Üdvözlés

Szia!
Rileey vagyok, örülök, hogy idetaláltál, annak még jobban, ha máskor is visszanézel. Mostanában főként könyvekről szedem össze a gondolataimat, de ha olyan kedvem van, filmekről és sorozatokról is megejtek egy-egy posztot. Sokat olvasok angolul, így ne lepődj meg, ha nem túl ismert könyvekkel találkozol errefelé. A célom, hogy felkeltsem ezekre a figyelmet, hátha egyszer kis hazánkban is a könyvesboltok polcaira kerülhetnek. Kellemes böngészést kívánok! :)

Ha szeretnél kapcsolatba lépni velem, a nagyító ikon alatt lapuló űrlap segítségével megteheted, vagy használhatod közvetlenül az e-mail címemet: rileey.smith[kukac]gmail.com

Népszerű bejegyzések

Címkék

1 pontos 2 pontos 3 pontos 4 pontos 5 pontos ABC ABC Family adaptáció After the End Agave agorafóbia akció alakváltók alternatív történelem angol angyalok animációs anime Anna és a francia csók apokaliptikus Arrow barátság blog book tag borító borítómustra boszorkányok Cartaphilus CBS chick-lit Ciceró Courtney Summers crossover családon belüli erőszak Dan Wells Daredevil démonok depresszió design díj disztópia dráma Dream válogatás Éles helyzet erotikus fanborítóm fantasy felnőtt film Forma-1 FOX földönkívüliek Főnix Könyvműhely Francesca Zappia francia Fumax GABO Gayle Forman Hard Selection Harper Teen Hex Hall high fantasy horror humor időutazás írás istenek Jane The Virgin Jennifer Niven John Cleaver karácsony katasztrófa képregény klasszikus komédia Kossuth Könyvmolyképző krimi leltár lovak Lucifer Maggie Stiefvater mágia mágikus realizmus magyar szerző Matthew Quick Maxim megjelenések mentális betegség misztikus Netflix new adult novella nyár öngyilkosság pánikbeteség paranormális pilot posztapokaliptikus pszichológia pszichothriller Rainbow Rowell Razorland realista Red Queen Richelle Mead romantikus sci-fi Scolar Silber skizofrénia sorozat steampunk Supernatural Syfy szerelmi háromszög szörnyek tanár-diák természetfeletti The 100 The Chemical Garden The CW The Dust Lands The Flash The Selection thriller toplista történelmi tündérek Twister Media Ulpius urban fantasy vámpírok vérfarkasok Victoria Schwab vígjáték vírus Vörös Pöttyös Wither young adult zombik

Most olvasom

Blogok

Üzemeltető: Blogger.

Küldj üzenetet!

Név

E-mail *

Üzenet *

2015. május 23.

Moira Young: Blood Red Road

A Goodreadsen a népszerű olvasások között szerepel ez a disztópia, úgyhogy gondoltam, megkukkantom, mit szeretnek rajta ennyire. Milyen jó döntés volt!

Silverlake elhagyatott hely, ahol a 18 éves Saba, az ikertestvére, Lugh, a kishúguk és az édesapjuk egy vityillóban élnek. Az édesapa szerint minden meg van írva a csillagokban, azoktól várja a válaszokat, azoktól reméli az esőt, ami nem akar megérkezni. A szárazság elpusztít mindent, lassan Sabáékat is, alig van víz, alig van mit enniük. Egy nap szokatlan homokvihar csap le rájuk, és utána megjelenik négy ember, akik elrabolják Lugh-t. Sabának mindennél fontosabb az ikerbátyja, így hát felkerekedik, hogy kiszabadítsa.

Így hirtelen nem is tudom, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, ami annyira izgalmas volt, hogy nem tudtam letenni, és minden, de minden a helyén volt benne. Moira Young olyan produktumot tett le az asztalra, ami az elejétől a végéig precízen kiadagolt: a történetnek gyönyörű íve van, a főhős óriási jellemfejlődésen megy át, és a szerző minden jelenetet megalapoz. A romantika pedig hihetetlenül aranyos, végigvigyorogtam az egész könyvet.

A Blood Red Road magyarul a Könyvmolyképző kiadó gondozásában jelent meg Vérvörös út címmel. A könyvet azért eredeti nyelven olvastam, mert figyelmeztettek, hogy rengeteg benne a tőmondat, ami a halálom. Volt már nem egy olyan olvasmányom, amit a tőmondatok miatt hagytam abba, számomra egyszerűen az ilyen írásmód olvashatatlan. Angolul sem szeretem, de sokkal kevésbé találom bosszantónak, így egyértelmű volt, hogy a magyar verzióval nem fogok találkozni. (Egyébként ez a nyelvi különbözőség érdekes jelenség, van, ami az egyik nyelven tűnik jobbnak, és van, ami a másikon.)

A szövegben a szereplők tájszólásban, nyelvtani hibákkal beszélnek, ami némileg kizökkenti az embert, viszont kölcsönöz egyfajta egyediséget a történetnek. Egy idő után hozzá lehet szokni, nem nehéz kitalálni az eredeti szavakat. Másrészt nincsenek a dialógusokban idézőjelek, olyan, mintha az egész függő beszéd lenne, így a betűk eléggé össze is mosódnak. Nyilván a szerző nem azért választotta ezt a stílust, mert nem ismeri a helyesírási szabályokat és olyan vidékről származik, ahol tájszólásban beszélnek az emberek. A tőmondatok, a narráció, a párbeszédek szabályainak megszegése egyfelől arra reflektál, hogy az emberek nem tudnak olvasni, az írásbeliség elveszett. Egyúttal azt jelképezi, hogy ebben a disztópikus világban a társadalom egy nagy összevisszaság, nincs rend.  Ötletes írói eszköz, hogy a szöveg idomul ahhoz, hogy egy olyan világot mutat be, amiben nincsenek szabályok, tehát miért legyen könnyű kiigazodni a betűk között az olvasónak a kényelmes kis ülőhelyén?

Kíváncsi voltam, hogyan oldották meg a narrációt fordításban, így hát belekukkantottam, és döbbenten konstatáltam, hogy sehogy. Teljes egészében kimaradt belőle, mert minek az, ha a szerző valamit közvetíteni szeretett volna. A párbeszédekkel kapcsolatban ugyanilyen önkényt alkalmazott a fordító, gondolatjelek gondolatjelek hátán. Ezt már csak azért sem értem, mert vannak olyan könyvek, amik alkalmazkodtak a szerzőhöz, lásd Az út, A különös citromtorta szomorúsága. Senkinek sem ajánlom, hogy ezt a könyvet magyarul olvassa, mert a fordításban megnyirbálták az egyediséget, semmit sem ad vissza az eredetiből.

Nincsenek fejezetek, a tagolás helyszínek alapján történik, a rövid jelenetek feszültséget generálnak. Tetszettek a helységnevek és a szereplők nevei. Hopetown például éles kontrasztja annak, hogy a város a söpredékek és a drogfüggők melegágya, amiben minden van, csak remény nincs. De említhetném Freedom Fieldset is, ahol pont a szabadság nem létező fogalom; az embereket rabszolgasorban tartják, hogy terjesszék a drogot, amivel befolyásolják a nép akaratát.

