Első szülinap

Történelmi pillanathoz érkeztünk a blog történetében: augusztus 21-én ünnepelte az első szülinapját! Persze a kicsike technikailag már a kettőt is betöltötte, de akkor egy másik cím alatt futott, és a kisebbségi komplexusom aka a mi értelme az egésznek létkérdés következtében hamar kimúlt. (Vicky pont most írt a témában, olvassátok el.)

De ezúttal nem adtam fel, és ha nem is olyan sűrűn, de igyekszem rendszeresen írni erről-arról, legfőképpen könyvekről sikerül, pedig olyan jó lenne, ha mindenre jutna idő. (Néha egyébként elgondolkozom azon, hogy ha nem blogolnék, akkor mennyivel több idő jutna könyvekre/filmekre/sorozatokra, na meg ha nem szívnék mindig a blogspot formázó rendszerével, ami miatt a poszt kirakása nem éppen 5 perc. De nem szabad helyet adni az ilyen gondolatoknak, mert akkor visszatértünk a létkérdéshez...)

Az ünnepi alkalomra új dizájnt kapott a blog, végre összeszedtem magam, és elrendezgettem (mert amúgy már ezer éve kész volt), nekem tetszik a végeredmény, remélem, nektek is. Köszönöm mindenkinek, aki erre tévedt, és megtisztelt azzal, hogy elolvasta valamelyik posztomat. :)

Olvass tovább!

Kate Karyus Quinn: (Don't You) Forget About Me

A fülszöveg alapján teljesen mást vártam ettől a könyvtől. Általában nem vagyok híve a követhetetlen történeteknek, ahol egy csomó zavaros jelenetből kell kibogarászni a lényeget, de ezúttal betalált.

Gardnerville egy különleges kisváros, a halálos betegek utolsó mentsvára. E település lakói sosem betegednek meg, nagyon sokáig élnek; a világ többi pontján lakók bármit megtennének, hogy Gardnerville-be kerülhessenek. Mert a kór, ami az életüket követeli, bámulatos módon semmivé lesz. Ám a paradicsom megköveteli az árat: négyévente a tinédzserek megőrülnek, és különleges képességeikkel veszélyt hoznak az emberekre, ez akár gyilkosságig is fajulhat. A (lehetséges) elkövetőket javítóintézetbe zárják, ahonnan csak évek múlva szabadulhatnak. Négy évvel ezelőtt Skylar nővére, Piper öngyilkosságba hajszolt egy csomó embert. Azóta Skylar drogos kábulatban tengődik az életben, próbálja elfelejteni a múltat, és megfeledkezni a fájdalomról, amit a nővére hiánya okoz. Pipernek volt egy terve: le kell számolni a javítóintézettel.

Ez aztán egy irtó fura könyv. Fura alatt azt értem, hogy néha zavaros, néha követhetetlen, summa summarum fogalmam sincs, mit olvastam, és ez az, ami tetszett benne. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy tetszhet valami, amit nem értek? Egyáltalán milyen könyv az, amit nem lehet érteni? Szerintem a (Don’t You) Forget About Me-nél pont ez volt a szerző célja, hogy egy olyan végeredményt hozzon létre, ami 100%-ig sosem lesz befogadható, ezáltal növelve az olvasóra gyakorolt hatást. Mert ez a könyv az egyik vagy a másik oldalra fogja billenteni a mérleget, annyira egyedi, nem lehet hagyományosan felcímkézni. Nem azért fogja valaki rossznak érezni, mert a szó szoros értelmében rossz lenne, hanem mert annyira zavaros lesz.

Ez a történet nem lesz mindenkié. Sokan utálhatják a különcsége miatt, hogy a könyv nagy részében egyszerűen nem értjük, mi a lényeg. Azt meg végképp nem sejtjük, hova lyukadunk ki.
Eleinte olyan az egész, mintha be kéne szívnunk ahhoz, ha logikát akarunk keresni benne. Olyanok vagyunk, mint a főhős, aki bedrogozza magát, hogy felejtsen, és mivel felejt, fogalma sincs, mi történik körülötte.

Elég lassan indult be a történet, nem is tetszett különösebben. A főhőst Skylart nem tudtam megkedvelni. Hogyan is szimpatizálhatnék egy olyan karakterrel, aki drogos kábulatában semmire sem emlékszik? Egyetlen koherens gondolata sincs, csak kiütve fekszik valahol, utána meg józan állapotában azon tűnődik, hogy mit csinált, mikor be volt állva.

A regény eleinte csak ennyi, a főhős keresi a saját válaszait, szedi a bogyóit, és mellette besegít a labilis tinik szelektálásába. Skylar képessége az, hogy titkokat tud kiszedni az emberekből. Mindemellett csak a nővére jár az eszében. Pedig már négy év eltelt, de mégsem tud túllépni azon, hogy Piper nincs.

A regény két szálon fut: a jelenben, illetve a fejezetek után flashbackek révén megismerjük Skylar és Piper kapcsolatát. Eleinte nem teljesen volt világos, hogy ez minek kell, főleg, hogy nem lineárisan kapjuk a múltbéli jeleneteket. Eleinte kicsit sok is volt nekem ez a Piperözés, főleg, hogy elképzelésem sem volt arról, mit akar kihozni a szerző a sztoriból.

