TOP 5 anime 2015-ben

Alapvetően anime rajongónak tartom magam annak ellenére, hogy – legalábbis mostanáig –, nem láttam túl sokat, a „klasszikusok” voltak meg, mint Fullmetal Alchemist, Death Note stb.

Talán két-három éve volt egy időszakom, mikor rám jött az anime nézhetnék, és ekkor szinte mindent megnéztem, ami érdekelt, és tetszett a rajzolása, és természetesen fellelhető volt magyar szinkronnal. Merthogy van egy aprócska bökkenő: a füleim kettéállnak a japán karattyolástól, így az originál verzió ki van csukva, és ezáltal a lehetőségeim is limitálódnak.

Adta magát a dolog, hogy nézzem angolul. Csakhogy az nem úgy működik, mint az amerikai sorozatoknál, ha van is felirat, az nem egyezik a szinkronnal, tehát nehezedik a megértés, hiszen egyszerre kétfelé kell koncentrálni, és kisilabizálni valamit, ami valljuk be, mégsem olyan, mint amikor magyar szöveget olvasunk, amit 100%-ig értünk. Az angol (meg mindenféle nyelv) hallásom meg pocsék. De azért próbálkoztam, aztán nem volt időm rá.

Most nyáron viszont (sokadszorra) elhatároztam, hogy újra kéne nézni a Death Note-ot, ami lehengerlő élmény volt 7-8 évvel ezelőtt. Persze az újranézés megint elmaradt, de megadta a kellő löketet, hogy ismét belevágjak az angolul nézek animét projektembe. Azóta, mint kiderült, rengeteget javult a hallásom, úgyhogy elhárult minden akadály.

Akadtak jobbak és rosszabbak, és eleinte azokat is végignéztem, amikkel nem igazán tudtam kibékülni. Nagyon szeretem nézegetni ezt a rajzolási stílust (már persze azt, amelyik tetszik, elég finnyás vagyok), de egy idő után rákényszerítettem magam, hogy ne vesztegessem az időm, ha nem párosul élvezhető történettel is. Lásd Code Geass. Mindenki ódákat zeng róla, egyenesen a Death Note-hoz hasonlítják, de akkor sem csúszott. Mondjuk azóta rájöttem, hogy nekem a mecha animék nem fekszenek, így már nem is erőltetem. Igyekeztem rövid szériákat választani (12-13 részeseket), így elég változatos volt a paletta, bár becsúszott néhány több mint 20 részes is.

Lássuk, melyik volt a legjobb 5 anime az évben, amit láttam:

5. Another

Ha legközelebb azt hallgatom, miért nézek gyerekmeséket (mintha az bűn lenne, pff), majd berakom az Anothert, ami egy brutálisan nyomasztó hangulatú horrorféleség. Nagyon élveztem az atmoszférát. Az emberek hullottak benne, mint a legyek, és mindez naturalista stílusban tálalva. Kerestem valami egészen hasonlót, de pont ilyet sajnos azóta sem találtam.

4. Kamisama Kiss

Ez egy nagyon jópofa és vicces anime, amit konkrétan vigyorogva néztem végig. Mondjuk kellett egy kis idő, míg kibékültem a fennhéjázó, feminin kinézetű férfi főszereplővel, és ez már csak azért is problémát okozott, mert elég nagy szerepet játszik a romantika. Ami egyébként hihetetlen aranyos, és annyira nézném tovább, de a második évad még mindig nincs sehol. A Kamisama Kiss tipikusan az az anime, ami kikapcsol és szórakoztat és jókedvet csinál 20 percekre.

3. Love, Chunibyo & Other Delusions

Ez az anime elsősorban azzal fogott meg, hogy a főszereplője állandóan képzelődik, és a képzelgéseit valósnak is véli. (Milyen jó is lenne ilyennek lenni! Mindjárt nem lenne ennyire dögunalmas a valóság.) Eleinte bugyutácska a történet, kissé idegesítő is, de olyan szép barátság bontakozik ki a két főszereplő között, ami végül szerelembe hajlik, hogy azt egyszerűen öröm volt nézni. Mint ahogy a történet gyönyörű ívét is, ahogy az egész vígjáték drámába fordul, és még a szomorúkönny is kicsordul az ember szeméből.

2. Darker than Black

Ez az anime tipikus durr, bele kezdéssel indít. A különlegessége, hogy olyan, mint egy krimisorozat, epizodikus felépítéssel – két 20 perces rész ad ki egy epizódot –, és átívelő szállal, ami a háttérben fokozatosan építkezik, és úgy kattannak helyükre a dolgok. Nagyon szerettem a titokzatos főhőst, a kétoldalú Hei-t, hogy nem lehetett róla eldönteni, hogy jó-e vagy rossz. A második évad, a Gemini of the Meteor sajnos nem tudta megütni az első évad szintjét. Érdemes elvonatkoztatni tőle, mert teljesen másról szól, új főszereplővel, Hei karakterét pedig teljesen kicserélték, és elveszítette mindazt, amiért szerettem. Ám ha nem DTB 2. évadként nézem, akkor valójában jó volt.

Nem mellesleg az openingje nagyon szuper:

1. Noragami

Az abszolút kedvencem. Minden megtalálható benne, mi szem-szájnak ingere: humor, dráma, akció és  szerethető, többdimenziós karakterek. Mindegyik karakter nagy jellemfejlődésen megy keresztül a részek folyamán, Yukine züllése és magára találása szívbemarkoló, Yato imádnivaló lököttsége mögött komoly múlt rejtőzik, és persze ott van még a trió utolsó tagja, az aranyos Hiyori, aki összefogja az egész csapatot. Minden percét imádtam.

Nem mellesleg ennek az openingje is fülbemászó:

Olvass tovább!

Sarah Dessen: Álom két keréken

Sarah Dessen összes magyarul megjelent könyvét olvastam és szerettem. Úgy dolgoz fel önismereti témákat, hogy elhiszem, hogy én is a karaktereihez hasonlóan tudom megoldani az életben felmerülő problémákat. Ugyanezt az élményt vártam el az Álom két kerékentől is.

