Agymanók tag

Abstractelftől ismét kaptam egy jelölést, amit örömmel teljesítek. Ez a tag az Agymanók című film kapcsán készült, az ott megjelenő érzelmekhez társít egy-egy könyvet. Az alkotást még nem láttam, de a pozitív kritikák miatt már nagyon kíváncsi vagyok rá. Bár kissé óvatosan közelítek felé, mert a legutóbb agyonajnározott Fel és a Toy Story 3 sem jött be.

Derű - harsány hahota, vagy kecses kuncogás: egy vicces, vidám, derűs könyv, amiken jókat somolyogtál.

Rögtön az első, ami beugrott, az Stephanie Perkinstől az Anna és a francia csók. Olyan cuki, édesaranyos hangulata van az egész könyvnek, hogy végig mosoly ült az arcomon, míg be nem fejeztem. Néha csak random lekapom a könyvespolcról, és garantált a hatás. Most, hogy belegondolok, újra is kéne olvasni. 

Undor - torz arcfintorok, homlokráncolás és elfordított tekintet: egy könyv, amitől undorodtál, amiben szörnyű tettek, ocsmány lények, antipatikus karakterek voltak.

Ritkán fordul elő, hogy teljesen paff legyek ilyen értelemben egy könyvtől, de néha megesik. Legutóbb, amin a fejemet fogtam az Janne Teller Semmi című könyve volt. Brutális. 

Bánat - lefelé görbülő száj, krokodilkönnyek, bánatos nosztalgia: egy szomorú könyv, ami akár könnyeket is csalt a szemedbe.

Furcsa módon egy mesekönyvvel jövök, de pont ideillik. A Siobhan Dowd ötletéből írt Szólít a szörny, amit Patrick Ness vetett papírra, olyan erős érzelmi töltést hordoz, hogy azt nem tudtam megállni könnyek nélkül, pedig nem sűrűn sírom el magam könyvön. (Nem véletlen, hogy 96%-os ez a könyv a molyon.)

Harag - dühkitörés, csapkodás, felbőszült mégismivoltez?-ek kiáltozása: egy könyv, amit a sarokba hajigáltál, még ha csak képletesen is, ami felmérgelt és haragszol rá.

Hahaha, nem akarom már oltani a Blood RedRoad folytatásait, szóval inkább egy olyat választok, aminél határozottan emlékszem, hogy mennyire ideges voltam utána. Ez Richelle Meadtől a Succubus Revealed. A sorozat sajnos nem lett olyan jó, mint az első két kötet után várható volt, de végül is jól összehozta a szerző a sztorit. De az utolsó részben kinyírta a kedvenc szereplőmet, és totál kiakadtam, annyira mesterséges húzás volt, és vagy egy jó órát pattogtam, hogy nem hiszem el.  

Majré - c-c-c-c-cidri, lapulás, kislámpával alvás: egy könyv, ami olyan félelmetes volt, olyan ijesztő, hogy akár még rémálmaid is voltak tőle.

Az utóbbi években nem volt ilyen, szóval régi emléket hozok. 15-16 éves koromban Stephen King könyveket olvastam, és hát mit ne mondjak, elég fosatósak voltak az akkori fejemnek. Mindegyik regénye eléggé felkavaró volt, de egytől különösen rémesen éreztem magam napokig, hetekig, ha eszembe jutott, és a hatáshoz hozzájárult a könyv rém rusnya borítója is. Ez pedig a Sorvadj el. Ma se bírom, ha ránézek, kiráz tőle a hideg. 

Mivel nem tudom, hogy láttátok-e a filmet, ezért nem jelölök specifikusan senkit, aki szeretné kitölteni, tegye meg. :)

Olvass tovább!

Courtney Summers: Please Remain Calm

Nem igazán értettem, minek kap a This Is Not A Test folytatást, mert Courtney Summers elmesélte azt, amit el akart, és az nem feltétlen az volt, hogy a karakterek túlélik-e, hanem a kérdés, hogy Sloane túl akar-e. Aztán az is kiderült, hogy a folytatás Rhys szemszögéből íródott, de végül úgy voltam vele, hogy egy novella csak nem árthat. Mire a végére értem, egyszerre bántam, és örültem, hogy ilyen rövidke a történet.

Rhys és Sloane elmenekültek az iskolából, és elindultak a feltételezett menedékhelyre, de az út megpróbáltatásokkal terhes. Jó ideje nem aludtak már, fáradtak, benzint kell szerezniük, és zombik mindenhol, mindenhol, mindenhol. Útközben elszakadnak egymástól, és Rhys más túlélőkre bukkan, de nem adja fel Sloane-t, mert csak vele tudja ezt tovább csinálni.

„Félek, hogy minden, ami voltam, eltűnt, és ami maradt, az minden, ami nem vagyok.”

