztak, még nem is fogyaszthattak volna alkoholt, és totál megszívták volna, ha kijönnek a zsaruk. És akkor mi lett volna velem? Kiközösítenek a köreikből, azt nem éltem volna túl!

– Így is kiközösítettek, miután szakítottál Kennedyvel. Nem mellesleg milyen barátok azok, akik emiatt elfordulnak tőled?

– Ööö… *fellapozza az értelmező szótárat, és kikeresi belőle a barátság szócikket*

– Tehát hagytad, hogy Buck megússza a dolgot. Az eszedbe sem jutott, hogy esetleg megpróbálkozik vele még egyszer, vagy másvalaki lesz az áldozat.

– Természetesen, hiszen a nemi erőszak nem nagy ügy. Biztos csak rossz napja volt, megesik az ilyen.

– Amit átéltél, elég traumatikus élmény.

– Á, baromság. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe néha-néha, főleg, amikor megláttam Lucast meg Buckot, de igazából másnapra túl is tettem magam rajta. Még csak tünetek sem jelentkeztek, nem undorodtam a pasiktól vagy az érintéstől. Éppen ellenkezőleg, inkább csak fokozta a libidómat!

– Azaz élted tovább az életed, mintha mi sem történt volna?

– Aha, buliztam és vedeltem tovább, ahogy eddig. Még mindenféle pasival is táncoltam. Ráadásul ekkortájt ismerkedtem meg Lucasszal, a buta egyetemistával meg Landonnal, az okos korrepetítorral. Mindkettejük iránt heves szexuális érdeklődést mutattam, mi több, azon agyaltam, melyikkel kéne összejönnöm.

– Te aztán gyorsan felejtesz! Az incidens előtt két héttel szakítottál a gimis barátoddal, Kennedyvel. Elég hamar túltetted magad rajta.

– Dehogyis! A nemi erőszak eszembe sem jutott, annyira csak a szakításunk rémes tényével foglalkoztam. Két hétig nem mertem bejárni közgázra, mert nem akartam összefutni vele. Ennyi idő alatt egyébként úgy lemaradtam az anyaggal, hogy hetekig tartott pótolnom, és különtanárra volt szükségem.

– Így ismerkedtél meg Landonnal.

– Jaja. Igaz, egyetlen tárgyilagos e-mailje miatt egy felfuvalkodott hólyagnak tartottam, de aztán pár tök felületes, többnyire tanulással kapcsolatos e-mail alapján vonzódni kezdtem hozzá. Persze halványlila gőzöm sem volt róla, hogy néz ki, de olyan jófej volt a feladatlapok küldözgetése közben, hogy attól elaléltam.

– De közben egy másik vasat is tartottál a tűzben: Lucast.

– Hát ha egyszer annyira, de annyira szexi volt! Elkezdtünk smsezni, és a kommunikációnk olyan magasröptű volt, hogy egy-két szóból állt. Érted, szavak nélkül is megértjük egymást, mi ez, ha nem szerelem? Így hát megdumáltam a barátnőimmel, hogy én most elcsábítom, és lefekszem vele. Mert mint mondtam, a nemi erőszak gondolata jót tett a libidómnak. Emlékszem, még a nevét sem tudtam, mikor táncoltam vele, de erre gondoltam: „A srác keze nem tágított a testemtől, hirtelen olyan vágyat gerjesztett bennem, amilyet nem csak az utóbbi négy-öt hétben, de már nagyon régóta nem éreztem.”

– Szóval csak a szex, szex, szex. Rosszabbak ezek az egyetemisták, mint a hormontúltengésben szenvedő kamaszfiúk. Vagy csak ezen az egyetemen?