Elég unalmas is volt, a drogos összevisszaság sem tett jót az egésznek, nagyon megszenvedtem vele. Skylar nem tudja, hogy mi történt Piperrel azután, hogy öngyilkosságba hajszolta az embereket, csak feltételezi, hogy ő is a javítóintézetben van. Így hát csak az emlékei maradtak, amikkel nem tudtam mit kezdeni, míg ki nem derült, hogy Pipernek volt egy terve a javítóintézettel kapcsolatban, és ezt meg is akarja valósítani. De hogyan?

Ahogy a történet előrehaladt, és kibontakozott a furcsasága, valamelyest összeállt a kép, és olyan bizarr fordulatokat kaptam, hogy nem győztem pislogni. Álmomban sem tudom elképzelni, hogyan tud valaki kitalálni ennyi furcsaságot, és egyetlen könyvbe belesuvasztani. Skylar és Piper kapcsolata  szoros, mégis úgy éreztem, hogy Piper akarata érvényesült benne mindig, hiszen Skylar úgy lett a terv részese, hogy Piper ezt akarta. De ami kiderül kettejükről meg az egész családjukról, az igazi eldobom az agyam kategória. Ha az eleje nem lett volna olyan vontatott, imádtam volna, a második fele rendesen felhúzta.

A szerelmi szálat kissé kötelező elemnek éreztem, nem túl hangsúlyos, nincs nagy jelentősége, inkább csak megtörténik. És igen, ezzel kapcsolatban is van elég érdekes fordulat. A történet egyébként komplex karakterekkel operál, egyszerűen nem lehet eldönteni a tetteik alapján, hogy jók-e vagy rosszak, nem tudjuk, hogy mit akarnak elérni, mit miért tesznek. Kíváncsian várjuk a következő lépésüket, amik közelebb visznek a megoldáshoz. Pipernél is végig azon tűnődünk, hogy akkor ő most teljesen őrült volt-e már a tette előtt vagy sem, vajon miért vette fejébe azt, amit, és mire jó mindez.

A város, Gardnerville ötlete nagyon tetszik. Maga a paradicsom, de csak a látszat idilli, hiszen életveszélyes itt élni. Az emberek kompromisszumot kötnek, és kockáztatnak, annyira ragaszkodnak az életükhöz.  A világfelépítésbe bele lehet kötni, mivel abszolút nincs fogalmunk arról, hogy Gardnerville miért olyan, amilyen. Magyarázatot nem kapunk, punktum. A föld különleges, a mágia a patkányokhoz kötődik, de a szerepükről semmi sem derül ki. Egyáltalán miért patkányok? PATKÁNYOK? HOGY MI VAN?

Biztos vagyok benne, hogy a könyv végén sokan fogják megkérdezni maguktól, hogy ez mégis mi volt? Én is így jártam. Aztán leülepszik az élményt, és még utána is hosszan velünk marad, tényleg nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire különc ez a könyv az eddigi olvasmányaimhoz képest. Szerintem még hasonlóhoz sem volt szerencsém.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Kiadó: Harper Teen

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 336

Olvass tovább!

Victoria Aveyard: Red Queen

A marketing érdekes dolog. Feltűnik egy író debütáló könyve a színen, és akkora reklámot kap, hogy önkéntelenül is eltűnődünk, miért ez a kitüntetett státusz, vajon mit tudhat, hogy ennyire rá akarják tukmálni az emberre. Ilyen volt Samantha Shannon Csontszüretje vagy Veronica Roth A beavatottja, és ilyen Victoria Aveyard Red Queenje is.

Bevallom őszintén, engem a hype nagyon tud taszítani, főleg, ha olyasmiről van szó, ami éppen csak most csöppent bele a köztudatba. Talán azért, mert már azelőtt le kéne borulnom, mielőtt magam véleményt formálhatnék. A Red Queenről annyit tudtam, hogy mindenki olvasni akarja, és fiatal, elsőkönyves a szerzője. Csodálkoztam, hogy mi lehet a titkos alapanyag, amiért a csapból is ez folyik. Tudjuk jól, hogy a reklám nem jelent minőséget. Mondhatnék pár címet, de mindenki tarsolyában akadnak velős példák.

Gondoltam, kiderítem, mi a helyzet a Red Queennel, végül is disztópia is, sci-fi is, high fantasy is, érdekes elegy.

A társadalom két csoportra oszlott: vannak a Vörösök és az Ezüstök, akik között hatalmas szakadék tátong. Az Ezüstök az elitréteg, köszönhetően különleges képességeiknek, amik elég széles palettán mozognak, képesek a telekinézisre, elmekontrollra, irányítani az elemeket stb. A Vörösök egyszerű emberek, akik nem vehetik fel a versenyt az Ezüstökkel, elnyomás alatt nyomorban élnek, nagy részüket az Ezüstök egyéb királyságokkal folytatott csatáiba küldik harcolni. Ez a sors vár pár hónap múlva a főhősre, Mare Barrow-ra, mikor betölti a 18-at. Mivel nincs munkája, tolvajlásból gyűjti össze a betevőt, és nem ágál a jövője ellen. Akkor változik meg Mare hozzáállása, mikor a legjobb barátja, Kilorn elveszti a munkáját, és így hamarosan, még a lány előtt a frontra kerül. Ezután összekuszálódnak a dolgok, és minden elromlani látszik, ám Mare találkozik Callal, akinek hála munkát kap a királyi palotában. Mare a szolgamunkából pillanatok alatt az elitkörben találja magát, mikor kiderül, hogy neki is van különleges képessége. De ez lehetetlen, hiszen az ő ereiben vörös vér csörgedezik, nem pedig ezüst. Az intrikák és árulások zűrzavarában Mare-nek sok mindenre kell rájönnie, ami Vörösök és Ezüstök sorsát is megváltoztathatja.