Auden képtelen aludni. Akkor alakult ki ez nála, mikor a szülei egyre többet veszekedtek, és bár azóta elváltak, ez a szokása megmaradt. Úgy dönt, egy kis levegőváltozásra van szüksége, így a nyarat az apjánál tölti, akinek új felesége és gyereke van. De az elképzelt nyaralás nem úgy alakul, ahogy várja; az apja csak a könyvével törődik, a baba állandóan sír, és a mostohaanyja megkéri, hogy dolgozzon neki. Ám egy jó dolog is történik vele: megismerkedik Eli-jal, akivel éjszakánként küldetéseket teljesítenek, hogy bepótolják azokat az élményeket, amik az eddig kissé antiszociális Auden életéből kimaradtak.

El nem tudom mondani, mennyire bosszantott ez a könyv. Végig viszketett a tenyerem, és azon tűnődtem, hogy vajon mi ütött Dessenbe, hogy komolyan gondolta ezt. De az idegesítő elemektől eltekintve összességében is úgy éreztem, messze alulmúlta az eddig általam olvasott könyveit. Nézzük pontokba szedve, mitől akartam falnak menni.

Auden

Nem tudtam mit kezdeni ezzel a lánnyal. Én azt hittem, inszomniás, és ez szuperül hangzott. Felvetődtek bennem a kérdések: hogyan boldogul másnap fáradtan? Milyen módszerekkel próbál véget vetni neki? De mint kiderült, Auden nem inszomniás. Csak nem alszik, és kész, ő sem tudja, miért, és persze, hogy fennmaradjon, vedeli ezerrel a kávét az éjszaka közepén. Normális az ilyen? Nem. Ja tudom, kellett a nem létező cselekmény szempontjából, hogy éjjel császkálhasson Eli-jal. Természetesen Auden az éjszaka ébren töltött órákat bepótolandó egész nap alszik, délután 5-kor kel meg ilyenek. És ez MINDENKI SZERINT NORMÁLIS. Senkit nem zavar. Sem a szüleit, sem a mostohaanyját. Én páros lábbal rúgnám ki az ágyból, ha MINDEN NAPOT átalszik. És értitek, nekem mint olvasónak sajnálom kéne. Úristen, de sajnálom. Ha meg már a logikánál tartunk, sosem derül ki, hogy ezt mégis suli időben hogy kivitelezi. Azon sem problémázik senki, hogy a 18 éves lány (meg ugye fiatalabb korában is) ÉJJEL TÖK EGYEDÜL MÁSZKÁL AZ UTCÁN.

Aztán ott a könyv eleje, ami kicsapta a biztosítékot. Auden ugyebár szociálisan teljesen visszamaradott, pasija se volt soha, igazi barátai nincsenek, de megérkezése után hagyja, hogy egy srác, akivel két szót váltott, megkettyintse a dűne mögött. Utána meg annyira érdekli a dolog, hogy egyszer arra gondol, hogy ezt tán nem kellett volna (ráadásul eléggé úgy jött le, hogy szűz volt). Ez az egész totálisan inkonzisztens, semmit nem tett hozzá a történethez, de kit érdekel.

Auden szülei

Értem, hogy be kellett mutatni, mennyire önző és borzasztó szülei vannak Audennek, de ez már túl sok volt. Sok alatt azt értem, hogy az arcomat kapartam, ahányszor az apja vagy az anyja megszólalt. Talán csak azért az apját utáltam jobban, mert többet szerepelt. Van egy határ, amit nem kéne túllépni.

Pazarlás

Tudom, hogy Amerikában teljesen máshogy élnek, általában átsiklom ezen a dolgon, de ezt a könyvet végighüledeztem. Auden annyira unatkozik (ez a könyv vajon olyan dimenzióban játszódik, ahol nem létezik tévé meg internet?), hogy minden nap három-négy órákat kocsikázik. Persze ez sem zavar senkit. (Ja bocs, egyszer Auden megjegyzi, hogy parkol, mert nem akarja pazarolni a benzint.) Minden nap kávét meg pitét vesz a boltban, otthon meg minden éjjel kajáldába járt tanulni. És még kajacsata is van, hurrá!

Műkonfliktus

70%-nál következett be egy törés a könyvben, amikor megjelent egy addig csak említett karakter, és Auden érthetetlen módon csinált egy rükvercet. Az egész mintha csak azért kellett volna bele, hogy hosszabb lehessen a könyv, más értelmét nem látom.

A biciklis analógia

Addig rendben, hogy bringabolt van a környéken, de Auden már azelőtt bicikliket említ, mielőtt egyáltalán elmenne nyaralni. Aztán kissé sok lett nekem a nem számít, hogy leesel a bicikliről, amíg visszaszállsz motivációs szöveg, plusz az, hogy Auden megtanul biciklizni, és akkor ettől mindjárt másként látja a világot.

A cselekmény minimális, de a legnagyobb baj, hogy a karakterek nem képesek a hátukon elvinni a könyvet. Audennel nem tudtam mit kezdeni, a lányok teljesen egyformák voltak, Eli pedig semmilyen, üres, lélektelen. Közte és Auden között nulla kémia, a szerelmi szálat csak nyugtáztam, hogy van. A vége illeszkedik az egész könyvhöz, nincs extázis, csak egy összefoglalós levezetés marad, és az elvesztegetett idő tudata.

Persze megvolt a szokásos tanmese arról, hogy nem kell az embereket beskatulyázni egy kategóriába, de ez kissé ellentmondásos, ha olyan főszereplőnk van, mint Auden.

Ha Sarah Dessent akartok olvasni, ehelyett inkább a Figyelj rám!-ot ajánlom, ez sajnos nálam közepesnél többre nem futja.

Értékelés: 3/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Along for the Ride

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 390

Fordította: Benedek Dorottya

Olvass tovább!