A főhős, Saba egy komplex karakter. A világon mindennél jobban szereti az ikerbátyját, Lugh-t, annyira, hogy a szeretetben, amit nyújtani képes, mások nem nagyon osztozhatnak. Amilyen erős kötelék fűzi a bátyjához, annyira gyűlöli a kishúgukat, a 9 éves Emmit. Őt okolja az édesanyjuk halálért, aki szülés közben veszítette életét. Valamilyen szinten meg lehet érteni Sabát, hogy így viselkedik Emmivel szemben, hiszen ha a kislány nem lenne, az anyjuk még  élne, és az apjuk sem fordult volna magába, sokkal jobb lenne az életük. Emmi az örökös emlékeztetője annak, hogy mit veszített. Így könnyebb, hibáztatni valakit, és nem belátni, hogy nem Emmi akart a világra jönni; Emmi nem vétkes abban, hogy a szülésnek szerencsétlen végkimenetele lett.

Saba és Emmi kapcsolatának fejlődése a regény egyik fő aspektusa. Saba ellenszenves képet közvetít magáról, ahogy a húgáról gondolkodik. Kezdetben csupán teher, amitől meg akar szabadulni, de mivel Emmit sem kell félteni, ez nem olyan könnyű. A gyűlölet akkor csúcsosodik ki, mikor Saba fejében megfordul, hogy otthagyja Emmit az út közepén, ráadásul kezdettől fogva tisztázta magában, hogy mindenki jól járt volna, ha Emmit rabolják el, akiért a kisujját sem mozdította volna. Young nagyon szépen fordítja meg a szituációt, olyan helyzetbe sodorja Sabát, hogy a húga sorsa rajta múlik. Óriási utat tesz meg Saba a könyv végére; egy olyan helyzetbe sodródik, amit kívánt, de akkora már teljesen máshogy viszonyul az egészhez.


Saba és Lugh ikerköteléke Saba cselekedeteinek mozgatórugója. Egyszerűen nem tud létezni a bátyja nélkül, és ez olyan mérhetetlen erőt ad neki, hogy senki és semmi nem állíthatja meg. Minden akadályt elgördít az útjából, minden ellenfelet legyőz akár puszta kézzel, csakhogy visszakaphassa a bátyját. Olyan mérhetetlen ragaszkodásnak vagyunk tanúi, ami példaértékűnek szolgál mindenkinek, megmutatja, mire képes a szeretet, hogy egy áhított cél mennyire megedzi az embert a csapásokkal szemben, és olyan elszántságot képes kiváltani, amire nem hinnénk, hogy képesek vagyunk. Ez az erő szinte sugárzik a lapokból, és csak csodálni tudtam Sabát, hogy mi mindenen kell keresztülmennie, de ő soha egy pillanatra sem adja fel, pedig a vele történtek egyike sem leányálom. A fizikai erejét is a lelki erejéből meríti, így válik erős harcossá, és nem hagyja, hogy bármi elterelje a figyelmét. Még Jack sem. Ebből a szempontból Saba Katniss Everdeent idézi.

Jack a könyv legjobb karaktere, ahányszor csak felbukkant és beszólt valamit, én vigyorogtam ezerrel. Saba és Jack kémiája sziporkázó, a romantika az utállak, de szeretlek klisére épül, és idegesítő is lehetne, ahogy Saba viszonyul az egészhez. A lány viselkedése inkább annak tudható be, hogy eddig igazából csak a bátyja volt az egyetlen fontos ember az életében. El kell fogadnia, hogy bízik Jackben, hogy fontos neki, és ez megrémíti, tudat alatt frusztrálja, és ez a srácon csapódik le. Lányosan olvadoztam a közös jeleneteiken, amikor Jack mindig zavarba hozta Sabát, aki persze állandóan kiakadt ezen. Az tény, hogy voltaképpen egy instalove-val van dolgunk, de engem ezúttal nem zavart, mert az egész történetre jellemző egyfajta meseszerűség.

A meseszerűség például az állatok viselkedésében mutatkozik meg, akik úgy viszonyulnak Sabához, mintha Disney hercegnő lenne. A nyakában lógó rejtélyes kő is egy ilyen elem; mutatja Sabának a szíve választottját, azaz mindig felmelegszik, ha Jack közelében van. Saba erejét is ennek tudom be, hiszen egész életében elzártan ért a civilizációtól, és senki sem válik harcossá a puszta akaraterőtől, itt mégis lehetséges.

Külön ki kell emelnem, hogy a szereplők kora nem tisztázott, leszámítva Sabát és Lugh-t, akik 18 évesek, illetve Emmit, aki 9, és Tommót, aki 14. Gondolom a többiek is hasonló korban járhatnak, de én simán húszon felül képzeltem őket, valahogy nem érződött az a tiniség, ami felbukkan a YA disztópiákban, amit például egy szerelmi háromszög hoz magával (itt szerencsére nincs).

A világról nem sok mindent tudunk meg azon kívül, hogy minden poros, homokviharok pusztítanak, a víz hiánycikk; nem tudjuk, mi vezetett ezekhez a körülményekhez. Saba életében először lát felhőkarcolókat, azt hitte róluk, hogy csak a mesékben léteznek.  Nekem nagyon tetszett ez a sejtelmesség, hiszen itt végső soron annyira nem fontos, hogy miért alakult ki az az életforma, ami a mostani társadalmat jellemzi. A társadalmi berendezkedés a legrosszabb, amit el lehet képzelni, a nép a király és a Tontonok uralma alatt sanyarog, de a chaal nevű drognak köszönhetően agyátmosásban vesznek részt, és mindennapos kábultságukban fogalmuk sincs a környezetükről. A vágyaikat Hopetownban abban élik ki, hogy férfiak és nők ketrecharcait nézik, és a halálukat szorgalmazzák, akár az ókori gladiátorjátékokon a római nép.

A könyv lényegében egy kerek történetet mesél el, ahol Saba céljai megvalósulnak, a gonosz elnyeri méltó jutalmát. Kapunk egy átfogó képet a lezüllött világról, de a válaszok nem merülnek ki ebben a regényben, hiába határoz úgy Saba, hogy őt csak a saját kis személyes küldetése izgatja. A Tontonok, akikről jóformán semmit nem tudunk meg, tartogatnak még meglepetéseket, ebben biztos vagyok.

Nem csodálom, hogy a Blood Red Road ilyen népszerű a Goodreadsen, mert tényleg lebilincselően izgalmas könyv, amit mindenkinek ajánlok.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5

Sorozat: The Dust Lands #1
Kiadó: Margaret K. McElderry Books
Megjelenés éve: 2011
Oldalszám: 459

2015. május 20.

Revenge: vége a 4. évadnak. És a sorozatnak is.

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

A Revenge végig hullámzó minőséget mutatott, sokan kiszálltak belőle útközben, egyre több lett benne a szappan, de az az igazság, hogy nem bántam meg, hogy a végéig, egészen a kaszás érkezéséig kitartottam mellette.

A sorozat készítői a 4. évadban minden eddiginél jobban törekedtek arra, hogy hűek legyenek a sorozat címéhez. Mindenki bosszút állt mindenkin, szegény néző meg csak kapkodhatta a fejét jobbra-balra azt találgatva, hogy vajon ki lesz a következő megtorló.