Elgondolkoztam rajta, hogyan született meg ez a könyv. Szerintem Victoria Aveyard felment a Goodreadsre, megnézte a legnépszerűbb olvasások vagy a héten legtöbbet olvasott könyvek listáját, kiválogatta a neki tetszető bestsellereket, elemelt magának minden könyvből egy-egy elemet, ezeket összerázta, és megszületett a Red Queen. Mert ez a könyv egy jól kivitelezett turmix, ahol olvasás közben gondolatban megjegyzed magadnak, hogy igen, ez is ismerős meg ez is meg ez is, és mégis valahogy úgy van összegyúrva, hogy hiába nincs meg az újdonság varázsa, működik. Csak hogy pár címet soroljak, amik eszembe jutottak: The Selection, The Hunger Games, Shatter Me.

Látszik, hogy a szerző forgatókönyvírást tanult, mert még akkor is úgy éreztem, hogy pörög a cselekmény, amikor nem történt semmi érdemleges, és a hossza ellenére jó hamar lecsúszott. A Red Queen filmvászonra termett, sőt, még azt sem tartom kizártnak, hogy vizuális formában szintet is léphet, mert itt aztán elég sok mindent inkább látni kéne.

A világfelépítést nagyon érdekesnek találtam. Eleve a két társadalmi csoport közötti hatalmas különbségeket, amik szépen megágyaznak a disztópiákra jellemző nyomorúságos atmoszférának, illetve a helyszínt. Leginkább az tetszett, ahogy Aveyard a szuperképességeket modern középkori környezetbe oltotta. Ez az alternatív valóság régiesnek érződik, de felütik fejüket a modern technikai vívmányok, ami különleges hatást nyújt.  A szuperképességeket alapjáraton imádom, mindig szeretek olyan könyvet olvasni, amiben az emberek mindenfélére képesek az akaratukkal, és ez ebben a környezetben telitalálat.

Az tény, hogy a szokásos a kiválasztott főszereplős történetet kapjuk. Senkinek sincs olyan szuperképessége mint Mare-nek, aki az erő birtokában a vörös vérével hidat képez a Vörösök és az Ezüstök között. Nem tud beolvadni közéjük, és nem is akar, a sajátjait akarja felszabadítani. A királyi hatalomgyakorlást egy Vörös lázadó csoport tevékenykedése nehezíti meg. Mare is az ellenállás részese lesz, és belülről próbálja bomlasztani az Ezüstöket.

A történet tulajdonképpen egy hatalmas sakkjátszma; Mare-nek ügyelnie kell a stratégiára, figyelni az ellenfél lépéseit, persze, ahhoz nem csak a lépéseket kéne előrelátnia, hanem behatárolni az ellenfél személyét is, ami viszont nehezebb, mint gondolta volna. Ritkán kötődök a főgonoszhoz, de ebben a könyvben sikerült találnom egy kedvencet, akit mondjuk egyszerre vetek meg meg bírok is.

A könyv legnagyobb tanulsága, hogy mindenki elárul mindenkit, erre húzza fel Aveyard az egész sztorit. Ebből a szempontból eléggé kiszámítható a regény, ha picit gondolkodunk menet közben a karakterek viselkedésén és cselekedetein, azon, ahogy Mare érzelmei változnak, de ez mégsem von le a könyv élvezeti értékéből, mert még így is izgalmas, ahogy a tetőfokára hág a cselekmény.

Talán a romantika a leggyengébb pontja a könyvnek. Egyrészt a hármas felállásban megint testvérekről beszélünk, akik ráadásul hercegek is, és ez nem éppen a szívem csücske. Másrészt nyilvánvaló Mare kinek lesz a Vörös királynője, így megint nem is igazi ez a szerelmi háromszög. De még a háromszög létezésének tényével igazából nincs is probléma. Engem inkább az zavart, hogy Aveyard csak az egyik kapcsolatot építi fel nagyon szépen, azt viszont nyilvánvaló okkal teszi, és ez az ok sztornózza az egészet. Pedig nagyon szerettem azt a kapcsolatot, még úgy is, hogy érzékeltem a miértjét. A másik fivérrel való viszony ellenben nem túl kidolgozott, inkább instaszagú, és a karakterek reakciói ebből kifolyólag kissé megkérdőjelezhetőek.

Természetesen a Red Queen nem váltja meg a világot, de korrektül van összerakva, és szórakoztató akcióregénynek tökéletes. Már nagyon várom a következő részt, ami ráadásul pont a szülinapomon fog megjelenni.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat:  Red Queen #1

Kiadó: Orion

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 383

Olvass tovább!

Moira Young: Rebel Heart

Tudjátok, milyen érzés az, mikor van egy abszolút kedvenc könyvetek, aminek tűkön ülve akarjátok olvasni a folytatását? Bizonyára igen. És tudjátok, milyen az, mikor a folytatás arcon csapás? Remélem nem.

Saba kiszabadította az ikertestvérét, Lugh-t, és most Emmivel együtt elindultak, hogy új életet kezdhessenek. Ám elakadtak útközben, a helyzetük nem olyan rózsás, mint optimista elképzelésük alapján gondolták. Jack elment Mollyhoz, hogy elvigye neki a szomorú hírt, és a terv szerint majd találkozik Sabával. De semmi sem úgy alakul, ahogy kéne, ráadásul a Tontonok terrorizálják a népet, mert DeMalo egy új világ megteremtését álmodta meg.