Húúúúú, ez a könyv, még mindig borzongok. Egyszerre előnye és hátránya a hossza, mert olyan szinten vannak összetömörítve az események, hogy nem győzöd kapkodni a fejed, másrészt hosszabb távon biztosan nem bírtam volna elviselni ezt a feszültséget. A mellkasomra telepedett ez a történet, kiszorította belőlem a szuszt, a szívem végig a torkomban dübörgött, miközben a tekintetem nem tudtam elszakítani a pattogós, hatásos mondatokról.

Eleinte nem értettem, mi szükség volt más nézőpontra, de örültem, hogy belehelyezkedhettem Rhys szemszögébe, és kívülről is megfigyelhettem Sloane-t. Az új narrátorral más „íze” lett  a történetnek, és erre az írói eszközök is rájátszanak, az ismétlések és az ellentétes mondatok (ezek voltak a kedvenceim) hatásosan tettek rá még egy lapáttal a feszült helyzetekre.

„– Pisilnem kell – mormogom.

Eltart neki egy percig, és abban a percben ég az arcom, és baromi hülyeség, hogy zavarban vagyok, de amit nem mondok ki, amiatt érzem magam kényelmetlenül. Ki kell mennem, és nem akarok meghalni és visszajönni úgy, hogy kinn van a farkam, szóval…

– Fedezel?”

Én az előző részben sem hiányoltam az akciót, sőt, pont az tetszett benne, hogy a szerző az emberi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, a megváltozott szituációban mutatott viselkedésükre. Summers ezúttal megmutatta, hogy ő bizony akciót is tud, végig menekülnek a könyvben, a zombik egyre-másra jönnek, nincs megállás, és amikor egy kis időre szusszanni tudnak a szereplők, tudjuk, hogy még valami sokkal rosszabb következik. Ha székben ülve olvastam volna, tuti a karfát szorongatom végig.

Egyedül azt nem értettem, hogy lehet ilyen aljas befejezést írni. Biztosan kimaradt egy pár oldal a könyv végéből, mert ez így nem fair! Ebből a szempontból az első részt igyekszik követni, nem rágja szánkba a befejezést, a képzeletünkre bízza azt, szándékos hiányérzetet hagyva maga után, hogy még sokáig velünk maradjon a könyv.

Courtney Summers írhatna még hasonló könyveket, mert nagyon jó érzéke van hozzá.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Sorozat: Éles helyzet #2

Kiadó: St Martin’s Griffin

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 96

Olvass tovább!

Amy Plum: Until the Beginning

Abban a tudatban éltem, hogy az After the End trilógia lesz, de szerencsére Amy Plum két kötetben lerendezte a dolgot, én meg elmondhatom, hogy egy újabb sorozatot pipálhatok ki a listámon. Sajnos az Until the Beginning sem került be a legjobb zárókötetek közé, főleg, hogy olyan felesleges volt az egész könyv.

Miután Miles kicsempészte Juneau-t a házukból, és elmenekültek az üldözőik elől, azok mégis rájuk bukkantak, és megsebesítették a fiút. Élet és halál között lebeg, ám Juneau elvégzi rajta a rítust, amelynek révén eggyé válik a Yarával, és még vizuálisan sem kell elképzelnünk, mert tisztára olyan, mintha az Avatár lenne, csak nem kékek az emberek.

Annyira izgultam a cliffhanger után, hogy vajon Miles meghal-e vagy sem, hogy megőszültem, mire végre megjelent a folytatást, és kiderült: Miles él, úristen! Ezt nem gondoltam volna! Persze ez nem megy csak úgy pikk-pakk, így az első fejezetekben még tettetnünk kell az aggódást, és álomjeleneteket olvasgatnunk, hogy teljen a lapszám, viszont az a baj, hogy csak az telik, és a történet patakként csordogál előre.

Szerettem az első részt, de ezután úgy érzem, hogy jobban jártunk volna, ha Amy Plum a két kötetet egybegyúrja, és egy feszesebb tempójú sztorit hoz ki belőle. Mondjuk még így is örülhetek, hogy legalább nem húzta szét trilógiára, mert megtehette volna.

De még így sem veszem jó néven, hogy a könyv első felében semmi sem történik, ki lehetett volna húzni egy csomó részt. Mennek, mendegélnek aztán megint mennek, és mindez jó unalmasan megírva. Az After the End is ebből állt, de ott az izgalmas felütés elvitte a hátán az egészet, most viszont már zavart, hogy a cselekmény tök ugyanaz, mint az első köteté: Juneau klánját elrabolták, meg kell őket keresnie. A megoldás pedig egyértelmű, és közben nincsenek igazán nagyon felemelő momentumok. Kiderül egy-két dolog, de semmi olyan egetrengető, amire azt mondtam volna, hogy aztakutyafáját.