My True Love Gave to Me: Twelve Holiday Stories

Itt a karácsony, és úgy gondoltam, megpróbálok kicsit hangulatba kerülni. Évek óta olyan meh, ez is lesz nap számomra, idén meg különösen. Mivel november közepén még húsz fok volt, teljesen le vagyok maradva időjárásilag, és most érzem úgy, mintha ősz vége lenne.

Mivel nyálas női irodalmat nem szerettem volna olvasni, így erre a novelláskötetre esett a választásom, ami mellett természetesen az is szólt, hogy általam kedvelt szerzők is publikálták benne karácsonyi írásaikat.

Rainbow Rowell: Midnights

Sztori: Egy fiú és egy lány szilveszter éjszakája több éven keresztül.

Egyszerre volt jó és rossz húzás Rainbow Rowell novelláját betenni kezdésnek. Annyira – jobb szó nincs rá – cuki ez a novella, hogy vigyorogva olvastam végig, és óriási hiányérzetem maradt a végén, hiszen most folytatódhatott volna igazán. Ez még csak a második próbálkozásom Rowellel, de értem, miért imádják, van egyfajta sajátos bája.

És, hogy miért rossz, hogy ez a történet a nyitás? Mert elhiteti az olvasóval, hogy a többi is ilyen szuper lesz, de közel sem, sőt…

Értékelés: 5/5

Ezután jött a borzadály.

Kelly Link: The Lady and the Fox

Sztori: Lány meglát egy férfit leskelődni az ablakban, és kimegy hozzá beszélgetni. Ez ismétlődik az elkövetkező években. A férfi mindig karácsonykor bukkan fel, és csak akkor, ha esik a hó.

Uh, ez a novella valami borzasztó volt. Unalmas, sótlan, száraz, ráadásul a családnév, Honeywell szerepelt benne vagy ötvenszer (ha valaki ezután olvassa, számolja már meg, légyszi.) Az egésznek se füle, se farka, nem is értettem, mit akart a szerző pontosan…

Értékelés: 1/5

Matt de la Pena: Angels in the Snow

Sztori: A srác macskaszittel a főnöke házában, a felső szomszédjának meg elromlik a vízvezetéke, és ezért átjár a sráchoz fürödni.

A srác nálam totál elvágta magát a hazudozással, úgyhogy nem tudtam mit kezdeni a nézőpontjával. Plusz nem értettem ezt a hirtelenjött vonzalmat.

Értékelés: 3/5

Jenny Han: Polaris is Where You'll Find Me

Sztori: Lányt örökbe fogadta a Mikulás, és most az Északi-sarkon él, és reménytelenül bele van esve az egyik manóba.

Nagyon díjazom az ötletet, érdekes és újszerű, és egyszerűen ebből több kell, és kész. Viszont annyira jellegtelen a lezárás, nem is értem, mit akart vele a szerző, egy random jelenet közben véget ér anélkül, hogy rájönnénk, ez a továbbiakban mit jelent.

Értékelés: 5/5

Stephanie Perkins: It's a Yuletide Miracle, Charlie Brown

Sztori: Lány szívességre akarja kérni a fenyőfaárus srácot, aki végül rásóz egy fát, amit felállítanak a lány otthonában.

Én imádom Stephanie Perkinst az eddigi munkássága alapján, de ebben az írásában nem sok mindent véltem felfedezni belőle, néha a dialógusban megcsillant, a srác aranyos volt, de ennyi. A hirtelen összeborulás számomra inkább szemforgatós pillanat volt, semmint romantikus.

Értékelés: 4/5

David Levithan: Your Temporary Santa

Sztori: Srác megkéri a pasiját, hogy a húga kedvéért legyen Mikulás.

Még nem olvastam semmi David Levithantól, de a főszereplőjének hangja nem is győzött meg, hogy most azonnal levadásszam valamelyik regény hosszúságú írását. Semmi nem fogott meg ebben a novellában. És mi ez a befejezés?

Értékelés: 1/5

Holly Black: Krampuslauf

Sztori: Ööö… lány találkozik a krampusz jelmezt viselő sráccal, majd partit rendez. Vagy valami ilyesmi.

Kreatív írás könyvben olvastam, hogy a novellákat alapvetően az különbözteti meg a regényektől, hogy törekedni kell a mondanivaló lényegre csupaszítására. Na most itt nincs normális történet, ellenben van egy csomó leírás (mert az aztán nagyon fontos, hogy takarít a főhős a partira), és volt ennek a novellának valami értelme is?

Értékelés: 1/5

Gayle Forman: What the Hell Have You Done, Sophie Roth?

Sztori: Sophie a fősulin sajtos-almás pitét eszik egy színesbőrű sráccal, és közben azon elmélkednek, mennyire kívülállóak.

Ezzel együtt az a tendencia áll, hogy Gayle Forman novellái nem jönnek be.

Értékelés: 3/5

Myra McEntire: Beer Buckets and Baby Jesus

Sztori: Srác bajkeverő, és hogy elkerülje a javítót a legutóbbi húzása miatt, közmunkát kell végeznie, egy előadás előkészületeiben segédkezik. Ahol persze ott a pásztor lánya, aki történetesen bejön a srácnak.

Bevallom, ezt annyira untam, hogy átlapoztam.

Értékelés: 1/5

Kiersten White: Welcome to Christmas, CA

Sztori: Lány el akar szabadulni Karácsony városkából, ám új szakács jelenik meg a színen, aki az ételeivel boldogságot csempész az emberek hétköznapjaiba.

Már kezdtem feladni a reményt, hogy lesz itten még jó novella. Innentől kezdve szerencsére 180 fokos fordulatnak lehettem szemtanúja. Telitalálat volt az ötlet az ételekkel, és végre ismét azt éreztem, hogy igen, így kell felépíteni egy novellát, volt története, kerete.

Értékelés: 5/5

Ally Carter: Star of Bethlehem

Sztori: Lány helyet cserél egy Hulda nevű lánnyal, eljátssza, hogy ő az, és közben megtalálja a boldogságot.