A Rebel Heart egy jeges vízzel teli vödör, aminek tartalmát a nyakamba öntötték. Eleinte sokkot kaptam, ahogy történtek a dolgok, aztán már olyan ideges voltam, hogy komolyan féltem, kárt teszek valamiben. Mert ez a könyv… ez tönkretett mindent. Moira Young tönkretett mindent. Tönkretette azt a fantasztikus érzést, amit a Blood Red Road közben végigjártam. És most haragszom rá, és csak azt tudom hajtogatni, hogy miért. Miért kellett elvennie tőlem? Mert most már nem tudok úgy gondolni erre a sorozatra, ahogy azt az első rész után tettem. Már nem megy.

Szeretnék egy reális magyarázatot, hogy miért kellett ezt tenni. Miért kellett ebből sorozatot csinálni. Miért kellett egy szappanopera szintjére süllyeszteni. Én csak azt tudom mondani mindenkinek, hogy az első rész után HAGYJÁTOK ABBA A SOROZATOT! Nem éri meg beadni a derekatokat a kíváncsiságotoknak. Nem érdemes folytatni, őszintén mondom, hogy nem. A Blood Red Road többé-kevésbé lezárt könyv, ennyi. Úgy kell tenni, mintha a többi része nem létezne. Ne akarjatok átesni ekkora csalódáson.

Lehetne azzal takarózni, hogy a Rebel Heart a középső könyv szindrómában szenved, de ez az állítás nem állja meg a helyét. Mert ez a könyv rossz, köze nincs az előző részéhez, se karakterileg, se történetileg, se cselekményileg.

A Blood Red Road baromi jól volt összerakva, a végéig izgultam, minden jelenet feszült pillanatokat tartogatott, ez a valami viszont ritka unalmas. Ha szerettétek Sabát azzal a címszóval, hogy végre egy badass főhős, aki bátor, erős, nem állíthatja meg semmi, ugyanakkor messze nem tökéletes. Épp ellenkezőleg, de a könyv végére óriási karakterfejlődésen megy keresztül. Na ezt sürgősen felejtsétek el, itt csak az alteregójával Rinyabával találkozhatunk, aki semmi mást nem csinál, csak siránkozik és hülyébbnél hülyébb döntéseket hoz, nyomaiban sem emlékeztet arra az erős harcosra, aki túlélte a ketrecharcokat.  Az egyik húzása konkrétan olyan pillanat, amitől garantáltan falhoz akarjátok vágni a könyvet. De erre még később visszatérek.

Az egész könyvben semmi nem történik. Saba szellemeket lát, találkozik egy sámánnal, és féltávnál még mindig nem tudjuk, hogy egyáltalán szól-e majd valamiről ez a könyv. Értem ám, hogy Sabának meg kell birkóznia azzal a sok mindennel, amin keresztülment, de valahogy nagyon rosszul van az egész kivitelezve, és az a baj, hogy nem egy átmeneti állapot ez, hanem mintha Saba nem is ugyanaz a személy lenne, aki a Blood Red Roadban volt. Az Emmivel való kapcsolatának fejlődése semmissé lett, a Lugh-Saba viszony pedig katasztrófa.

Lugh egy tapló, meg még képzeljetek ide ezerszer rondább jelzőket. Ki nem állhattam végig, mert úgy viselkedett Sabával, mint egy ronggyal, ok nélkül, amit kicsit a szívemre vettem azok után, hogy Saba min ment keresztül azért, hogy megmentse a srácot. Egész végig azon bosszankodtam, hogy ezért az emberért aztán érdemes volt mentőakciót indítani, érdemes volt másoknak meghalni. Annyira gyűlöltem Lugh-t, hogy azt kívántam, bárcsak hagyták volna elégni a máglyán… Ilyen heves gyűlöletet ritkán tud kiváltani belőlem egy pozitívnak hitt karakter. Lughnak sikerült.

Vörös fejjel röhögök így utólag azon a mondatomon a kritikámban, hogy:”…valahogy nem érződött az a tiniség, ami felbukkan a YA disztópiákban, amit például egy szerelmi háromszög hoz magával (itt szerencsére nincs).”  Hahahahahahaha. Még hogy nincs szerelmi háromszög, csak kérnem kellett. Aki szerette Saba és Jack kapcsolatát és a tényt, hogy nincs szerelmi háromszög, azt most gyorsan tegye a kezét a szeme elé, hogy ne lássa, amit írok. Jack jóformán nincs is a könyvben. Az elején kap E/3-ban egy nézőpontot, van egy nagyon rövid jelenete a könyv közepén, és felbukkan a végén. NEM BAJ! KAPUNK SZERELMI NÉGYSZÖGET! HURRRRÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Csak hogy megspékeljük kicsit, hogy az első kötet mennyire rendben volt, ez a kárpótlás.

Saba tipikus Mary Sue-vá avanzsálódik, de ha legalább csak érzékelhető vonzalom lenne a hímneműek részéről, még talán lenyelném. De Saba mindhárom pasival smárol a könyvben. Az egyik közülük Tommo, aki mindössze 14 éves gyerek. Most erre úgy mégis mi szükség volt, hogy bele kellett keverni? Mi célt szolgált? De még nem is ez a legdurvább. A cérna ott szakadt el, mikor megtörténik az, és akkor legszívesebben felgyújtottam volna a könyvet. Spoileresen a következő bejegyzésben muszáj írnom erről.