Azt hiszem a legnagyobb szívfájdalmam a Yara-kérdés, ami nagyon foglalkoztatott. Nem tudtam, hogyan illik az egész természetfeletti szál a képbe, Juneau mitől olyan különleges, mi lesz a végső magyarázat. Nem igazán nyerte el a tetszésem, hogy Plum redukálta az egészet, a puszta tudományra vezette vissza, aztán mégis összemixelte a spiritualitással, és a végeredmény kicsit ez is, kicsit az is lett, attól függően, hogy miben hisznek az emberek.

Ebben a részben a karakterek sem harmonizáltak egymással, noha Juneau és Miles között már az előző részben sem véltem felfedezni szemernyi kémiát sem, ami nem is csoda, hiszen a történet pár nap alatt játszódik. A romantikára a tömör reakcióm: ööö. Fogadjam el, hogy ők együtt vannak és kész, emésszem meg, hogy van out of the blue szexjelenet a semmi közepén higiénia meg védekezés nélkül. Általában ha összejönnek a karakterek, az ember örülni szokott nekik, nem a fejét vakargatni, hogy ez mégis miért történik. Utána egyébként nagyon vicces volt, hogy Miles nem meri Juneau-t nézni, ahogy átöltözik, miután hancúroztak az éjjel, mert ő úriember! Hát jó.

A páros az előző könyvben még valamennyire működött a szociális és kulturális ellentét meg a kölcsönös nem szívlelés miatt, de itt ez huss, eltűnt. Sőt, még lefolytattak egy csevejt a Star Warsról, mert Juneau még azt is tudja részletekbe menően, hogy az mi! Ezzel a pálfordulással át is mentek unalmasba, a dialógusok szemforgatósak voltak, és egyszerűen csak izé… nem tudom, hova ragozzam. 2-3 hét telt el az első rész első oldala óta, szóval maradjunk annyiban, hogy ez az egész Miles feladja az addig életét Juneau-ért, és szívesen elmegy az erdőbe lakni, kicsit irreális. Abba meg tényleg bele sem menjünk, hogy egy ekkora differenciára épülő kapcsolat soha nem működhetne.

A váltott szemszöget ezúttal is feleslegesnek éreztem, hiszen ez a történet Juneau-ról szól, és önmagában is működhetne. Különösen az elején izgis eszköz, mikor Miles a nagy csatáját vívja a halállal, és kap egy csomó álomjelenetet. Majdnem csatlakoztam hozzá. Mármint nem a meghalásban, hanem az alvásban.

Az After the Endnél említettem mennyire kiakadtam azon, hogyan tanul meg Juenau kocsit vezetni, na ez a fétis tovább folytatódik, itt 15 perces gyorstalpalóval sajátítják el karakterek a tudást. Akkor miért is kerül ennyi pénzbe a jogsi, ha ez ilyen egyszerű?

Ami a történetet illeti, őszinte leszek, lövésem sincs, mit lehetett volna kihozni ebből, mert ezzel így utólag nem tudok mit kezdeni, az összkép nagyon kevéske lett. Ha jobban belegondolok, ebben a sorozatban nekem a hamis disztópia húzás tetszett, viszont annak már nem sok szerepe volt a folytatásban azon kívül, hogy megtudtuk, mi oka volt annak, hogy elvonultak a felnőttek. és beadták ezt a sztorit a gyerekeknek.

Most azon gondolkodom, mit kéne kiemelnem, ami tetszett, de olyan nehéz találni valamit. Ja, néha Miles beszólásain mosolyogtam, de az ő karaktere is olyan irreális változáson esett keresztül, hogy konkrétan pár hét alatt erdőlakó Rambóvá transzformált, aki a videójátékos képességeit kamatoztatva agyalta ki a szabadítási taktikát meg tanult meg lőni… khm.

Összességében az After the End egy szolid olvasmány, erre a részre viszont szerintem felesleges időt áldozni, ahogy a goodreadses értékeléseket elnéztem, sokan mások is így gondolják.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Sorozat: After the End #2

Kiadó: Harper Teen

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 336

Olvass tovább!

2015. szeptemberi megjelenések

Kiválogattam pár szeptemberi megjelenést, amik közül egyik sem a mostazonnalakarom típusba tartozik, de mindenesetre felkerülnek a listára, mert nem elég hosszú!

Kim Harrison: The Drafter (The Peri Reed Chronichles #1)

Megjelenés: szeptember 1.
Kiadó: Gallery Books

Detroit 2030. Peri Reed menekülőben lévő renegát; átverte a férfi, akit szeretett, és elárulta a titkos kormányzati szervezet, ami arra képezte ki, hogy a testét fegyvernek használja.

Peri mindig is abban hitt, hogy ne bocsásson meg, és sose felejtsen. De a dolgát megnehezíti a nappali melója: ő egy „drafter”, aki birtokolja az időmódosítás ritka, felbecsülhetetlen képességét, mégis az a végzete, hogy elfelejtse a történelmet, amit megváltoztatott, és a történelmet, amit újraírt.