Az életben nem gondolná senki, hogy a cím mennyire beszédes, és sajnos bár összességében tetszett, ezáltal el is vesztett a történet. Nekem ez már az annyira hihetetlen kategória (meg maga a felütés is), hogy nem tudtam maradéktalanul élvezni.

Értékelés: 4/5

Laini Taylor: The Girl Who Woke the Dreamer

Sztori: Lány nem szívleli a kérőjét, így hát felébreszti az Álmodót, aki ajándékokkal lepi el.

Rowell erős nyitása után sikerült egy tökéletes novellával lezárni ezt a könyvet. Lebilincselő volt az a világ, amit a szerző megalkotott, és úgy érzem, ez a történet kibővítve is megállná a helyét, sőt, követelem, hogy legyen regény belőle.

Értékelés: 5/5

Az alapvető problémám ezzel a novelláskötettel, hogy a legtöbb írásnál úgy éreztem, nem feleltek meg a műfaj követelményeinek. Nem volt meg az ív, a csattanó vagy a mondanivaló, pedig ennek alapnak kéne lennie. A hangulatot sem mindig sikerült átadni, pedig Rowell hihetetlenül jól csinálta az elején, szinte arra vágytam, legyen már szilveszter.

A másik, amivel nem tudtam mit kezdeni, a pár órás romantika, hogy alig ismerik egymást, de már a másik szájában járnak. Nekem ez a nagyon nem kategória.

Összességében inkább a negatív felé hajlik a mérleg, de legalább akadt egy-két írás, ami tényleg kiemelkedő, és azokért már megérte magam átrágni a My True Love Gave to Me-n.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 3/5

Kiadó: St. Martin’s Press

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 336

Olvass tovább!

2015-ös őszi leltár

Úristen, mennyire nem tudok már bevezetőt írni, szóval nem írok.

Az ősz úgy telt, hogy rengeteget olvastam magamhoz képest, mert most erre volt szükségem. Főleg az utolsó hónapban, novemberben.

Az első szeptemberi olvasmányom Andy Weirtől A marsi volt, amiről sokáig azt hittem én hülye, hogy hardcore scifi, aztán kiderült, hogy rileeys scifi, szóval kérdés sem volt, hogy imádtam. Van egy ilyen beteges vonzalmam az űrben játszódó katasztrófafilmekhez, így fordulhat elő, hogy kb. az összeset imádom. És ezzel a könyvvel is így voltam természetesen. Főleg, hogy humoros, és nagyon üdítő volt végre egy ilyen. Moziba is eljutottam, és bevallom, nem voltam maradéktalanul elégedett az adaptációval. Bár tetszett a film, de az, hogy egy az egyben ugyanolyan volt (a végét leszámítva), mint a könyv, amit alig előtte olvastam, kissé levont az élvezeti értékéből, plusz nekem Watney jelleme és humora abszolút nem jött át.

Ezután egy könnyed limonádé könyvre vágytam, és erre Jennifer E. Smith Milyen is a boldogság? könyvét választottam. Az hagyján, hogy annyi köze volt a valósághoz, mint nekem az atomfizikához, de inkább unalmas volt, mint aranyos.

Egyszer megfogadtam, hogy Agatha Christie-től nem olvasok sosem, mert nem szeretem a krimit. De az unokahúgomnak a Tíz kicsi néger kötelező a suliban, így hát gondoltam beszállok, úgyis híres regény meg minden, plusz nem árt, ha néha kalandozom a műfajok között. Szerintem ma már abszolút nem állja meg a helyét a könyv, de abban a korban tényleg ütős lehetett. Eléggé élveztem, csak az irodalmi hiányosságai zavartak kissé: faék egyszerűségű szöveg és egy kaptafa karakterek.

Folytattam Lauren DeStefano sorozatát. A Fevert már elkezdtem nyáron, de annyira depresszív volt, hogy félre kellett tennem. Pár héttel később viszont sikerült végigolvasnom, és noha elég nyomorultul éreztem magam közben, nagyon tetszett. Valamikor be is kéne fejezni a sorozatot.

Matthew Quick Bocsáss meg, Leonard Peacock könyve instant kedvenc lett, mert tulajdonképpen rólam szól, és elég durva volt átélni Leonarddal ezeket a dolgokat.

Rick Yanceytől Az ötödik hullám megint jó pofára esés volt. Ufós, földmegszállós sci-fi, ez a másik betegesen kedvenc témám. De úgy jártam vele, mint a Falling Skies-szal, kínszenvedés volt az egész. Jobb szót nem tudok rá mondani, mint hogy gagyi, úgy, ahogy van. Túlírt, a cselekmény unalmas, kiszámítható, és a főszereplő viselkedése totál inkonzisztens, átmegy idiótába, miután találkozik a csokiszagú, puhakezű csávóval, és az instalove a kiszúrom a szemem kategória. Ráadásul valami egészen hihetetlen, hogy férfi írta a könyvet.

Az októbert Mary E. Pearson Az imádott Jenna Foxával nyitottam. Tartottam tőle a Kiss of Deception után, de félelmeim nem találtak meghallgattatásra, mert egy nagyon jó filozofálgatós könyvet kaptam az emberi létről.

E. Lockharttól A hazudósok egy nagyon stílusosan megírt olvasmány, aminél elsősorban nem az előrelátott történet, hanem az írásmód nyűgözött le.

Ezután végre megjött a kedvem a Ready Player One-hoz, amit valami elképesztő módon imádtam, sosem gondoltam volna, hogy ennyire megtalál. Ez minden kocka Bibliája. Pont. Igen, az enyém is, pedig nem is játszom számítógépes játékokkal, de az egyéb aspektusai a történetnek érintenek. Hihetetlen nosztalgiahullámmal árasztott el. Tartottam is közben egy nagy szünetet, mert annyira megjött a kedvem a 80-as évekhez, hogy le is nyomtam pár filmet.