SPOILER Tehát Saba lefekszik DeMalóval. Értitek, DeMalóval, aki a főgonosz. Az egész jelenet a semmiből jön, random összefutnak, még csak átvezetés sincs két jelenet között. Saba utálja Jacket, mert azt hiszi, hogy elárulta, beszélnek két szót, DeMalo kedvesnek tűnik, és akkor Saba rámozdul (igen, jól olvastátok, Saba kezdeményez), és puff, nyomás az ágy. Úgy, hogy Saba élete első 18 évében férfit sem látott a rokonain kívül soha. Oké, kicsit modern gondolkozásom van, de ez az egész annyira a semmiből jött, hogy azóta sem tudom megemészteni. És akkor utána Jack fél mondattal elrendezi, hogy nem baj, ha megcsalta. Persze azt Saba nem mondja el, hogy kivel, hogy a következő kötetben mehessen majd emiatt a dráma, miután kiderül. Nem kell nagyon törni rajta a fejünket, hogy ki fog. És még mindig van hab a tortán! Lehet, hogy Saba terhes DeMalo gyerekével! SPOILER VÉGE

Vajon hogy sikerült ezt összehozni? Elfogyott az ihlet, és amikor Young bekapcsolta a tévét, éppen egy szappanopera ment a tévében? Mert mást nem tudok elképzelni.

A disztópia része a történetnek érdekes volt eddig, hogy a chaal nevű droggal átmossák az emberek agyát. Viszont DeMalonak más tervei voltak, nem engedelmeskedett az uralkodónak, ez látszott. Azt szerettem a karakterében, hogy semmi sem tudtunk róla, olyan kellemesen sejtelmesen volt belebegtetve a gonoszsága, az ereje. Itt viszont DeMalo Seth lett, a nyálgép, aki a tökéletes világot akarja megteremteni, az utópiát, amiben minden arra érdemes boldog. Annyira összeférhetetlen a bennem élő képpel, hogy ezzel sem tudok mit kezdeni.

Lényegében az egész könyvnek semmi értelme sincs, a szerelmi négyszög formálódását tekintve semerre sem halad a történet. Mit mondhatnék még? Nem értem meg, miért. Nem, nem és nem.

Értékelés: 2/5

Borító: 4/5

Sorozat: The Dust Lands #2

Kiadó: Margaret K. McElderry

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 424

Olvass tovább!

2015. augusztusi megjelenések

Ennek a nyárnak is mindjárt vége. Mindig azt hiszem, tök szuper lesz, aztán mégsem, de legalább sokat olvastam, hurrá. A könyvpiac engem megcélzó szegmense is sztrájkol az utolsó hónapban.

Moïra Fowley-Doyle: The Accident Season

Megjelenés: augusztus 18.
Kiadó: Corgi Childrens

Itt a balesetszezon, minden évben ugyanakkor. Csontok törnek, bőr szakad, sebek lepnek el mindent.

A balesetszezon a 17 éves Cara életének része, mióta az eszét tudja. Október vége felé, amit már előre jelez megannyi rokonuk halála, Cara családja megmagyarázhatatlan módon vonzza a baleseteket. A késeket zárt fiókokba száműzik, az asztalok éles széleit kipárnázzák, kikapcsolják az elektronikai cuccokat, de bárhová mennek, sebesülések követik őket, és a balesetszezon végtelennek tűnő lidércnyomássá és félelemmé válik.

De miért ennyire átkozottak? És hogyan szabadulhatnának?

Ez a fülszöveg tisztára creepy, imádom!

Patrick Ness: The Rest of Us Just Live Here

Megjelenés: augusztus 27.
Kiadó: Walker Books

Mi van, ha nem te vagy a kiválasztott?

Nem vagy az, akinek zombikkal vagy lélekevő szellemekkel kell harcolnia vagy mi a franc ez az új lény a kék fénnyel és a halállal.

Mi van, ha olyan vagy, mint Mikey? Aki csak le akar érettségizni és bálba menni, és végre összeszedni a bátorságát, hogy randira hívja Hennát, mielőtt valaki felrobbantja az iskolát. Megint.

Mert néha nagyobb problémák vannak, mint az e heti világvége, és néha csak meg kell találni a különlegeset az átlagos életedben.

Még akkor is, ha a legjobb barátodat imádják a pumák.

Patrick Ness valahogy felkerült a mindegy, hogy mit ír, de érdekel listámra, pedig eddig csak a Chaos Walking szériát meg a Szólít a szörnyet olvastam tőle. Ez a fülszöveg egyébként túl fura, szóval biztos jó lesz. 

Olvass tovább!

Féléves Könyves Kiakadás Tag

Abstractelf úgy döntött, kezébe veszi a blogom sorsát, ha már magamtól úgyis lusta vagyok meg ilyenek, úgyhogy itt egy újabb könyves kérdezz-felelek. Pedig amúgy szeretek listákat csinálni.

Eddig 46 könyvnél tartok, 4 folyamatban, ami azt jelenti, hogy jobban állok, mint tavaly. A 100 szerintem nem lesz meg, de nem is volt cél.

1. A legjobb 2015-ös olvasmányod.

Most komolyan? A legjobb? Hogyan válasszak egyet? Egyetlenegyet? Ez lehetetlen!

Valahogy idén egész sok tetszetős olvasmányom volt. Vagy lehet, azért érzem többnek, mert nekiálltam polcra pakolni, hogy év végén könnyebben állítsam össze a top 10-es listát.