Mikor Peri felfedezi a nevét a korrupt műveletek listáján, rájön, hogy az életét manipulálta az ügynökség. Egy halálos versenyben erőit egy titokzatos lator katonával egyesíti, hogy összerakják az igazságot a végső feladatáról, úgy, hogy még önmagában sem bízhat.

Több felnőtt urban fantasyt kéne olvasnom, csak nem találom a nekem megfelelőt, ami elég bosszantó. Kim Harrison másik sorozata már tervben van egy ideje, ez pedig az időutazás miatt keltette fel a figyelmem.

Marci Lyn Curtis: The One Thing

Megjelenés: szeptember 8.
Kiadó: Disney-Hyperion

Maggie Sanders lehet, hogy vak, de akkor sem hív meg senkit a szánakozó bulijára. Mióta hat hónappal ezelőtt elveszítette a látását, Maggie lázadó természete elszabadult, és egy gondosan kitervelt iskolai csínyben tetőzik.  Maggie szerint zseniális volt. A bíró szerint illegális.

Most Maggie-nek van egy felügyelő tisztje. De őt nem izgatja a rehabilitáció, akkor nem, mikor még mindig a hivatásos focista álmának elvesztését gyászolja, nem akkor, mikor haragszik az úgynevezett barátaira, akik azonnal lemondtak róla, mihelyt nem volt képes többé győzelemre vezetni a csapatot.

Aztán Maggie világa fenekestül felfordul. Valami hihetetlen módon ismét lát. De csak egy embert, Bent, a koraérett tízéves srácot, aki nem hasonlít senkire, akivel a lány valaha is találkozott. Ben élete nem könnyű, de nem érzékel korlátokat, csak lehetőségeket. Egy idő után Maggie rájön, hogy a látása elvesztése nem jelenti azt, hogy az álmait is elvesztette. Még ha most Mason Miltonról is álmodik, Maggie új kedvenc bandájának dühítően vonzó frontemberéről, aki éppenséggel Ben bátyja.

De mikor rájön a valódik okra, hogy miért látja Bent, Maggie-nek össze kell szednie a bátorságát, hogy szembenézzen egy egyszer elképzelhetetlen jövővel, mielőtt elveszít mindent, amit megszeretett.

A történet a szokásos YA, de egyetlen dolog miatt mégis érdekel, kíváncsi vagyok, a vak lány miért látja a kissrácot. Remélem, nem az lesz a csavar, hogy a kissrác szellem, mert gáz lenne, ha eltalálom a fülszövegből.

Rae Carson: Walk On Earth A Stranger (The Gold Seer Trilogy #1)

Megjelenés: szeptember 22.
Kiadó: Greenwillow Books

Lee Westfallnak van egy titka. Érzékeli az arany jelenlétét maga körül a világban. A föld alatt mélyen meghúzódó erezeteket, kavicsokat a folyóban, az erdő aljából felásott rögöket. Az arany zümmögése melegséget, életet és otthont jelent, míg az egészet el nem szakítja a lánytól egy férfi, aki irányítani akarja őt. Leenek semmije sem maradt; fiúnak adja ki magát, és elindul az úton keresztül az országban. Az aranyat Kaliforniában fedezték fel, és hol máshol tudná egy ilyen mágikus lány megtalálni önmagát és a biztonságot?

Nem is tudom, szerintem érdekes, hogy érzékeli a főhős az aranyat, mint valami detektor. Mondjuk a fülszöveg túl sokat nem árul el, szóval majd meglátjuk.

Jojo Moyes: After You (Me Before You #2)

Megjelenés: szeptember 29.
Kiadó: Penguin

Hogyan lépsz túl azon, hogy elveszítetted azt, akit szerettél? Hogyan alakítasz ki egy olyan életet, amiben érdemes élni?

Louisa Clark többé már nem átlagos lány, aki átlagos életet él. A Will Traynorral töltött hat hónap után nélküle minden kínszenvedés. Mikor egy különös baleset miatt Lou kénytelen hazatérni a családjához, úgy érzi, hogy pontosan ott tart, ahol kezdte.

A teste gyógyul, de Lou tudja, hogy újra vissza kell rázódnia az életbe. Így kerül egy templomi alagsorba a Továbblépés támogató csoport tagjaival, akik megosztják a meglátásaikat, a nevetést, a frusztrációt és a rémséges sütiket. Ők vezetik el a lányt az erős, hozzáértő Sam Fieldinghez, a mentőshöz, akinek élet és halál a dolga, és ő az egyetlen férfi, aki képes megérteni a lányt. Aztán Will múltjából felbukkan egy alak, aki szétzúzza a lány terveit, és egy másik jövő felé tereli…

Ó, ennek az első részét imádtam, végre egy könyv, ami nem azt szajkózta, hogy nyomorék vagy, de ugyanolyan boldog életet élhetsz, mint egy 100%-os ember, mert ott a romantikus köntös. Mondjuk, hogy folytatás minek, azt nem tudom, de remélem, jó lesz.