Belém csapott a villám: olvassunk F1-es témájú fikciót! Fogalmam sincs, korábban miért nem jutott eszembe, hogy keressek, de ami késik, nem múlik. Szóval rávetettem magam a témára, de mondanom sem kell, csak „szexi” női ponyvát találtam, semmi komolyat. Még ez sem lett volna gond, ha humoros chick-lit, mint Dorililien fanficje, de az első próbálkozásom félrenyúlás volt. Samantha Tole Revvedjének egy korrekt könyvhöz sincs köze, nem hogy a Forma-1 világához. Az arcomat kapartam közben.

Úgy döntöttem, folytatom Holly Black Átokvetők sorozatát, így átrágtam magam A vörös kesztyűn és a Fekete szíven. Cassel karaktere nagyon élvezhetővé tette számomra a szériát, és összességében pozitív élménynek könyvelem el annak ellenére, hogy az elég puskapormentes lezárással nem teljesen vagyok kibékülve.

Ezután is folytatás következett, az Amie Kaufman – Meagan Spooner szerzőpárostól a This Shattered World, aminek a világát továbbra is szeretem, és a sztori sem volt rossz.

Novemberben rábukkantam Hannah Moskowitzra, akinek a munkássága felkeltette a figyelmem. Először a Teeth-hez volt szerencsém, ami annyira különleges, metaforikus könyv, amihez hasonlót még sosem olvastam, és nagyon-nagyon tetszett. Majd a debütáló könyve, a Break következett, aminek az alapötlete nagyon ütős volt, a kivitelezésen viszont erősen érződött, hogy kezdőkönyvesé.

Igyekeztem elszakadni kissé a megszokott műfajoktól, főleg a YA irodalomtól, amit bármennyire is szeretek, néha eléggé unok, így került sor egy felnőtt urban fantasyre, ami elég népszerű a goodreadsen. A Boundary Crossed Melissa F. Olsontól nem volt nagy szám, de felüdítő volt a sok YA után.

Stephanie Kuehn Charm & Strange című könyve hasonlít a Teeth-hez, és ebből kifolyólag ez is nagyon-nagyon tetszett.

Richelle Mead új regénnyel jelentkezett, a Soundless-szel, aminek nagyon izgalmasan hangzott a fülszövege, ráadásul standalone-ként jött ki, így azonnal ugrottam is rá, mikor megjelent. Voltak hibái, és bár a karakterek nem voltak meadesek, de a pörgő sztori mindenképp. Jó hamar átszaladtam rajta, és élveztem.

Az utóbbi időben nagy igényem volt a komolyabb hangvételű contemporary YA-ra, így esett a választásom Neal Schusterman Challenger Deep című regényére, ami egy mentális betegséget mutat be, és az abból való felgyógyulást. Az író stílusával nem mindig sikerült kibékülnöm, de maga a megvalósítás nagyon tetszetősnek bizonyult.

Gondoltam, hogy adok egy esélyt Jojo Moyes After You-jának, amitől nem vártam túl sokat, hiszen a tökéletes könyveket elég nehezen lehet folytatni. Rendesen el is hasalt, a könyv végére erősen kételkedtem, hogy ugyanaz a személy írta-e a két történetet. Olyan durván szappanos volt, hogy csak pislogtam.

Kathyn Crofttól a The Girl With No Past egy thriller akart lenni, csak feszültséget nem sikerült okoznia, és nem igazán tudtam lenyelni, hogy az E/1-es főhős szándékos infóvisszatartása akarja jelenteni a rejtélyt.

Mondtam már, hogy Courtney Summerst mennyire szeretem? Költői kérdés. Ezúttal a debütáló regényét, a Cracked Up to Be-t vettem górcső alá, és átment a rostán. Nyilván nem érte el a későbbi regényeinek szintjeit, de elsőnek remek volt.

Hannah Moskowitztól a harmadik könyvem az Invincible Summer volt, ami eléggé furcsa olvasmány, ugyanis bár sosincs kimondva, és nem is erről szól, de végig úgy éreztem, hogy a két fiútestvér szerelmes egymásba.

Ilona Andrews Kate Daniels sorozatáról már annyi jót hallottam, hogy gondoltam, épp itt az ideje, hogy belekezdjek, mert már tényleg nagyon szükségem van egy ütős felnőtt urban fantasyre. A Magic Bites kemény diónak bizonyult, mert az első fele nagyon nehezen csúszott, de a második felét már imádtam, úgyhogy a decembert már ezzel a sorozattal kezdtem.

Elhatároztam, hogy nem fogok vesződni azokkal a könyvekkel, amik nem tudnak berántani, és ennek megfelelően többet is elkezdtem, aztán abbahagytam:

Jesse Andrews: Me and Earl and The Dying Girl. Az eleje untatott. De lehet, még adok neki egy esélyt magyarul, mert a film nagyon tetszett.

Patrick Ness: The Rest of Us Just Love Here. Szeretem Patrick Nesst, de a stílusa itt nagyon nem akart bejönni. Talán majd később valamikor.

Courtney Alameda: Shutter. Érdekes alapsztori, de zavaró kezdőhibákkal megírva.

Trisha Leigh: Return Once More. Nagyon unalmas, nagyon szájbarágós, és rájöttem, hogy én már olvastam az írótól, és abból kiindulva nem számíthattam hirtelen pálfordulásra.

Jenn Bennett: The Anatomical Shape of Heart. Instalove az első lapokon, pfuj.

Leila Sales: This Song Will Save Your Life. Idegesítő főhős az első lapokon.

Cora Carmack: All Lined Up. A Losing it sorozatát nagyon szerettem, de ez így az elején nem tudott felmutatni semmi pluszt. Viszont elegem van a napralehetnéznideránem gyönyörűségű emberek instavonzalmából. Ezentúl ki fogok kukázni minden olyan könyvet, aminek az elején semmi mást nem kell olvasni, hogy xy milyen csudálatos, gyönyörű, tökéletes, izmos, dögös, egyéb szinonima. (arról már ne is beszéljünk, hogy ez nem leírás.)