Szóval ez így nem igazságos!

És ha most választok is egyet, az sem jelenti azt, hogy az a legjobb. Eleve teljesen szubjektív még az alapszubjektivitáson túl az egész (ennek semmi értelme, tudom), mert az érzelmes könyvek közelebb állnak hozzám.

Lehetne az All The Bright Places, de az túlságosan megnyomorított. Én meg pozitív oldalról akarom megközelíteni ezt, úgyhogy igen, legyen a Made You Up, ami szintén nem egy könnyű sztori azért, de mégis kiszínezte a világomat. 

2. Legjobb folytatás, amit 2015-ben olvastál.

A sorozatokkal idén hadilábon állok, nem tudnak megfelelni az elvárásaimnak, úgyhogy kettő ilyen volt igazából. A másikat, a Please Remain Calmot korábbi posztban említettem, úgyhogy a Szörnyeteg úr maradt. Annyira nagyon szeretem ezt a sorozatot, de most valahogy megakadtam vele, és nem jutok el a 3. részig, pedig azt hittem, azonnal olvasom, azóta meg eltelt fél év. Mondjuk azon már kicsit húztam a szám, hogy minek kell továbbra is folytatni, de azért bízom benne, hogy van ebben még alapanyag. Mert például a The Heirrel is így éreztem, és volt.

3. Friss megjelenés, amit még nem olvastál, de szeretnél.

Az utóbbi időben egy csomó friss megjelenést olvastam, úgyhogy ezen a téren nem panaszkodhatok. Lassan sikerül eljutnom arra a pontra, hogy a magyar friss megjelenések nem is érintenek, és még a mai napig képes vagyok ámuldozni azon, mennyire kitágult a világ, mióta a fejemet adtam arra, hogy angolul olvassak, pedig mennyire féltem tőle, hogy nekem ez nem fog menni.

Pont, hogy inkább régebbi illenemárolvasni könyveket kéne pótolnom, amiktől elsősorban azért ódzkodok, mert sorozatokról van szó, és az rögtön több könyvre elköteleződés, ha bejön az első rész, ami egyúttal azt jelenti, hogy annyival kevesebb új történetből maradok ki. Persze tök felesleges ezen agonizálni, ha tetszik a sorozat, csak nem tudom, fura vagyok.

Mivel mostanában tényleg minden musthave friss megjelenés könyvem megvolt, olyan nem is maradt, amiért viszket a tenyerem, de persze az embernek mindig akad még ezer könyv a várólistáján.

Kerstin Gier Dream A Little Dream c. könyve mellett teszem le a voksom, elvégre a Rubinvöröst imádtam, és felnőtt könyvéhez is volt már szerencsém. Bár nem kizárt, hogy megvárom a magyar megjelenést, bár ki tudja, hogy mikor tudnám beszerezni. Majd még meglátom.

4. Legjobban várt friss megjelenés az év második felére.

Áthámoztam magam nagyjából a friss megjelenéseken, de valahogy semmi sem ragadott meg olyan nagyon-nagyon, és tudtommal imádott sorozatom sem folytatódik. Szóval legyen Jojo Moyes könyve, az After You, amivel kapcsolatban nincsenek különösebb elvárásaim, hiszen fogalmam sincs, hogyan folytatódik, de az első rész teljesen kifacsart érzelmileg. 

5. Legnagyobb csalódás. 

Ide is tudnék sorolni egyet-kettőt (főleg sorozatok befejező köteteit), de nem nehéz választanom, Moira Youngtól a Rebel Heart, aztán persze a Raging Star is. Imádtam az első részt, de ezek után a fejem vertem a falba, pedig a könyvet kellett volna. 

6. Legnagyobb meglepetés.

Magonia. Mert én ezt a könyvet az elején utáltam, a végére meg imádtam. Újszerű volt, pedig ma már ezt nem könnyű elérni. 

7. Kedvenc új szerző (debütáló vagy számodra új).

Jasmine Warga, a My Heart And Other Blackholes szerzője. Fantasztikus könyvet írt, amin egyáltalán nem érződött, hogy ez az első könyve. (Ezzel az előítélettel meg kéne már nagyon kezdeni valamit.)

8. Legújabb könyves szerelem. 

Igazából idén nem nagyon akadtak könyves szerelmeim. De tényleg, miért nem? Voltak kedvelt srácok, de egyetlen kivétellel senki sem tudott hozzám közel kerülni.
Hogy ki az, akinek sikerült? Ez egy furcsa választás lesz, mert a karakter is furcsa, és igazából csak az a fele csábított el, amit a női főhősnek mutat, mert az a srác valami fantasztikus volt, és ilyen emberekre vágyom az életemben. Csak hát az ilyesmi, ahogy a könyvben is van, túl szép, hogy igaz legyen, és kerestem az okokat, és nem értettem, hogy éppen ő hogy lehet ilyen, ha egyszer olyan tud lenni, aki az ember lányát élettel tölti meg. A delikvens Theodore Finch az All The Bright Placesből, aki engem Augustus Watersre emlékeztetett, és annyira imádtam, mennyi laza és, hogy mennyire él. 

9. Legújabb kedvenc karakter.

Amikor még nem tudtam, mi lesz a folytatásban, baromira bírtam Jacket, úgyhogy igyekszem arra emlékezni, mennyit vigyorogtam, mikor felbukkant ebben a könyvben.