Ez az összevisszaság mindent elárul az évadról, aminek voltak jobb és rosszabb pillanatai is. A szezon közepére éreztem némi javulást, mikor az érthetetlen Victoria – David-kapcsolatról lehullt a lepel, de aztán az egyik állandó szereplő távozását megbosszulandó hadjárat egy idő múlva fárasztóvá vált. Csupán abból a szempontból volt érdekes a fordított megközelítés, hogy Emilynek kellett visszaverni a támadásokat.

Látszott, hogy a készítők jobb híján random ötletekkel zsúfolták tele az évadot. A fő szempont az volt, hogy az egyik karakter bosszúját – ami mindig hamar kifulladt – kövesse egy másik, miközben magánéleti fronton pluszba kitöltötték valamivel a játékidőt.

A tovább mögött spoileresen megemlékezem a sorozatzáróról.

2015. május 18.

Jane The Virgin: vége az 1. évadnak

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

A Jane The Virgin az évad meglepetése.
E kijelentés bizonyítéka, hogy a szűzként terhes lány története meghozta a CW számára az első Golden Globe-díjat. Ha tömören meg kéne fogalmaznom, mégis mitől ennyire jó ez a sorozat, rávágnám: mert instant móka. Viccesebb, szellemesebb, mint egy szitkom, minden részt végigvigyorog az ember, néha még a könnyeim is kigördültek a nevetéstől.

A Jane The Virgin legnagyobb erőssége, hogy nem veszi komolyan magát, egyfajta öniróniát képviseltet magával és a telenovellás műfajjal szemben, amiből építkezik. Sokaknak azért nem jöhet be a humora, mert szappanoperaszerűen zajlanak a történések, tele abszurditással és túlzással, de pont ettől működik.

Nem lehet szó nélkül elmenni azok mellett az elemek mellett, amelyek még emelnek a sorozat színvonalán: a narráció, az inzertek, Jane képzelgései zseniálisak és baromi szórakoztatóak. Különösen tetszik, hogy bebocsátást kapunk a szappanoperák készítésének világába Jane apján, Rogelión keresztül – aki nem mellesleg a sorozat legviccesebb karaktere –, ezek az insider infók is jópofa pillanatokat szállítanak.

A krimiszál is szolgáltatott izgalmakat, annak ellenére, hogy mekkora abszurdum az egész, akadtak fordulatok rendesen. Túlzónak tűnhet, de ez valóban egy 10/10 körüli első szezon volt. Az évadzáróról spoileresen a tovább mögött.


2015. május 15.

Sophie Kinsella: Segítség, kísértet!

Ha nevetni akarok, mindig kézenfekvő választásnak tűnik egy Sophie Kinsella könyv. Úgy vagyok velük, mint a romantikus vígjátékokkal: tudom, hogy kissé bugyuták és rózsaszínűek, nem váltják meg a világot, de guilty pleasure szerepben tökéletesen funkcionálnak. Néhanapján pont erre van szükségünk, hogy kikapcsoljuk az agyunkat, és jól érezzük magunkat. Egy Sophie Kinsella limonádé pedig pont ezt a célt szolgálja.

A Segítség, kísértet! már néhány éve ott porosodott a polcomon. Aztán rám jött, hogy na, de régen olvastam Kinsellát, éppen itt az ideje, és felütöttem, hogy aztán rájöjjek megint, mennyire csípem. Azt hiszem, nagyobb szünetekkel mindig jobban üt egy-egy története, hiszen azért többé-kevésbé ugyanolyanok. Ez a 11. könyvem volt az írónőtől, és még most is simán elszórakoztat. Egyedül a boltkóros sorozatával állok hadilábon; az első kötetet imádtam, aztán egyre inkább idegesített a főszereplő hektikus személyisége miatt. Ellenben a szóló kötetei egytől-egyik kedvencekké avanzsáltak.

A történet meglepő módon egy kísértetről, és annak a főhőssel való kapcsolatáról szól. Lara nénikéje, Sadie, akit voltaképpen nem is ismert, 105 éves korában meghal. Sadie nem hagyott nyomot a világban, a temetése a kutyát sem érdekli, a pár rokon csak le akarja tudni az egészet, és menni a dolgára. A temetésen megjelenik Sadie 23 éves szelleme, akivel csak Lara tud kommunikálni. A szellem rendkívül akaratos teremtés, azt akarja, hogy Lara keressen meg neki egy szitakötős nyakláncot, és ezért hagyjon ott csapot-papot. Csakhogy Larát egymás hegyén-hátán követik a csapások, nem elég, hogy a pasija, Josh szakított vele, a cége is a csőd küszöbén áll, mert a partnere csak úgy ukkmukkfukk lelépett.

„Halálosan belefáradtam, hogy senki nem ért meg. Bárcsak egyetlen ember akadna a földön, akivel leülhetnék, és azt mondhatnám: „Nézd, itt van ez a szellem…””

Kezdjük azzal, mi nem tetszett a könyvben: Sadie. Az öntörvényűsége eltúlzott, elképesztően idegesített az akaratossága, hogy egyet csettint, és akkor Larának ugornia kéne. Nem elég, hogy az egész könyvben hisztizik és követelőzik, mint valami hormontúltengésben szenvedő tinédzser, de addig nem hagyja békén Larát, míg rá nem erőszakolja az akaratát. Larának a 20-as évek ruháiban kell pompázni, vadidegennel randizni, mert Sadie addig élni sem hagyja, míg be nem adja a derekát. A könyv ugye Sadie-ről szól, de a viselkedése annyira ellenszenves, hogy szerintem meg sem érdemelte, hogy a mérleg vele kapcsolatban átbillent a túloldalra.

Tetszett, hogy mindennek ellenére végül Sadie nem csak eszközként látja Larát, és Lara sem egy bosszantó földöntúli jelenésként Sadie-t, hanem megszeretik egymást, akárha testvérek lennének. A történet azt mutatja be, hogy a kölcsönös együttműködésük mennyire gyümölcsöző. Sadie végül részesül abban, amire a könyv elején nem is gondolnánk, Lara kudarcai pedig kámforrá válnak, és szép lassan pozitív fejlemények következnek be az élete minden területén.

Larát annak ellenére kedveltem, hogy behódolt Sadie-nek. Róla azt kell tudni, hogy menthetetlenül szerelmes az exébe, Josh-ba, de ami még jobb, hogy a szakítás ellenére azt hiszi, hogy Josh is ugyanígy érez iránta. A viselkedése túlzott megszállottságról árulkodik, de aztán előbb-utóbb szembesül az igazsággal, nem csak Josh-t, hanem önmagát illetően is.

Arányaiban a romantika kaphatott volna több szerepet. Tudom, hogy ez Sadie révbe éréséről szól, de én nagyon élveztem a bimbózó románcot még így is, hogy kevés oldalszámot kapott. A randi spontaneitásán egyébként úgy vigyorogtam, mint a vadalma, hogy ez most komoly? Annyira életszerű, tényleg! (Persze nem is várom, hogy az legyen.)