Suzanne Young: Hotel Ruby. Amikor 5%-nál már releváns infó, hogy a főhős nem szűz, és flörtölgetni kezd a titokzatos sráccal, én ott lépek. Uncsi ez már.

Befejezett sorozatok: Átokvetők, Me Before You

Elkezdett sorozatok: Revved, Kate Daniels, Boundary Magic, Jenna Fox

Legjobb könyvek: A marsi, Fever, Ready Player One, Bocsáss meg, Leonard Peacock, Az imádott Jenna Fox, A hazudósok, A vörös kesztyű, Fekete szív, This Shattered World, Teeth, Charm & Strange, Soulless, Challenger Deep, Cracked Up to Be, Invincible Summer, Magic Bites

Legrosszabb könyvek: Az ötödik hullám, Revved, After You

Legnagyobb csalódás: Az ötödik hullám, After You

A hónapban leginkább egyke könyveket olvastam, de azért elkezdtem 4 sorozatot (1-et folytatok, 3 kasza), és befejeztem 2-t. Jó szériám volt, mert rengeteg tetszetős könyvhöz volt szerencsém.

Összesen 24 könyv, ami jó sok az elmúlt időszakhoz képest, ebből 14 angol, 10 magyar.

Olvass tovább!

Supernatural 11. évad: félidőben

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg. A teljes cikk ott olvasható.

Nem valósult meg, amit az évad kezdetekor prognosztizáltam a zombis vonalat tekintve – szerencsére, teszem hozzá. Viszont azt kijelenthetem így majdnem féltávnál, hogy idén újra magára talált a Supernatural.  
 
A főszál egyelőre alacsony lángon, de működik, és köré sikerül hétről-hétre élvezhető Monster of The Week-részeket felhúzni. A Supernatural mindig is híres volt a kreatív epizódjairól, és ezt most a 11×04 szállította, ami végig az autó, az Impala szemszögéből játszódott.

És ne feledjük a humoros oldalt sem, rég nem szórakoztam olyan jól, mint a 11×08 megtekintése közben. Persze ízlések és pofonok, mert az epizód a heti legnagyobb csalódás rovatban is feltűnt, de azt vallom, hogy inkább megosztóbb részeket írjanak, mint középszerű, szürke sztorikat.

A félévadfináléban hangyányival jobban megismerhettük a Sötétséget, és megtudtuk, Sam miért kapja a látomásokat. A tovább mögött lássuk spoileresen folytatom.

Olvass tovább!

Francesca Zappia: Made You Up

Az úgy történt, hogy megláttam ennek a könyvnek a borítóját. Villámcsapás, földindulás. Szerelmes lettem. Aztán elolvastam a fülszöveget, és olyan fura volt. És a fura az jó, mert én is fura vagyok. Kicsit tartottam attól, hogy szokványos gimis románc lesz, amiben a betegség csak ilyen marginális dolog, hogy eladhatóbb legyen a könyv, de a belső ezúttal éppen olyan, mint a külső. Különleges.

Alex skizofréniában szenved, emiatt az élete némileg hektikusabb, mint az átlagembereké. A lánynak komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy megkülönböztesse a valóságot és a képzeletet, ráadásul a paranoiája sem mondhatni, hogy megkönnyíti az életet. Milyen lenne, ha mindennap a nácik miatt kéne szoronganunk, meg attól félnünk, hogy vajon megmérgezi-e az anyánk a kajánkat? De Alex kitartó, minden vágya, hogy az állapota ellenére bekerüljön az egyetemre. Amikor új suliba kezd járni, találkozik Miles-szal, akit mindenki utál, és Alex nem tudja eldönteni, hogy képzelte-e a srácot vagy sem.

A fülszöveg kissé csalóka. Azt szűrtem le belőle, hogy a könyv egyik központi témája az lesz, hogy Alex nem tudja eldönteni, hogy Miles képzeletbeli barát vagy sem, de nem egészen erről van szó, pedig ez a verzió sem lett volna rossz. A cselekmény központi kérdését a prológus teszi fel.

Hatásosan nyit a könyv, már ennyiből leszűrtem, hogy a Made You Up tetszetős lesz.  A hétéves Alex, akinek homárvörös haja van (ez fontos elem!), a szupermarketben beleveti magát a nagy homárkiszabadítási akcióba, hiszen milyen már az, hogy a homárok fogságban élnek egy szupermarket közepén. A hadművelet közben találkozik egy kékszemű fiúval, akivel nyomban barátok is lesznek. A történet nagy kérdése az, hogy Miles volt-e az a kisfiú vagy valójában nem is létezett. Az édesanyja szerint csak kitalálta az egészet.

„Néha úgy gondolom, az emberek természetesnek veszik a valóságot.”

Amikor utánanéztem Francesca Zappiának, azt olvastam, hogy gyerekkorában kezdte el írni ezt a történetet, és a szereplők léteztek először, a történetet úgy kellett köréjük kanyarítania. Ez látszik is. A két főhős, Alex és Miles színes-szagok karakterek, akik elviszik a hátukon ezt az aranyos, jópofa történetet. Imádtam őket, annyira élőek és szerethetőek, messze nem tökéletesek (ó, Miles még mennyire nem!), és a romantika pont tökéletes ebben a formában: lassan kibontakozó, sallangoktól mentes, nincsenek nagy érzelmi megnyilvánulások, sem kinyilatkoztatások, hanem csak történnek a dolgok, éppen ahogy kell. Jóval a vége előtt jönnek össze, és még így sincs kötelező dráma a kapcsolatban, amiért végtelenül hálás voltam.

Alex és Miles eleinte nem szívlelik egymást, és ez a kölcsönös szívatásban mutatkozik meg, aztán valahogy a kapcsolatuk szép lassan átbillen a másik oldalra. De itt az utállak-szeretlek klisé kissé máshogy van kivitelezve, mint az megszokott, nem annyira kézzel fogható, amit szerintem az első csókjelenetük is bizonyít. És ez annyira fantasztikus volt, az a fajta rózsaszín feelinges, amit annyira szeretek, mikor már tűkön ülve várom, hogy jöjjenek össze, és amikor megtörténik, akkor hatalmas elégedettség és ezígyvanjól érzés tölt el. Alex és Miles külön-külön is különc, és e közös pont lehet az oka, hogy félelmetesen jól működik a párosuk.  