Olvass tovább!

Andy Weir: A marsi

Be kell vallanom, irtó béna vagyok. Többször szembejött velem ennek a könyvnek a címe meg a körülötte csapott felhajtás, és valami idióta okból kifolyólag én egy csomó ideig azt hittem, ez ilyen hardcore sci-fi marslakókkal meg ilyesmi, ami hát lássuk be, nem az én világom. Erre nem is tudom hány hónappal később kiderült számomra, hogy ez ilyen űrhajós, szerencsétlenséges sztori, amit betegesen imádok. Fogalmam sincs, hogy nézhettem be ennyire.

Főhősünk Mark Watney, aki a körülmények szerencsétlen (szerinte röhejes) alakulása következtében a Marson ragad – tök egyedül. Mark tisztában van vele, hogy a Földön mindenki azt hiszi, hogy életét vesztette, de ő nem adja meg azt az elégtételt a Marsnak, hogy feladja. Nincs kommunikáció? Megoldja. Nincs elég kaja? Hát termeszt a Marson. Bármilyen akadály álljon az útjába, Mark Watney oszt, szoroz, kalkulál, szerel, és hazajut, még ha belepusztul is.

„Nem gondoltam, hogy a laptopnak baja lehet odakint. Ez csak elektronika, nem igaz? Elég meleg marad arra a rövid időre, amíg szükségem van rá, levegő pedig egyáltalán nem kell neki.

 Azonnal meghalt. A képernyő még azelőtt elsötétült, hogy kiléptem volna a légzsilipen. Mint kiderült, az „L” az „LCD”-ben annyit tesz, hogy „likvid”. Gondolom, vagy megfagyott, vagy elpárolgott. Lehet, hogy írok majd egy vásárlói értékelést. „A terméket a Mars felszínére hoztam. Nem működött. 0/10”.”

Ez a könyv… ez komolyan mondom hihetetlen. Rohadt jó, értitek? Rohadt jó. Andy Weir egy olyan főhőst teremtett nekünk, aki tökös, aki akkora arc, hogy az ember szeretné, ha ismerné, aki sosem pánikol be (annyira), csak teszi a dolgát. Gondolhatjátok, mekkora abszurdum, hogy egy ember élete a tét, erre végigröhögtem az egész könyvet. Haláli poénok vannak benne, ahogy az idézetek is mutatják. (Személyes kedvencem a Vasemberes, hát azon behaltam. Jó, jó a többin is, de értitek, Vasember!)

„– Milyen érzés lehet? – tűnődött. – Ott ragadt, azt hiszi, teljesen egyedül van, és lemondtunk róla. Milyen hatással van ez egy ember lelkiállapotára?

Visszafordult Venkathoz.

– Vajon mire gondolhat éppen?

NAPLÓBEJEGYZÉS: 61. SOL

Hogy lehet, hogy Aquaman képes irányítani a bálnákat? Hiszen azok emlősök! Ennek semmi értelme.”

Az más kérdés, hogy ilyen ember a világon nincs. Ennyi időt kibírni a Marson egyedül abban a tudatban, hogy bármikor véget érhet az élete, lehetetlen. Kizárt, hogy valaki így viselkedjen. Mondhatjuk, hogy Weir kigyomlálta a negatív dolgokat, és emiatt nem tűnik reálisnak az egész, de hé, ez egy fikció, a Marson se járt soha senki, nem kell túlmisztifikálni, és kész. Mert ez a könyv nem lehetne ilyen jó, ha a főhős végigdepizné az egész könyvet, és öngyilkos lenne az első oldalon.

„És itt jön a vagányság a dologban: idővel elhajtok majd a Schiaparellibe, ahol irányítani fogom az Ares 4 landolóját. Erre senki sem adott nekem konkrét engedélyt, és nem is fognak tudni, amíg nem vagyok az Ares 4 fedélzetén, és nem hozom működésbe a kommrendszerét. Amikor majd felszállok az Ares 4-re azelőtt, hogy beszélnék a NASA-val, egy nemzetközi vizeket lévő járművet fogok eltulajdonítani.

Tehát űrkalóz leszek!

Űrkalóz!”

És miután baromi jó a stílus, még arról is képes vagyok megfeledkezni, hogy van egy komoly negatívuma a könyvnek, ami bizonyos berkekben pont a pozitívuma, és ezért is övezi ekkora rajongás: a precíz leírása. Véleményem szerint egy laikusnak, főleg egy olyannak, aki visítva menekül a reáltárgyaktól, ez a mennyiségű, ilyen mértékben részletezett információ túl sok. Mintha kezembe nyomtak volna pár szakkönyvet, amikből egy mukkot sem értek. Egyedül a botanikai vonatkozás volt érdekes számomra ebből az egészből, de a többi… ha Mark nem lett volna ekkora humorzsák, akkor egészen máshogy vélekednék. Egyébként kis szőrszálhasogatás a koncepcióval kapcsolatban: a naplóbejegyzések olyanoknak készültek, akik járatosak ezekben a témákban, ergo semmi értelme nem volt részletesen elmagyarázni mi micsoda és hogyan működik, stb.