A humorról mi mást lehetne mondani azon kívül, ami evidens; aki ismeri és szereti Kinsella könyveit, megkapja ugyanazokat a szellemes riposztokat, mint eddig is. Én jókat kuncogtam ezen a könyvön, néha olyan mondatokon is, amik nem voltak viccesek, de megleptek azzal, hogy a semmiből jöttek. Itt egy velős példa:

„– Talán te meg Natalie is írtok majd egy napon könyvet a cégetekről! – mondja anyu, mintha csak olvasna a gondolataimban.
– Nézzétek, mókus! – mutatok ki gyorsan az ablakon.”

Jókor kapott el ez a könyv, pont erre volt szükségem, hogy egy kicsit kiszakadjak a valóságból pár derűs órára.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: Twenties Girl
Kiadó: Kelly
Megjelenés éve: 2011
Oldalszám: 428
Fordította: Béresi Csilla

2015. május 9.

Kiera Cass: The Heir

Néha mindenkinek szüksége van habos-babos tündérmesékre, a The Selection pedig pont az a sorozat, amit képes megadni ezt az élményt.

Húsz év telt el a legutóbbi Párválasztó óta, ahol America és Maxon küzdelmesen megtalálták a boldogságot. Szerelmükből négy gyermek született, a legidősebb Eadlyn, aki mindössze hét perccel előbb jött a világra a testvérénél, ám ez a hét perc óriási különbséget jelent. A királyságban más szelek fújnak, mióta Maxon került a trónra. Az új törvények értelmében nemtől függetlenül az elsőszülött a trón örököse, így ez a fontos szerep Eadlynre hárul. Csakhogy a kasztok megszüntetésével Maxon törekvései nem valósultak meg, továbbra is ellenséges hangulat uralkodik a nép körében. Hogy eltereljék az alattvalók figyelmét, és némi színt vigyenek az életükbe, a szülei arra kérik Eadlynt, hogy vegyen részt a Párválasztóban, amíg ők próbálnak megoldást találni a problémákra. A hercegnő ódzkodik az egész macerától, bizonyos feltételekkel hajlandó beadni a derekát. Valójában esze ágában sincs férjet keresni magának, csak azért folytatja a színjátékot, hogy levegye a terhet az apja válláról. Ahogy telnek a hetek, és egyre jobban megismerkedik a jelöltekkel, Eadlyn elkezdi megkérdőjelezni a saját tökéletességét és elszánt ragaszkodását a függetlenséghez.

Amikor megtudtam, hogy folytatást kap a The Selection, teljesen lesokkolódtam. Őszintén szólva eléggé unom, hogy olyan anyagi indíttatású világban élünk, ahol új ötletek helyett addig kell ütni a vasat, amíg meleg. A rajongók úgyis rávetik magukat, hiába kapják ugyanazt, a lényeg, hogy dőljön a lé. Most már úgy állok hozzá mindenhez, hogy a VÉGE szó láttán csak legyintek, mert semmit sem jelent. Így hát mérhetetlenül szkeptikus voltam, mikor hallottam a The Heirről, hiszen mi újat tudna még ez a sorozat nyújtani? Szerencsére kellemesen csalódtam, és mint kiderült, Kiera Cass bizonyos mértékben képes a frissességre.

A The Heirt olyannyira imádtam, hogy teljesen azt az élményt nyújtotta, amit az első rész. Azóta sem tudom pontosan mit is szerettem a The Selectionben, valahogy a bája, a gyenge disztópia köntös elkapott az első oldalakon, és a végéig nem is eresztett. A folytatásokkal nem voltam teljesen elégedett a szerelmi háromszög és a háttérbeli történések elnagyolt ábrázolása miatt annak ellenére, hogy összességében mindhárom könyvet szerettem. A szerző a negyedik részben is ugyanazokat az elemeket használja, amik megjelentek az eredeti trilógiában. Például Kile és Eadlyn már az első nap előtt ismerik egymást, Kile nem is akart részt venni a versenyben stb. De olyan jól kombinálja az új ötletekkel, hogy abszolút nem éreztem azt, hogy átvernek, és ugyanazt olvasom más körítésben, noha lényegében így van, mégis valahogyan újszerűen hatott.

A legjobb viszont az, hogy az égegyadta világon fogalmam sincs, kivel fog Eadlyn összejönni. Talán még Kiera Cass sem tudja, és a rajongók reakcióinak megfelelően kerekíti a sztorit. És ez a tény, hogy egyelőre abban a fázisban tartja az olvasót, hogy csak találgathat, olyan mértékben izgalmassá teszi a könyvet, amit az elődje nem mondhat el magáról. Hiszen America és Maxon szerelme szerintem borítékolható volt, én sosem hittem azt, hogy Aspennek akár egy szikrányi esélye is lenne. A tündérmesékben a lány a herceggel jön össze, ez egyértelmű.


Kiera Cass: The Heir hivatalos trailer
Eadlyn olyan alma, aki messzebbre nem is eshetett volna a fájától. Kissé érthetetlen számomra, hogy egy olyan karizmatikus, alázatos férfinak, mint Maxon illetve egy olyan nőnek, mint America mégis hogyan születhetett ennyire más személyiségű gyereke. Nyomokban sem hasonlít a szüleire. Talán pont azért nem, mert kitüntetett figyelemben nevelkedett abból kifolyólag, hogy az első női örökös, és ez a sok felelősség a fejébe szállt. Eadlyn egy elkényeztetett, beképzelt hercegnőcske, magát a legnagyobb hatalommal bíró személynek tartja. Folyamatosan amiatt panaszkodik, hogy mennyire a háta közepére kívánja a pozícióját, és mennyire megerőltető neki a sok munka és meghozott áldozat. Ő fontos és tökéletes, és pont ettől nehéz azonosulni vele. Nehézkes volt a gondolataiban járni, mikor annyira nem tudom őt sajnálni. Eadlyn eléggé antipatikus karakter, messze elmarad Americától, lehet, hogy sokaknál miatta fog elvérezni a történet. Engem is idegesített végig, de ettől függetlenül élvezni tudtam a könyvet. Eadlyn jelenlegi attitűdje precízen lefektetett alap, ahonnan tovább lehet karakterfejlődni. 

„Anyu megköszörülte a torkát.
– A múltban azért mentek más országok hercegeihez feleségül a hercegnők, hogy megszilárdítsák a nemzetközi kapcsolatainkat.

– Jól hallottam, hogy múlt időt használtál, ugye?
Nevetett, de én nem voltam jókedvemben.
– Igen.
– Jó. Mert Nathaniel herceg úgy néz ki, mint egy zombi, Hector herceg úgy táncol, mint egy zombi, és ha a német államszövetség hercege nem sajátítja el a személyi higiéniát a karácsonyi partiig, jobb, ha meg sem hívjuk rá.”

Ez a könyv elsősorban nem arról szól, hogy Eadlyn randizás közben megtalálja az igazit, hiszen emlékezzünk, ez anno Maxonnek hamar sikerült. A The Heir eseményei azt a célt szolgálják, hogy Eadlyn megtalálja önmagát, felismerje a hibáit, és elhatározza, hogy megpróbál jobb emberré válni. Kezdetben ő sem tudja, miért ágál az ellen, hogy megadja az esélyt magának a szerelemre. Furcsa volt ez az ellentét, hiszen emlékszem, Maxon mennyire szerény volt, mennyire kétségbeesetten vágyott egy társra, és a Párválasztó volt az egyetlen lehetősége, hogy meglelje azt. Ellenben Eadlyn meg sem akarja adni az udvarlóinak az esélyt, elhatározza, hogy három hónapnyi párválasztósdi után kiadja mindegyikük útját. Mert ő a leendő királynő, akinek nincs szüksége senkire.