Az, hogy Alex fejében lehetettem, számos izgalmat tartogatott, a random paranoid gondolatai és hallucinációi már-már viccesnek hatottak. Az jutott eszembe, hogy az ő világa, amiben él, a hozzáállásától függ, hiszen mennyivel izgalmasabb, mint a miénk. A könyv vonzóereje számomra ebben rejlik, én is szeretek képzelődni és álmodozni, hogy elmeneküljek a szürke hétköznapokból, és a történet ezt a vágyat testesítette meg számomra. Hogy milyen lehetne, ha tényleg nem tudnék különbséget tenni.

Mivel Alex nem látja, mi igaz és mi nem, ezért fényképeket készít, ám kiderül, azok sem túlságosan megbízhatóak. Kellemesen furcsa, ahogy Zappia megbízhatatlan narrátora összemossa a képzeletet és a valóságot, úgy, hogy mi sem tudjuk megkülönböztetni a kettőt. A könyv tisztázza, hogy Alex 100%-osan tisztában van a betegségével, nem próbálja elfojtani a tényt, csak normális életet szeretne élni. De ez nem könnyű, hiszen tudjuk, milyenek az emberek, főleg a gonosz tinédzserek. Ha egyszer a suliban kipattan a betegségének híre, akkor mindenki kiközösíti, és Alex nem szeretne rivaldafényben lenni, nem akarja, hogy ő legyen a beszédtéma, bármerre is jár. Igyekszik idomulni a tünetekhez, és azzal együtt az emberekhez. Figyelemreméltó, hogy Alex milyen érett döntést hoz a könyv végén, ezért megemelem előtte a kalapom.

Kedveltem Alexet, de egyértelmű, hogy Miles az érdekesebb. A srác iszonyatosan okos, nagyon magának való, nincsenek barátai (legalábbis azt hiszi), ellenben vannak határozott céljai és imádnivaló német akcentusa. Zappia nagy rajongója Németországnak, mert az egész könyvet átszövi az európai ország, és nekem már megint kedvem támadt németül tanulni. Milest rejtély övezi, és ettől olyan érdekes. Alexszel egyetemben én is kíváncsi voltam, hogy vajon ő-e a homármentő srác, kíváncsi voltam, miért ilyen különc, milyen okból utálja mindenki. Bármilyen hülyeséget bevállal, ha megfizetik, és tudni akartam ennek az okát. Milesban azt szerettem a legjobban, hogy kicsit olyan, mint én, nehezen értelmezi az érzelmeket, próbálja kitalálni, mások mit miért tesznek. A legnagyobb erénye, hogy Alexet elfogadja úgy, ahogy van az összes defektjével, a betegségével. Az ő háttértörténete érintett meg jobban, amikor kiderül, miért csinálja ezeket a balhékat.

Mégis a komoly témák ellenére számomra pozitív volt a történet lecsengése. Nem a drámai részeket éreztem magamhoz közel, nem gyűrt maga alá teljesen a sajnálat a szereplők iránt, hanem inkább a boldog pillanatokba kapaszkodtam. Alex betegségét sem úgy éltem meg ebben a könyvben, hogy milyen rettenetes lehet ezzel küszködni nap, mint nap, hanem egyfajta bohókás hangulatot árasztott a paranoia- és hallucinációözön. A paranoiáról az jutott eszembe, amikor nekem szoktak ilyen idióta megérzéseim lenni, hogy biztos kukucskál valaki az ablakban, mikor fürdök. A hallucinációk kapcsán pedig inkább csak kínos érzésem támadt, hogy milyen bosszantóan zavaró lenne, ha sosem tudnám, mi igaz, és mi nem.

Tudom, hogy a skizofrénia komoly betegség, a hallucinációk sem mókásak, nem is veszem félvállról, csak tényleg, úgy éreztem, Zappia próbálta a pozitívabb feléről megfogni a témát. A kaland részét ragadta meg, hogy ebből az állapotból ki lehessen hozni a legjobbat. Lehetett volna Alex egy depis csajszi is, aki otthon ülve a négy fal között beszélget egy kitalált óriásléggyel, de ő inkább úgy döntött, hogy megpróbál még így is normális lenni. De mi a normális? Lélegzetállító, ahogy Miles Alex betegségére reflektál:

„Ha semmi sem valóságos, mit számít? – mondta. – Itt élsz. Ez nem teszi elég valóságossá?”

Ez, ahogy én megéltem a történetet, nekem pont megfelelt, mert azt az érzést kelti bennem, hogy bármennyire szar az életem, érezhetem jól magam benne bizonyos pillanatokban, mert megérdemlem, hogy legyenek bizonyos pillanataim. Éppen úgy, ahogy a főhősök is megérdemlik, mert bármi is legyen, legalább ott vannak egymásnak, és ettől valahogy sokkal jobbnak tűnik az életük. Zappia azt akarja elmesélni, hogy a valóságban nem úgy történik, mint a filmekben, hogy találkozol valakivel, és utána minden problémád megoldódik, sikeres leszel és boldogan éltek, míg meg nem haltok. Hanem azt, hogy ha találkozol valakivel, akivel egy hullámhosszon vagy, a problémáid megmaradnak, de az életed könnyebbnek érződik, mert ott van melletted az a valaki, aki egy kicsi boldogságot képes csempészni belé, mikor minden összeesküdik ellened.

Persze a könyv bemutatja, hogy Alex élete nem fenékig tejföl, és ő is szállít erős érzelmeket dráma vonalon, ami ugyan előre kitalálható, mert a témából adódóan adja magát, de még így is minden elismerésem a szerzőnek.