„A „térképem” (már amennyire annak lehet nevezni) használhatatlanul kis felbontású műholdképekből áll, és csak az olyan nagy terepjellegzetességeket látom rajta, mint az 50 kilométer széles kráterek. (…) Ezért most megbízható tájékozódási módszerre van szükségem. (…) Szinte látom magam előtt: kezemben a térképpel vakargatom a fejem, és próbálom kibogarászni, hogy kerültem a Vénuszra.”

Maga a történet bővelkedett izgalmakban, eleve egy jó hosszú időszakot ölelt fel, és mindig voltak jelentősebb fordulópontok. Szóval van bőven alapanyag egy jó filmhez, és kíváncsi vagyok, hogyan ültetik át a sztorit a vászonra (leginkább arra, hogy milyen formában jelenik meg benne a humor). Mondjuk azt érti valaki, miért kellett átnevezni Mentőexpedícióra?

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: The Martian

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 358

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

2015-ös nyári leltár

Egyszerűen nem hiszem el, hogy vége a nyárnak, mindjárt el is sunnyogok a sarokba zokogni. Még a huzamos 38 fokot is élveztem, és most csak egyre hidegebb és sötétebb lesz és… inkább bele sem gondolok.

Nagy felfedezést tettem: nyáron jobban szeretek olvasni, mint mozgóképet nézni. Valószínűleg a fény teszi, valahogy nem esik jól ilyenkor a tévét/monitort bámulni, főleg, ha tükröződik. Igen, tudom, hogy feltalálták a redőny nevezetű találmányt, de a franc fogja besötéteni a szobát egy verőfényes nyári napon. Úgyhogy nyáron olvastam, jó sokat, és ami a legmeglepőbb, zömében angolul, még ez sem fordult elő velem. Nem volt tudatos, csak így alakult. A nyári termés 23 könyv.

Júniust Francesca Zappia Made You Up című debütáló regényével kezdtem, ami a nehéz témája ellenére igencsak üdítő kaland volt, nagyon-nagyon szerettem, és most is jókedv tölt el, ha rágondolok. A borítótól pedig még mindig folyik a nyálam.

Jessica Alcottól az Even When You Lie To Me a tanár-diák viszony miatt keltette fel a figyelmem, ez a tabuszerelem a kedvenceim közé tartozik. Sokáig tetszett ez a könyv, de a vége felé eléggé kisiklott a főszereplő jelleme, ami miatt nem lett remek élmény, de jó volt benne, hogy nem idealizálta ezeket a kapcsolatokat, mint hasonszőrű társai.

Hú, Elizabeth Richardstól A sötétség városa aztán jó nagy meglepetést okozott, sajnos negatív értelemben. Már angolul kinéztem anno a megjelenése környékén, aztán valamiért elmaradt, és most, amikor úgy döntöttem, sort kerítek rá, valami hihetetlenül érthetetlen oknál fogva totálisan rákészültem, hogy isteni lesz. Mert disztópia meg minden, az én zsánerem, kizárt, hogy nem tetszik. Hát ekkora pofára esést sem mostanában tapasztaltam (és tényleg azért, mert annyira rákészültem). Borzasztó volt ez a könyv, az egész steril, nincs világfelépítése, a karakterek rémesek, a történetvezetés rémes. A romantika ilyen: „ú, kevertvérű, biztos meg akar ölni, veszélyes”, „ú, a parancsnok lánya, utálom a fajtáját”, *egymásranéznek* *villámcsapás* *szikrák* *áramütés* „ú, miért gondolok rá állandóan?” "ú, ez a lány" *mégtöbbáramütés* „szeretlek!” "én is szeretlek!"  Véleményem tömören: fúj.

Gwenda Bond Lois Lane sztoriját gimis közegbe interpretálta a Fallout alcímet viselő regényében, én meg úgy voltam vele, hogy bírom Loist, és érdekelt, mi sülhet ki ebből az újraértelmezésből, Clark és Lois kapcsolatából (oké, bevallom nekem a Supermanben ez tetszik a legjobban). A történet magván elcsúszott az egész könyv, annyira hidegen hagyott, hogy esélytelen volt, hogy szeressem. A szerepjátékok nem az én világom, sosem játszom semmivel, úgyhogy…

Amy Plum álposztapokaliptikus sorozatának kijött a folytatása, ami legnagyobb megkönnyebbülésemre a lezárása is volt, pedig trilógiának hittem. Az Until the Beginning nem tudott felérni az elődjéhez. Mostanában amúgy is elégedetlenkedek a sorozatok záróköteteivel. És nem azért, mert magasra teszem az elvárásokat; még a legminimálisabbnak sem tudnak megfelelni, egyszerűen csak nem tetszenek, és mindig csalódott leszek, és ez nem jó. Néha már azt hiszem, kivételek sem lesznek, de később bebizonyosodott, hogy vannak kivételek.