Pedig vannak ígéretes jelöltek. Bár a 35 fiúból álló csoport alaposan le van szűkítve, nyilván csak töredékét ismerjük meg, akik közül majd ki fog kerülni a győztes. Kezdjük mindjárt Kile-lal, aki annyira szuggesztíven van emlegetve a verseny megrendezése előtt, hogy azonnal tudtam, hogy ő lesz az egyik potenciális szerelmi jelölt, csak arra nem számítottam, hogy ő maga is az egész felhajtás részese lesz. Eadlyn-Kile párosa már csak azért is szembetűnő, mert az utállak-szeretlek klisére épül. Elég hamar átevickélnek a kölcsönös nem kedvelésen; lopott perceik az America-Maxon párost idézik. Eleinte meg voltam győződve róla, hogy Kile lesz a befutó, de mivel már magam sem tudom, mit higgyek, ezt a verziót akkor valószínűsítem, ha a szerző az eredeti trilógiára hajazó végkimenetelben gondolkodik.

Hat idézet a könyvből
Eadlyn Henrihez kerül még közel, ami azért különös, mert Henri két szót, ha beszél angolul. Ugye mennyit számít a metakommunikáció, ha valaki az az örülős fajta, mint Henri? A kommunikáció közte és a hercegnő között a tolmácsán, Eriken keresztül zajlik. Nagyon tetszett a plusz ember ötlete, színes pillanatokat hoz ez a trió. Viszont ami még érdekesebb, hogy Eadlyn és Erik között is kibontakozik valami, és ugye Erik nem is vesz részt a Párválasztóban. Meglepő húzás lenne, ha végül egy olyan ember nyerné el Eadlyn kezét, aki eleve nem is szállt harcba érte. Aztán még ott van Hale, aki megrémítette Eadlynt azzal, hogy őszintén mesélt magáról és Ean, aki pont az a fiú, aki megadná a leendő királynőnek azt, amire vágyik: függetlenséget és támaszt érzelmi elköteleződés nélkül.

Úgy vélem Kile és Erik közül fog kikerülni a győztes, Henri a kommunikációs korlátnak meg fogja inni levét, esélytelen, hogy Eadlyn őt válassza. Kíváncsian várom, melyikük lesz a befutó. A jelöltek egyébként valahogy nem szerettették meg magukat velem annyira, mint Maxon, aranyosak persze, de valahogy nincs meg bennük az álompasi vonás. Így hát nem is szurkolok senkinek, nekem különösebben mindegy, hogy Eadlyn ki mellett végzi.

Eadlyn bármennyire is ellenkezik, egyre inkább a szívébe zárja a fiúkat. Azért is szerettem olvasni ezt a regényt, mert így utólag segített belehelyezkedni Maxon helyzetébe, akinek a The Elite-ben mutatott viselkedését karakteridegennek éreztem. Most viszont már megértettem, hogy nem is olyan könnyű ez, megismerkedni jelöltekkel és kiválasztani közülük az igazit, már ha egyáltalán közöttük van. Bár Eadlynt a könyv végére sem kedveltem meg, de jól érzékelhető volt annak a folyamatnak a kezdete, aminek a végén kikupálódik azé a személlyé, akivé lennie kell.

Az eredeti karakterek mind jelen vannak ebben a történetben, és mosolyogva fogadtam, ahogy az előző trilógia eseményei szóba kerültek. Ahogy a szereplők nosztalgiáztak, úgy idéződtek fel bennem a kellemes emlékek is, és jókat derültem azon, mikor Eadlyn kiakadt, hogy mennyi minden nem tud. Mondjuk America abszolút nem emlékeztetett önmagára, inkább olyan volt, mint Amberly királynő, kivéve talán a baseballos jelenetnél. Viszont Maxon egy cseppet sem változott, még mindig ugyanannyira imádnivaló, és erősen fejbe kellett kólintanom magam egypárszor, hogy ne a 18 éves kori énjét lássam magam előtt, hanem egy 40 éves felnőtt férfit, és ez igencsak nehezemre esett. (Komolyan, nem értettem, miért szólítja Eadlyn mindig apunak!) Az új szereplők közül egyébként Eadlyn ikertestvére, Ahren lett a kedvencem mellékszereplő mivolta ellenére, nem is hittem volna, hogy majd ő szállítja a végekonfliktust.


Így készült a borító
Nagyon tetszett az új koncepció, a fordított felállás: 35 fiúnak kell megmérkőznie egy lányért, ilyen a Párválasztók történetében még sosem fordult elő. Az is újszerűnek láttatja az egészet, hogy ezúttal annak a szemszögéből követjük végig az eseményeket, aki döntésre kényszerül. Mindemellett megismerjük az előzményeket, és ebben a történetben az is újdonság, hogy lényegében Eadlynre rákényszerítik az egészet, egyáltalán nem ugyanazon okból kell részt vennie rajta, mint húsz éve az édesapjának. Tényleg pirospacsi azért, hogy a szerző képes volt élvezhetően tálalni ugyanazt a sztorit.

A támadások ezúttal azért törtek ki, mert az új generáció nincs tisztában azzal, hogy mennyivel jobb az élethelyzet a kasztok megszüntetésével, hiszen ők nem éltek az előző rendszerben. Viszont azt is bemutatja, hogy hiába igyekezett Maxon elsöpörni a föld színéről a társadalmi differenciát, az továbbra is létezik kimondva-kimondhatatlanul. Arra reflektál, hogy bármi történik, mindig lesznek olyan egyének a társadalomban, akik nem lesznek megelégedve a kormányzással, és mindig azt fogják hibáztatni, aki éppen hatalmon van.

Itt jön képbe a média befolyása, amit a királyi udvar eszközként használ arra, hogy elterelje a nép figyelmét. Ez már csak az is tanulságos volt, mert bemutatja, hogy az egész egy valóságshow, amiben a résztvevő feleknek produkálniuk kell magukat. Eadlyn bárhogyan is viselkedik, a média megcsócsálja és kiforgatja, ezáltal rombolja a közhangulatot. Végül részben ez okozza, hogy szembesül a viselkedésével, és rájön, hogy a tettei teljesen máshogy jönnek le egy kívülállónak, mint neki, lényegében kiderül, hogy az alattvalók utálják.  Szinte szomorú volt arról olvasni, hogyan tervezi meg a saját életét, hogyan adagolja az infókat a sajtónak, csak hogy átmenetileg levegye az apja válláról a terhet, és közben egyetlen őszinte pillanata sincs. De hát ilyen a világ nem? Mind a média álságos befolyása alatt élünk, melynek nagy része hazugság. Ezen a ponton éreztem azt, hogy kicsit sajnálom Eadlynt, hiszen elég vacak lehet, hogy el kell játszania mennyire boldog, mikor éppen a béka feneke alatt van, úgy kell tennie, mintha a Párválasztó zseniális ötlet lenne, mikor semmi örömét nem leli benne. Ez megint abból a szempontból is érdekes volt, mennyire máshogy viselte Eadlyn az egészet, mint Maxon, aztán lehet, hogy Maxon sem reagált sokkal másképpen, csak jobban leplezte a valódi érzelmeit. 