Alex hallucinációin kívül van még egy kalandfaktor, a suli eredményjelző táblájának rejtélye, ami után Alex nyomoz, de engem ez a szál foglalkoztatott a legkevésbé, annyira kielégítő volt a regény többi része.

Nagyon-nagyon szerettem a Made You Up-ot minden szempontból, és biztosan jegyet váltok a szerző következő írására is.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Greenwillow Books

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 448

Olvass tovább!

2015. decemberi megjelenések

Mindjárt vége az évnek. Ez hogy lehet? Átaludtam? Mert két hete még esküszöm, január volt. Na de nézzük milyen jóságok jönnek az év utolsó hónapjában. Úgy néz ki, ezúttal csak sorozatfolytatások érintenek. 

Amie Kaufman – Meagan Spooner: Their Fractured Light (Starbound #3)

Megjelenés:  december 1.

Kiadó: Disney-Hyperion

Egy éve történt Flynn Cormac és Jubilee Chase mára gyalázatossá vált avoni közvetítése, amiben a galaxist hívták tanúnak a bolygójuk érdekében, hogy megvédjék a pusztulástól. Vannak, akik szerint Flynn őrült, mások összeesküvésről suttognak. Senki sem tudja az igazságot. Egy évvel korábban Tarver Merendsent és Lilac LaRoux-t megmentették egy szörnyű roncsról; most nyilvános életet élnek a kamerák kereszttüzében, és titkosat távol a világ szemétől.

Most az univerzum közepén, Corinth bolygóján ők négyen két új játékossal akadnak össze, akik a LaRoux Industries fejére hozzák a bajt. Gideon Marchant egy 18 éves hacker, fiatal tehetség és városi harcos. A legjobb biztonsági intézkedéseket áthidalva furakszik be, hogy olyan belső területeket hackeljen meg, amit mások nem mernek.

Sofia Quinnek gyilkos mosolya van, és mire észreveszed, rávett, hogy felkínáld a pénztárcád, a kocsid, és bármit, amit megkíván. A LaRoux Industriest tartja felelősnek az apja titokzatos haláláért, és bosszút áll mindenáron.

Mikor a LaRoux Industries biztonsági rése megzavarja Gideon és Sofia különálló kísérleteit, hogy beszivárogjanak a főhadiszállásra, a menekülés érdekében együttműködésre kényszerülnek. Mindegyiküknek megvan az indoka, hogy megbuktassák a LaRoux Industriest, és egyikük sem bízik a másikban. De a közös munka lehet a legjobb esélyük az LRI oly kétségbeesetten rejtegetett titkainak felfedésére.

Nemrég olvastam a második részt, és még mindig érdekel annyira a világ, hogy folytassam a sorozatot. Pedig egyre inkább ellene vagyok az olyan sorozatoknak, amikben cserélődnek a párosok, és minden alkalommal egy új szerelmi szálat kell végigkövetni. Bár itt legalább a történet nagyjából összefügg.

Maggie Stiefvater: Kék Liliom (Hollófiúk #3)

Megjelenés: december 4.

Kiadó: Könyvmolyképző

Az álom veszélyes műfaj, ám az ébredés talán még veszélyesebb.

Blue Sargentnek szerencséje volt. Életében először olyan barátokra lelt, akikben megbízhat, akik nem vetik ki maguk közül. A hollófiúk befogadták őt, és jóban-rosszban kitartanak mellette.

A szerencsével azonban az a legnagyobb baj, hogy forgandó.

A barátaid elárulhatnak.

Az anyukád eltűnhet.

A látomásaid megtéveszthetnek.

A magabiztosságod meginoghat.

Oké, valójában ez nem annyira érint még, mert úgy döntöttem, bevárom a teljes sorozatot, és újraolvasom az elejétől az egészet, mert már nem sok mindenre emlékszem belőle, csak az alaphangulata van meg. Az utolsó rész meg jobb esetben egy év múlva jöhet szerintem. Azt viszont nagyon remélem, hogy nem siklik annyira félre ez a sorozat, mint anno a Shiver, mert eddig nagyon-nagyon szeressük, és nem szeretnék csalódni benne.

Pittacus Lore: Tizedik küldetése (Lorieni krónikák #6)

Megjelenés: december 8.

Kiadó: Cartaphilus

A Védők évekig titokban harcoltak a mogadoriakkal. Most mindez egyik napról a másikra megváltozott: elkezdődött az invázió. John, a Negyedik beleveti magát a New Yorkban dúló csatába. Váratlan segítség számára, hogy legjobb barátja, Sam meghökkentő módon felfedezi, hogy kifejlődött egy tálentuma. Miközben a két fiú próbál Ötödik és Kilencedik nyomára bukkanni a megszállás zűrzavarában, kiderül, hogy nem Sam az egyetlen ember, aki immár olyan képességgel bír, amilyennel korábban csak a Védők. De vajon a többiek barátok vagy ellenségek?

Mindeközben Hatodik, Marina és Adam igen szorult helyzetbe kerül Mexikóban. Kemény küzdelem árán elérték a Szentélyt, felébresztették az ott rejlő ősi erőt, ám most nem tudnak kapcsolatba lépni a többiekkel. A mogok pedig seregestül közelednek…

A Védők szétszóródtak, több fronton harcolnak. Egyetlen esélyük az lehet, ha végleg leszámolnak a mogadoriak vezérével – ám az ő sorsa egybefonódik Elláéval. Ha végeznek Setrákus Rával, a lánynak is vége. Ha viszont nem állítják meg a mogokat, akkor az emberiségre ugyanaz a sors vár, ami a Lorienre: a megsemmisülés.

Ezt a sorozatot elvileg még olvasom, igaz, három könyvvel le vagyok maradva, és még meg sem vettem őket, szóval ki tudja, hogy valaha is eljutok-e a végére. Ez a rusnya borító mindenesetre nem motivál erre, egyszerűen döbbenet, hogy sikerült összehozni (és hogy lehet, hogy részről részre egyre rosszabb…).

Olvass tovább!