10. Egy könyv, amin sírtál.

Egyetlen ilyen volt, az All The Bright Places. A vége rettentő nehezen csúszott le, és végigbőgtem rajta a fejem. 

11. Egy könyv, ami boldoggá tett. 

Több olyan könyv is volt, amit a műfaja miatt végignevettem, és jól éreztem magam, de egyetlen olyan volt, amitől rózsaszín ködben lebegtem végig meg mosolyogtam, mint egy hülye, és ez a Made You Up. 

12. Kedvenc filmes adaptáció, amit idén láttál. 

Újranézéseket nem számítom bele, úgyhogy egyértelműen a Ha maradnék, amit egyébként is irtó nagy pozitív csalódásnak könyveltem el, mert rosszra számítottam. 

13. Kedvenc értékelés, amit idén írtál.

Általában az 1 pontosok a kedvenceim, mert jól szórakozom írás közben. Amiben még interjú is van, azokon meg még inkább, szóval Egyszeregy. (Tegyük hozzá, hogy ezt a könyvet mindenki imádja…)

14. A legszebb könyv, amit idén vásároltál (vagy kaptál). 

Nem vásároltam/kaptam idén könyvet.

15. Melyik könyveket szeretnéd elolvasni az év végéig?

Amiket 100%, hogy el fogok olvasni, azok a következők:

A lány a vonaton, A marsi, Partials – Részben ember, Madarak a dobozban, Csak egynap

Angolt  nem is tudok írni, szóval, amit a kedvem hoz. 

16. Kiket jelölsz?
Ha van kedvük hozzá :): Liliane Evans, Horsegirl és mindenki más, aki erre jár.

Olvass tovább!

Courtney Summers: Éles helyzet

Láttátok már a Holtak hajnalát? Nem lennék meglepve, ha Courtney Summers igen, simán kinézem, hogy az alapötlet onnan jött. De még milyen jó, hogy jött!

Zombik árasztják el a várost. Hat tinédzser a suliba menekül. Elbarikádozzák magukat, és abban reménykednek, hogy eljön értük a segítség. A cél, hogy kitartsanak addig, ami nem is tűnik nehéznek, hiszen van ennivaló, innivaló. Csakhogy az összezártság a pánik leple alatt kihozza az emberekből a legrosszabbat, és így még nehezebb a túlélés.

Kerek perec kijelentem: Courtney Summers lebilincselő könyvet hozott össze. Olyan aspektusból közelítette meg a témát, ami engem sokkal jobban érdekel a véres akciójelenetek és a tömeges halálesetek helyett. Aki ilyesmire vágyik, ennél a könyvnél csalódni fog. Azon van a hangsúly, hogyan viselkednek az emberek nyomás alatt, állandó stresszhelyzetben, hogyan formálódik egy csoport, a tagja hogyan fordulnak egymás ellen. Mesterien ábrázolja a változó viszonyokat, és olyan feszültséget teremt az egész könyvben, hogy az olvasó tövig rágja a körmét az izgalomtól. Végig bennem motoszkált az érzés: mi lesz itt? Mikor esnek egymásnak? Mikor hozzák magukra a bajt a széthúzásukkal? És mindezt úgy teszi, hogy a történet jelentős része az iskolában játszódik.

„Így érezhette magát Dorothy is. Talán. Ha Dorothy hat rémült tizenéves lenne, Óz pedig maga a pokol.”

Az Éles helyzet mindjárt egy szürreális képpel nyit. Sloane öngyilkos akar lenni, mert az apja állandóan kék-zöldre veri, de a szándéka kútba esik, mert nincsenek meg a gyógyszerek, amiket be akart venni. Kilátástalannak érzi a helyzetét, nem tudja már elviselni az abuziv apját. A remény, ami benne munkálkodott, és arra sarkallta, hogy tartson ki, elenyészett. A nővére, Lily ellopta, mikor lelépett otthonról, pedig megígérte, hogy együtt oldanak kereket. Miután Sloane szembesül azzal, hogy ebben a szent pillanatban nem tudja megölni magát, végig kell ülnie egy reggelit, ami az apja társaságában a poklok kínja. És ekkor azt kívánja, hogy történjen valami, és történik: eljön a zombiapokalipszis.

Ugrunk hét napot az időben: Sloane és még öt diák sikeresen eljutott a gimibe. Bevackolják magukat a falak között, és várják a csodát. A sors furcsa fintora, hogy Sloane meg akar halni, mert nincs értelme az életének, Lily nélkül már nincs. De túléli a zombik támadását, elkeveredik az iskolába, és még ott is túléli, mikor lehetőség adódik a halálra, amire olyannyira vágyik. Csak nem hagyják neki, hogy beteljesítse a vágyát. Sloane úgy érzi, már régen meghalt, csak a testének is fel kéne zárkóznia ahhoz, amit az eszével tud. De mégis él, lélegzik, van a világvége közepén.

Kellemesen ambivalens érzéseket keltett bennem Sloane személye. Hiszen itt ez a lány, aki igazából a háta közepére kívánja az egész cirkuszt, levegőt venni számára semmit nem jelent már, mégis újra és újra túlél. Vele ellentétben a többiek kapaszkodnak a hitükbe, és hiszik, hogy van kiút. Ez a fajta életszemlélet morbid módon igazán üdítő ebben a környezetben, hiszen ezeknek a történeteknek pont az az üzenete, hogy sose adjuk fel a reményt, és mindig érdemes élni. Mekkora paradoxon már egy olyan karakter, mint Sloane.