„Harmincöt masszív kosár volt az irodában, tele jelentkezések ezreinek tizedével, borítékba zárva, hogy az úriemberek anonimitása védve maradjon. Próbáltam eljátszani a lelkes várakozást a kamera kedvéért, de úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban belehányhatok az egyik kosárba.”

Szentül meg voltam róla győződve, hogy ez is trilógia lesz, de szerencsére a teljes sorozat öt részből fog állni, így a következő kötetben mindenre megoldást kapunk. Örülök, hogy nem húzza a szerző feleslegesen, mert az eredeti is sokkal jobban működhetett volna kettő kötetben.

Aki szerette a The Selectiont, ezt is szeretni fogja, ha meg tud békélni Eadlyn személyével, szóval menjetek, olvassátok és csodáljátok meg ezúttal is a gyönyörűséges borítót.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5

Sorozat: The Selection #4
Kiadó: Harper Teen
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 352

2015. május 6.

Rachel Hawkins: Spell Bound

A Hex Hall első részének humoráról csak szuperlatívuszokban tudtam beszélni. A másodikban már éreztem, hogy nem klappol valami, a zárókötetben viszont a humor volt az, ami kicsinálta a könyvet.

A Démonüvegben Sophie megtudta, hogy az anyja a prodigiumok egyik ősellenségénél, a Brannick családnál van, így hát az Itirisen keresztül elindult, hogy megtalálja. Csakhogy közben három hétig tart, míg megérkezik, és fogalma sincs, hogy Thorne Abbey leégését túlélték-e a szerettei.

A harmadik kötetnél jöttem rá, hogy kicsit fura ennek a sorozatnak a szerkesztése. A Démonüvegben és itt is a szerző fogott egy elég wtf elemet, és bedobta a könyv elején, ezzel teljesen új színben láttatva az eseményeket. Nem mondom, hogy ez rossz lenne, csak ami ebben a könyvben kiderül, simán mehetett volna függővégnek a legutóbb, mert innentől kezdve 180 fokos fordulatnak vagyunk szemtanúi, és ezt most nem spoilerezhetem el.

Ez az átfordítás jó, csak az vele a baj, hogy teljesen értelmetlenné teszi azt, ami eddig történt. A könyv végére teljesen elveszítettem a fonalat, a Cassnoffok motivációit nem értettem (hacsak nem az irreális őrület az). Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért akartak démonsereget legyártani. Ha valakinek akad valami épkézláb magyarázata, légyszi, ossza meg velem. Két nézet ütközik, és végül a logika nem érvényesül, ráadásul a Szemről semmivel sem tudunk meg többet, mint eddig. A szerző nem fókuszál eléggé a problémákra, a saját világfelépítésére és a felvetett szálakra. Lényeges kérdéseken sellőként siklik át, és végül az egész sorozat óriási hiányérzetet hagy maga után.

A szerelmi háromszög kreálása nem nyerte el az átvezető kötetben a tetszésem, az itteni feszegetése meg túlmegy minden határon. Teljesen életszerű, hogy Sophie-nak fogalma sincs, hogy Archer él-e vagy hal-e, de megcsókolja Calt. Miért is? Mert meg kell felelni a szerelmi háromszög elvárásainak? Eddig semmi ilyen szándékot nem mutatott az irányában. Cal végül fájóan üres karakter maradt, nem ismertük meg közelebbről, és ezt sajnáltam. A sorsa meg… inkább hagyjuk, viszont a megérzésem a szerepével kapcsolatban betalált. Archert most is bírtam, a sátras szerelmi vallomás kifejezetten aranyos volt.

A humor, ami szerves része a Hex Hallnak, ebben a részben egyszerűen nem működött. Tényleg, már az előző kötetben is éreztem, hogy néha kilóg a lóláb, pedig az első könyvben imádtam. És most lett világos, mi volt ez a kényelmetlenség érzet: a szerző megemelte a tétet, és ebbe a komolyabb hangvételű történetbe már nem illett bele ez a fajta poénkodás. Két verzióban működhetett volna a történet igazán: 1, megmarad egy könnyed, laza kis gimis történetnek, ahol a főhősnek meg kell találnia a szerelmet, a barátokat, meg kell birkóznia az erejével és a felnőtté válás problémáival, ebben az esetben maradhatott volna ez a stílus. 2, idomulnia kellett volna a narrációnak a tragikus eseményekhez, és veszítenie kellett volna a viccforrásból. Nem kellett volna teljesen megszabadulni tőle, csak visszaszorítani azt (van egy Vámpírakadémia sorozatunk, ahol tökéletesen össze van a dráma hangolva a könnyedséggel).

Mivel egyik sem történt meg, egész egyszerűen azt éreztem, hogy a szerző elhülyülte a könyvet. Olyan volt, mint egy kicseszett YA bestsellereket kiforgató paródia, kifigurázva és felnagyítva azok gyenge pontjait. A Vámpírakadémiát sűrűn felhozom, és na, a Spell Bound a filmre emlékeztet, aminek ugye semmi köze sincs a könyvhöz, mert pont a vígjáték részére hegyezték ki az egészet. Természetesen ez teljesen befogadófüggő, a Vámpírakadémia film is sokaknak tetszett, és gyanítom, ezzel a könyvvel is így lesz, de én tartom magam ahhoz, hogy drámai helyzeteket ne poénkodjon már el a főhős, mert teljességgel hangulatromboló.

Most komolyan, emberi életek sorsa a tét, ráadásul Sophie olyan eseményekkel nézett eddig is szembe, amiket nem könnyű feldolgozni. Neki viszont élethalál helyzetekben is mindig van valami ütős poén a tarsolyában. És ezek viccesek, nevettem rajtuk, de helytelennek érzem, hogy amikor a főhősnek rettegnie, aggódnia vagy szomorúnak kéne lennie, inkább tréfálkozik. Amikor szorult szituációba kerülnek, Sophie megvonja a vállát, hogy majd úgyis lesz megoldás, és nyilván így is van. Az összes szereplő ezt csinálja a könyvben (a szülők kivételével), és ez engem a végére már nagyon idegesített.

A könyv másik nagy hibája, hogy kidolgozatlan és összecsapott. Az első felében konkrétan semmi sem történik, aztán, mikor visszakerülnek a Hex Hallba, akkor sem sok.  Amikor 60 oldallal a vége előtt még ott tartunk, hogy elmennek a pokolba démonüveget gyűjteni, mert csak az hatásos a démonok ellen, már felnyögtem, hogy mégis hogyan lesz lezárva ez a történet. És hát pontosan úgy, ahogy számítani lehet már rá ezen a ponton: sietősen és felületesen. Ahhoz képest, hogy teljesen lényegtelen dolgokon mennek az oldalas ecsetelések, a fontos momentumokon átrohanunk, mint egy maratonfutó.