Na, a kivétel biztos nem a Raging Star Moira Youngtól. Irtózatosan haragszom a szerzőre, amiért ezt művelte ezzel a sorozattal.

Sophie Kinsellának csomó chick-lit könyvét olvastam, és mikor megtudtam, hogy YA-ban alkot, azonnal le is csaptam a Finding Audrey-ra. A szokásos Kinsella stílust hozta, azaz végigröhögtem az egész könyvet. A szkript az valami haláli volt, folytak a könnyeim.

Ó, azok az írói vénák! Gigi hatására olvastam el a How Not to Write a Novel kézikönyvecskét, ami tök inspiráló, úgyhogy mindenkinek ajánlom, aki írásra adja a fejét. (Egyébként meg egy csomó olyan könyvet olvastam, amiben ezek a hibák bőven szerepelnek, és mégis kiadták őket, némelyik világsikernek örvend stb.)

Leah Thomas Because You’ll Never Meet Me-je egy kellemes kis olvasmány két fiú barátságáról, és üdítő volt olyasmit olvasni, ahol nem a romantika áll a középpontban. Mondjuk az erőltetett LMBT vonal és a sci-fiség miatt a végére kicsit csalódtam, de az első fele nagyon jó volt.

Stephanie Oakestól a The Sacred Life of Minnow Blyt nagyon szerettem a hangulata és az írásmód miatt, ráadásul rém fura volt egy olyan főhős fejébe bepillantást nyerni, akinek levágták mindkét kezét.

Júliusban folytattam a fejezzünk be sorozatokat projektet, így hát elsőként Susan Ee End of Days című könyve került sorra. Már elspoilereztem az előbb, hogy nem vagyok elégedett a zárókötetekkel, és ezzel sem voltam, de még mennyire nem. Ee behozta a romantikát, amit nem tudott jól megírni, és tönkre is tette azt az egyedi atmoszférát, amit megkülönböztette a tucat YA sorozatoktól. Ráadásul teljesen összecsapta az egészet.

Lauren Olivert még mindig szeretem, mert olyan szépen ír, abban a stílusban, ami a kedvencem, és a Vanishing Girls csak emiatt tetszett. Mert amúgy az orbitális csavart 20%-nál kitaláltam, és attól kezdve némileg élvezhetetlenné vált számomra a könyv az erőltetettsége miatt, amin az ellenszenves karakterek sem segítettek.

Néha irtó jól tudok beválasztani, mert Meg Haston biztosan nem olvasta a Vanishing Girlst, de a Paperweightben megírta nagyjából ugyanazt. Ugyanazokat az elemeket használta fel, és erről ő nem tehet, de ez így nekem ismételve nem volt túl nyerő. De a főszereplőt is gyűlöltem, szóval nem csak ezért nem lettünk puszipajtások.

Courtney Summers becsempészte magát a kedvenc íróim közé, a Please Remain Calm talán még jobb is volt, mint az Éles helyzet. A legnagyobb negatívum, amit fel tudok hozni ellene, hogy túl rövid.

Victoria Aveyard nevével annyiszor találkoztam a Red Queen megjelenése előtt, hogy már csak ezért is kíváncsi lettem a könyvre, és bizony, én is felszálltam a hypevonatra, mert szórakoztató és izgalmas, na meg ez a világ szinte nekem termett.

Augusztusban egy újabb Courtney Summers regény került a kezembe, az All The Rage, ami elég rövid, de annyira nyomasztó volt végig, hogy több mint egy hétbe telt, míg átvergődtem rajta. Komolyan nem tudom, hogy ez a nő hogy csinálja.

Ritkán olvasok thrillereket, pedig kéne, mert Josh Malerman Madarak a dobozban című könyve nem semmi menet volt. Tényleg, el sem hiszem, hogy elsőkönyves a szerző. A tetőpontot olyan élesre hegyezte ki, hogy még most is érzem a szúrását.

Thriller után cukimuki romantika dukál, így hát rászántam magam egy újabb agyonhypeolt történetre, az Eleanor és Parkra, ami a különleges nevű Rainbow Rowell könyve. Hát, nem volt rossz, de nem volt meg köztünk a szerelem. Próbált hétköznapi lenni, és ez egyszerre sikerült is neki meg nem is, és emiatt nem lett hűha élmény.