– Fogalmam sincs, de az tuti, hogy mi csak azzal foglalkozunk, ki kivel fekszik össze. Az összes barátnőmmel ez a közös témám. Kennedy is azért dobott, hogy másokkal szexelhessen, Lucas sem fogadott éppen cölibátust, hiszen több nap alatt összesen talán egy órát ha beszéltünk, mégis tök hamar kikötöttünk az ágyban, még ha azt a határt nem is léptük át. Lucasszal kapcsolatban így éreztem: „Riadtan jöttem rá, mit jelez zsigeri reakcióm: féltékenységet. Egy srác miatt, akit alig ismerek, akivel több nyálat váltottam, mint szót.” 

– Amikor visszagondolsz a történtekre, eszedbe jut, hogy mit éreztél, miken gondolkodtál?

– Nem, a fölösleges részletek leírásának megjegyzésével voltam elfoglalva. Mit éreztem, mit gondoltam? Kit érdekel? Az sokkal fontosabb, hogy hova akasztotta Lucas az ujját, meg hogy nem a bal, hanem a jobb kezével simított végig a hasamon, és a kisujja körmével hogyan karcolgatta a bőrömet, miközben az ujján lévő szőrszál is hozzáért a lapockámhoz. Ezt igyekeztem annyira megjegyezni, hogy egy ilyen cselekvésleírásban legalább hat vessző legyen, ha felidézem. 

–  Amikor ahhoz a ponthoz érkeztünk, hogy először váltotok e-mailt Landonnal, azonnal nyilvánvaló az ő kiléte. Miért tartott neked olyan sokáig rájönni?

– Jaj már, ezek szerint te baromi okos vagy.

– Oké, de nem rökönyödtél meg rajta? Nem borultál ki? Nem gondoltad azt, hogy ha egy könyvben találkoznál egy ilyen fordulattal, mennyire übergáz lenne?

– Á, szerintem zseniális. Persze méltatlankodtam rajta, de még azon sem akadtam fenn, mikor kvázi közölte, hogy ő nem tudta, hogy a személye nem ismert tény számomra.

– Ebbe nem akarok részletesen belemenni, de nekem ez a magyarázat nagyon sántít, ne haragudj.

– Akkor veled van a baj, szerintem abszolút nem volt creepy.

– Lucasszal meg smseztetek.

– Ja. Tudod, a telefonálás olyan bonyesz. Meg mivel úgyis két szóban meg tudtuk egymással beszélni a dolgainkat, nem tudtunk volna mit mondani beszédben.

– Nem zavar, hogy úgy zúgtál bele a srácba, hogy semmit sem tudtál róla? De egyáltalán semmit? A történet végére ugyan megismerted a gyerekkorának tragikus történetét, de ennél semmi több nem volt. És fordítva is fennáll ugyanez.

– Ez tök butaság. Olyan szexi volt meg a tetkói is szexik voltak, nekem ez bőven elég. Ő meg tudott rólam annyit, hogy nagybőgőzök.

– Térjünk vissza kicsit Buckra. Miután futni hagytad, nem állt le.

– Nem hát. És még azután sem tettem semmi komolyabb lépést, mikor másodszor is megkörnyékezett a lépcsőházban. Tulajdonképpen a szobatársam ötlete volt, hogy iratkozzunk be önvédelmi tanfolyamra. Én először nem vágtam, minek.

– Nagy szerencsédre Lucas volt a tanfolyam egyik oktatója.

– A tíz munkája, a tanulás meg a rajzolás mellett még erre is volt ideje. Tuti kölcsönkérte Hermione időnyerőjét.

– Szerintem a könyv végén a zsaruk is kölcsönkérték, azért jelentek meg két perc alatt.

*Jackie izé Jacqueline furán mereszti a szemét*

– Tehát mi a tanulság, ha nemi erőszakot akarnak elkövetni egy nőn?

– Pasizzunk, szexeljünk, bulizzunk. Az élet nem állhat meg!

– Köszönöm ezt a tanulságos interjút.

Értékelés: 1/5
Borító: 4/5

Eredeti cím: Easy

Sorozat: A szív körvonalai #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 334

Fordította: Komáromy Rudolf

Olvass tovább!