Ott van például Sophie erejének visszaszerzése és az akaratkontroll kérdése. Ez egy olyan konfliktus, ami hosszas agóniát teremthetne, hogy akkor mi lesz, hogy lesz, nem szabad, de mégis kell, és így tovább. Sophie-t vonzza a Grimoire, hogy megérintse, és ezáltal visszakapja az erejét; érzékeltetni lehetett volna, hogy mennyire tud ellenállni (egyébként nem értettem, hogy miért csak x idő után kezdett el sóvárogni a Grimoire után, mikor az végig ott volt, de mindegy). De nem, ez pár oldalig terjed ki, különösebben nem is szenved Sophie miatta, de az akaratkontroll még ennél is jobb, kap pár mondatot, és kész.

A pokolbaszállás semmi más, mint a víziók megjelenítésének színtere, eszköz arra, hogy pár karakter múltját megismerjük. Mást nem tudunk meg róla, pedig ott még soha senki sem járt. Annyira nevetséges az egész ábrázolása, hogy szavakkal nem lehet leírni. Elvégre a pokolról beszélünk, és komolyan, csak ennyi? Meg azért beszéltek róla ilyen sokat, hogy lemennek, simán visszajönnek, 13 oldalnyi az egész, és kész?

Ám mindezek után a legszebb, hogy végül csak úgy random kerekedik egy másik megoldás, és a démonüvegekre végül szükség sincs. Akkor mi értelme volt az addigi tervezgetésnek? Mi értelme volt elmenni a pokolba? Sophie apja miért nem a könyv elején állt elő a másik opcióval? A nagy epic csata 20 oldalban lerendeződik, egy teljesen felesleges áldozattal, és mint említettem, egyszerűen nem is értem, hogy mi volt az egésznek a lényege. A lezárásra ugrunk egy teljes hónapot, ami azért egyszerű megoldás, mert így nem kell a felmerülő dolgokkal foglalkozni, hiányzik a levezetés.

Én meg karba tett kézzel duzzogok, hogy lehetett ennyire elrontani ezt a remekül induló, jópofa sorozatot.

Értékelés: 3,5/5
Borító: 4/5

Sorozat: Hex Hall #3
Kiadó: Hyperion Book CH
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 323

2015. május 2.

2015. májusi megjelenések

Mostantól, ha nem leszek lusta, minden hónapban megpróbálok szemezgetni azokból a friss megjelenésekből, amik felkeltették a figyelmemet. Nincs is jobb, ha az ember még egy csomó könyvet felpakolászik a végeérhetetlen várólistájára, ugye?

Kiera Cass: The Heir (The Selection #4)
Megjelenés: május 5.
Kiadó: Harper Teen
Húsz éve America Singer részt vett a Párválasztón, és elnyerte Maxon herceg szívét. Eadlyn hercegnő számára eljött az idő, hogy megrendezésre kerüljön a saját Párválasztója. Eadlyn nem számít arra, hogy a Párválasztója megközelíti a szülei tündérmesébe illő szerelmi történetét. De ahogy kezdetét veszi a versengés, rájön, hogy a boldogan éltek, míg meg nem haltak számára sem olyan lehetetlen, mint eddig hitte.

A The Selection-t a kedvenc sorozataim közé sorolom (kritika a második részről itt), noha nem voltam vele 100%-osan elégedett, mert nem használta ki a társadalmi felépítésben lappangó lehetőségeket, és az csak mellékszál volt a románc mellett. Maga a verseny ötlete viszont még mindig tetszik, és próbálok elvonatkoztatni attól, hogy mennyire ellenszenves, hogy le kell egy újabb bőrt húzni a sorozatról. De ha a szkeptikusságomat félreteszem, végül is simán elképzelhető, hogy még jobban is fogom élvezni ugyanazt annak a szemszögéből, akinek párt kell választania. Mondjuk az mekkora lenne már, ha Eadlyn egy másik hercegbe lenne szerelmes, lenne a versenyből valaki a szerelmi háromszögbe (mert az gondolom lesz), és a végén örökre megszüntetik az országban a párválasztó ceremóniát, mert rájönnek, hogy hülyeség.
A Gabo az előzetes tervek szerint már a hónapban megjelenteti a könyvet magyarul is.

Amy Plum: Until the Beginning (After the End #2)
Megjelenés: május 5.
Kiadó: Harper Teen
Mikor Juneau klánja eltűnt, a barátainál és a családjánál sokkal többet veszített. Hamarosan felfedezte, hogy minden, amit az életéről hitt, hazugság. A népe erői valójában titkos képességek, amiket mások olyan kétségbeesetten akartak, hogy képesek voltak elrabolni egy egész falut.

Juneau és az új társa, Miles átkeltek az országon, hogy megtalálják a klánt, és ez elvezette őket egy rezervátumhoz Új-Mexikóban. Most Juneau népe végre közel van, és semmi sem állíthatja meg a lányt, hogy megmentse őket. De az ő hátán is céltábla van, mert tudtán kívül ő a kulcs a titkok feltárásához. Az emberei és saját maga megmentéséhez Juenau-nak rá kell jönnie mi ő, fel kell fedeznie a képességeit, és hogy mire képes.


A sorozat első részét szerettem a sztorija miatt, bár még mindig nem tudok elmenni amellett, hogy Juenau hogyan tanult meg kocsit vezetni, haha. Szóval egyértelmű, hogy vártam a folytatását, és örülök a megjelenésnek, remélem a közeljövőben sort is keríthetek rá.

Kasie West:  The Fill-In Boyfriend
Megjelenés: május 5.
Kiadó: Harper Teen
Mikor Gia Montgomery pasija, Bradley dobja a lányt a parkolóban a gimis szalagavató napján, gyorsan kell az eszének járnia. Elvégre hónapok óta mesélt a barátainak a barátjáról. Ezen az estén kellett volna bebizonyítania, hogy tényleg létezik. Így amikor meglát egy aranyos srácot, aki a húgáért jött, igénybe veszi a segítségét. A feladat egyszerű: legyen a pótbarátja két órára, semmi kötelezettség, egy kis hazugság, ami senkinek sem árt.  Azután a lány visszanyerheti magának az igazi Bradleyt.

A probléma az, hogy a szalagavató után nem az igazi Bradley bukkan fel a gondolataiban, hanem a beugró. Akinek még csak nem is tudja a nevét. Az utána való nyomozás nem jelenti azt, hogy az álkapcsolat véget ért. Gia tartozik egy szívességgel, és a srác nővérének szándékában áll végignézni, ahogy a srác behajtja azt az exbarátnője érettségi buliján: három óra, semmi kötelezettség, egy kis hazugság, ami senkinek sem árt.

Amikor Gia elkezd tűnődni azon, hogyan változtathatná az álbarátját igazivá, Bradley visszatér az életébe, lerántja a leplet a hazugságról, és azzal fenyegetőzik, hogy tönkreteszi a barátságait és az új kapcsolatát.


Ez a könyv azért került fel a listámra, mert egyszerűen bírom az ilyen álkapcsolatokból kibontakozó szerelmi sztorikat. Fogalmam sincs, mit eszek ebben a koncepcióban, talán pont az abszurditását, de az ilyeneket mindig annyira élvezem. Viszont a szerzőhöz már volt szerencsém korábban, és az a könyve egyáltalán nem tetszett, pont a romantika nem, szóval nem is tudom pontosan, hogy mit várok. 