„Nem kéne itt lennem, és a világnak már vége, és szavakkal nem lehet leírni, mennyire ostoba és szomorú ez a helyzet, és megváltozott az idő is; egy másodperc most már egy perc, egy perc az egy óra, egy óra az egy nap, egy nap az egy hónap, egy hónap az egy év, és egy év…
Annyit már nem bírok ki itt.”

Nem hiszem, hogy mindenki osztani fogja a nézetemet Sloane személyét illetően, és akkor még ott van ráadásként a többi karakter, akik ennek a könyvnek az alappilléreit alkotják. Tényleg érdekes nézni, ahogy a csoporton belül vannak széthúzások, egyúttal a csoport együttesen önmagát helyezi előtérbe másokhoz képest. Cary tetszeleg a vezető szerepében eleinte, mert ő juttatta el a csoportot a gimibe, de mindez azon az áron történt, hogy az ikrek, Grace és Trace szülei a zombik martalékául estek. Az ikrek ezt nem tudják kiheverni, főleg Trace nem.

Trace egyszerűen az agyamra ment. Mindenki elveszített mindenkit, de ő az egész könyvben azon nyavalyog, hogy a szülei Cary miatt haltak meg. Eszébe nem jut, hogy ezzel nem hozza vissza őket, csak feszültséget generál, ráadásul folyamatosan arra emlékezteti a többieket, hogy az összes szerettük meghalt. Talán akkor tudnám megérteni a viselkedését, ha Cary megmentett volna valakit, aki neki fontos a szülők halála árán, de nem történt ilyesmi. Trace tulajdonképpen örülhet, hogy Grace maradt neki, és Sloane is irigyli az ő párosukat, hiszen ott vannak egymásnak, és ezért még érdemes a túlélésért küzdeni. Mert a másikért megéri. De Trace nem tud túllépni a dolgon, állandóan Caryt cseszteti, ahelyett, hogy összetartanának, és ez engem akkor húzott fel még inkább, mikor Rhys titka kiderül. Mert neki sokkal nagyobb traumán kellett átmennie, és mégis összeszedte magát, és harcol, és nem foglalkozik azzal, amin már nem változtathat.

A legfiatalabb tag, Harrison csak a csoportmorál rombolására jó, nincs határozott véleménye, sem tudatos hozzáállása semmihez, ez bőven látszik abból, ahogy azt követi, akit hatalmi pozícióban érez. Ő a konformitás tökéletes megtestesítője, tipikus csatlós, aki változtatja, kihez hűséges. Az ő szála abból a szempontból nagyon tetszett, hogy kapott egy ívet, ami megrökönyödést váltott ki bennem. A szerző remekül rángatja a karaktereit, mindegyik szerepét felvezeti, elmélyíti, és aztán csavar egyet a dolgokon, hogy csak nézünk ki a fejünkből.

A könyv szerves részét képezi még Sloane nővére, Lily, akit valós alakjában sosem látunk, mégis állandóan Sloane-nal van az emlékeiben, megmártózunk az iránta érzett gyűlöletében és csalódottságában.

Az Éles helyzetben tökéletesen megmutatkozik, hogy az ember önmaga legnagyobb ellensége. Hiába van válság, az emberek képtelenek összedolgozni, épp ellenkezőleg, mindenki a maga nézetei szerint ellentétes táborokba tömörül, és a folyamatos egyet nem értés okozza a vesztüket.

Ahhoz képest, hogy a helyszín mennyire kötött, elképesztő, hogy milyen helyzeteket épít fel tudatosan a szerző. Elhinti, hogy minden nyugis, aztán egy sziklát dob a tóba, és úgy felkavarja az állóvizet, hogy csak pislogunk a döbbenettől. Mindezt úgy, hogy zombik alig szerepelnek. Nem tudjuk meg, hogy mi történt, hogy történt, de ebben a könyvben nem ez a lényeg, hanem ahogy az emberek viselkednek. Épp ezáltal nincs hiányérzetem, hogy nem kaptam válaszokat a kérdéseimre, mert pont az a cél, hogy annyit tudjak, mint a főszereplők, és bőven elég az, amin ők végigzongorázzák magukat. Ha a való életben kitörne a zombiapokalipszis, mi sem tudnánk, miért történt. Megtörténne, és meghalnánk, ilyen egyszerű a képlet.

Szerelmi szálat ne is keressünk, mert nincs, és ez így van jól, mert nevetségesnek és hiteltelennek hatott volna. Van benne csókolózás, de ezt a kényszer szüli, a kétségbeesés, a magány, a tudat, hogy mindjárt meghalnak, és jó lenne, ha valaki érintése száműzné a halál súlyként rájuk telepedő árnyékát.

Muszáj kiemelnem a stílust: egyszerű és letisztult. Félelmetesen illik a könyv hangulatához, a rövid szavak pattogóssá és gyors röptűvé teszik az egészet, érzékeltetve a feszült hangulatot. Rátelepedik az olvasóra ez a könyv, és még utána is sokáig a gondolataiban marad. Summers egyszerűsége ízlelgetnivaló gondolatokat rejt magába, amik óriási hatással voltak rám.

Ez az egyik legjobb zombis könyv, amit valaha olvastam, mindenkinek ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 1/5 (förtelmesen ronda, 2 perc alatt ennél jóval ízlésesebbet összedobok…)

Eredeti cím: This Is Not A Test

Sorozat: Éles helyzet #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 288

Fordította: Papolczy Péter

Olvass tovább!