Szóval említettem valamit a kivételekről, és hát Dan Wells nem tud nekem csalódást okozni, mert a Nem akarlak megölni a gyengébb első fele ellenére bőven hozta azt, amit vártam tőle. És nem semmi ez a sorozat, minden része csillagos ötös, amit kevés sorozat mondhat el magáról, mert tudjátok, finnyás vagyok, és ritka, ami tényleg nagyon tetszik.

Nagy kínok közepette úgy döntöttem, befejezem Ann Aguirre „zombis” trilógiáját. Alig tudtam magam átrágni a Hordán, annyira borzasztó volt az író stílusa, mindent agyonismétel, hülyének nézi az olvasóját, a főhős tudja mások mit miért tesznek, a romantika katasztrófa, és ebben a részben már a cselekmény sem volt az igazi. Az tuti, hogy a szerzőtől nem olvasok többet.

Gayle Forman stílusát már a Ha maradnék után is imádtam, a Hova tűntél után meg teljesen beleszerettem. Így már nagyon vártam az új sorozatát, és meg is akartam venni, mikor kiderült, hogy a Ciceró hozza magyarul, de aztán megláttam a fordítót… de azért magyarul olvastam, mert mazochista vagyok, és ha újraolvasom egyszer, az biza angolul lesz. A Csak egy napot szerettem, olyan jó volt Párizsban járni, és hála ennek a sorozatnak most megint előtört a francia mániám, és mindenhonnan francia jelekkel is találkozom, hogy el se múljon. A Csak egy évet viszont még jobban szerettem, Forman olyan fiúkaraktereket alkot, akikkel sok közös van bennünk, és tudok velük azonosulni. A novella kár volt a végére, átment tömény giccsbe a „befejezés”, szóval azt elfelejtem, hogy létezik.

Moira Fowley-Doyle első regénye, a The Accident Season friss megjelenés, még írtam is róla, mennyire érdekel, hát ehhez képest nagy csalódás volt. A könyv már ott megbukott nálam, hogy a karakterek szembeköpték a koncepciót. Kezdő író könyvéről beszélünk, és ez meg is látszik a gyermeteg hibákban, a felesleges rejtélyeskedésben, a szemet szúró utalásokban, például rögtön az első pár oldalon nyilvánvaló válik, hogy a főhős pasijelöltje a mostohatestvére lesz. Végül az egészből ez a tabukapcsolat érdekelt a leginkább, mert ilyennel ritkán találkozni, de a szerző abszolúte nem vette komolyan a témát.

Elkezdtem néhány könyvet, amiket végül képtelen voltam befejezni, mostanában egyébként sem vagyok hajlandó időt áldozni olyasmire, amivel csak szenvedek.
Delilah S. Dawson: Servants of The Storm: Ezt 30% után hagytam félbe. Ígéretesen indult, de aztán az írásmód nem jött be, és a karakterekhez sem sikerült közel kerülnöm.
John Gilstrap: Túlélés: A fülszöveg szépen összefoglalta a sztorit, 20% után sem tudott meggyőzni, hogy ezt nekem folytatnom kéne.
Paula Hawkins: A lány a vonaton: Alkesz narrátor E/1-ben, olyan izgalmas dolgokról kellett olvasni, hogyan issza hülyére magát, hogyan okádja össze a lakást... kösz, nem, erre nem vagyok kíváncsi.
Benjamin Alire Sáenz: Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe: 20%-ig képtelen voltam rájönni, miért imádja ezt mindenki, Goodreadsen magas a pontozása. A stílusa gyerekes, nem szól semmiről, filozofálni próbál, de nem jön össze neki...

Befejezett sorozatok: After The End, Dust Lands, Éles helyzet, Nem vagyok sorozatgyilkos (első trilógia), Penryn & The End of Days, Razorland-trilógia, Csak egy nap

Elkezdett sorozatok: A sötétség városa, Lois Lane, Because You’ll Never Meet Me, Red Queen, Csak egy nap

Legjobb könyvek: Made You Up, Finding Audrey, Because You’ll Never Meet Me, The Sacred Life of Minnow Bly, Please Remain Calm, Red Queen, All The Rage, Madarak a dobozban, Nem akarlak megölni, Csak egy nap, Csak egy év

Legrosszabb könyvek: A sötétség városa, Until The Beginning, Raging Star, End of Days, Paperweight, Horda, The Accident Season

Legnagyobb csalódás: A sötétség városa, End of Days, The Accident Season

Jé, 7 sorozatot befejeztem. (Oké, Dan Wells nem ér, de akkoris, 6-ot, wow!) És mennyi jó könyvet is olvastam, aminek nagyon örülök, ennyi öt pontot sem osztogattam mostanában.

Összesen 23 könyv a végeredmény, ebből 6 (7) sorozatzáró, 5 új sorozat nyitókötete (1-et be is fejeztem, 2 kasza) , 16 könyv angol, 7 magyar, ami durva, de jó!

Olvass tovább!