Sarah Dessen: Saint Anything
Megjelenés: május 5.
Kiadó: Viking Juvenile
Peyton, Sydney karizmatikus bátyja mindig a család szeme fénye volt. A szüleik figyelmének oroszlánrészében részesült, és mostanában az aggodalmaikban is. Mikor Peyton egyre felelőtlenebb viselkedése ittas vezetés okozta balesetben és börtönítéletben végződik, Sydney csak sodródik, a helyét keresi a családban és a világban. Amikor mindenki más csak Peyton miatt aggódik, vajon ő az egyedüli, akit a baleset áldozata aggaszt?

Lépj be Chathamék, egy szerető, kaotikus család életébe, akik egy pizzázót üzemeltetnek, bluegrass zenét játszanak hétvégente, és a szklerózis multiplexben szenvedő anyjukról gondoskodnak. Sydney náluk megkérdőjelezhetetlen elfogadást tapasztal. Találkozik a gyengéd, körültekintő és oltalmazó Mackel, akivel Sydney úgy érzi, hogy életében először látják, igazán látják.

A népszerű Sarah Dessen körbejárja a rá jellemző családi témákat, az önfelfedezést és változást a 20. regényében, ami biztosan örömére szolgál majd a rengeteg rajongójának.


Azt hiszem Sarah Dessent nem kell bemutatnom, az egyik kedvenc íróm, akinek minden könyve jöhet. Mondjuk szégyellnem kell magam, hogy ez a 20. könyve, és én eddig csak a magyarul megjelenteket olvastam, azokból is 1 még várat magára.  

Susan Ee:  End of Days (Penryn & the End of Days, #3)
Megjelenés: május 12.
Kiadó: Hodder & Stoughton
Az End of Days Susan Ee Penryn & the End of Days bestseller trilógiájának robbanásszerű végkimenetele.

Penryn és Raffe menekülnek, miután kalandosan megszöktek az angyaloktól. Kétségbeesetten keresnek egy orvost, aki vissza tudja fordítani a borzalmas változtatásokat, amiket az angyalok Raffen és Penryn húgán hajtottak végre. A válaszok keresése közben  ijesztő felfedezésre jutnak Raffe múltjával kapcsolatban, és ez mindannyiukat fenyegető sötét erőket szabadít el.

Mikor az angyalok apokaliptikus rémálmot bocsátanak az emberekre, mindkét oldal a háborúba vezető út felé tart. Nem várt szövetségek szövődnek, stratégiák cserélődnek. Ki kerül ki győztesen? A földi birodalom uralmáért folytatott harcban Raffe és Penryn választásra kényszerül a két oldal között: a saját fajtájukat választják vagy egymást?


Ez egy nagyon jó sorozat, kellemesen borzongós hangulattal, újfajta megközelítéssel, amit mindenkinek bátran ajánlok olvasásra. Az egyetlen gondom azzal, hogy hamarosan olvashatom a harmadik részt, hogy valamiért teljesen kiesett, hogy mi történt az előző könyvben (ami természetesen nem a könyv hibája, hanem az enyém, amikor olyan hangulatban vagyok, hogy nem tudok koncentrálni, hamarabb felejtek, főleg angol könyvél), szóval kicsit vissza kell ráznom magam a sztoriba. Egyébként ez a sorozat eredetileg négy részből állt volna, úgyhogy kíváncsi vagyok, hogy sikerült összesűríteni a cselekményt.  

Francesca Zappia: Made You Up
Megjelenés: május 19.
Kiadó: Greenwillow Books
A valóság úgy tűnik gyakran nem az, aminek észleljük, néha tényleg van valaki, aki csak ártani akar.  A Made You Up Alex, egy végzős gimis történetét meséli el, aki képtelen különbséget tenni a való élet és a képzelet között. E lenyűgöző és kihívó irodalmi debütálás Wes Anderson, a Napos oldal és a Liar rajongóit érdekelheti.

Alex mindennapos küzdelmet vív, hogy különbséget tegyen a valóság és a képzelet között. Mindenkin átgázoló viselkedésével, egy kamerával, a Mágikus 8-as golyóval és az egyetlen szövetségesével (a  húgával) felszerelkezve, Alex szembeszáll a skizofréniájával, elhatározza, hogy elég hosszú ideig marad épeszű ahhoz, hogy bekerülhessen az egyetemre. Optimista az esélyeit illetően, míg az órák el nem kezdődnek, és Milesba nem botlik. Ugye nem képzelte? Mielőtt észbe kapna, Alex barátkozni kezd, bulizni jár, szerelmes lesz, és megtapasztalja azokat a szokásokat, amiken minden tinédzser keresztülmegy. De Alex korábban őrült volt. Nem készült fel arra, hogy normális legyen.

Vicces, kihívó és megindító ez a debütáló regény  a főszerepben egy végtelenül megbízhatatlan narrátorral, az olvasók falni fogják a lapokat, és megpróbálnak rájönni, hogy mi igaz és mi kitaláció.


A fülszövegben elsősorban a valóság és a képzelet elmosódásának ígérete fogott meg valamiért. Kíváncsi vagyok, hogy egy skizofrén esetében mindezt hogyan lehet humorosan tálalni. Kicsit óvatosan is állok hozzá, mert tartok attól, hogy átcsap valami tipikus gimis sztoriba, és nem veszi elég komolyan a témát, amire épül. 

Megan Shepherd: The Cage (The Cage #1)
Megjelenés: május 26.
Kiadó: Balzer+Bray/HarperCollins
Az Útvesztő és Scott Westerfeld elegye egy izgalmas új sorozatban, ahol egy földönkívüli faj emberi állatkertben tart tinédzsereket. Megan Shepherdtől, a The Madman's Daughter-trilógia elismert szerzőjétől.

Amikor Cora Mason egy sivatagban ébred, fogalma sincs hol van, és hogy került oda. Lehetetlen környezetegyüttesre bukkan: tundra mellett sivatag, farm mellett dzsungel helyezkedik el, és van egy különböző kultúrákból összetoldozott különösen furcsa város, mindezt baljós fekete ablakok mögül látja. És nincs egyedül.

Négy másik tinédzsert is elraboltak: egy gyönyörű modellt, egy tetovált csempészt, egy zárkózott zsenit és egy katona fiát, aki túl sokat tud Cora múltjáról. Egyiküknek sincs fogalma, mi történt, és mindannyiuknak vannak titkai. Ahogy a csoport az irányítás miatt összetűz, lassan elkezdenek megbízni egymásban. Ám amikor a titokzatos börtönőrük, a jóképű, fiatal őr, akit Cassiannek hívnak, megjelenik, rájönnek, hogy a rabságuk jóval rémisztőbb, mint képzelték: az elrablóik nem a Földről származnak. Az öt tinédzsert egy földönkívüli világba vitték, ahol az embereket kiállítják.

Cora és Cassian között tiltott vonzalom szövődik, és a lány rájön, hogy a legjobb esélye a menekülésre a börtönőre karjaiban lehet, ami egyúttal azt jelenti, hogy magára hagyja a többieket. Meg tudja Cora menteni magát és a társait? És ha igen, milyen világ vár rájuk a ketrecükön túl?


A fülszövegben a romantikára vonatkozó rész nem tűnik biztatónak, de maga az emberi állatkert egy idegen bolygón alap baromi izgalmasnak hangzik, szóval minden az arányoktól függ.