Veronica Rossi: Riders

A Supernatural legjobb időszaka villogott a szemem előtt, mikor a Riders fülszövegét olvastam. Az apokalipszis lovasai, a világvége nagyon izgalmas téma, és már tűkön ülve vártam, hogy lehengereljen.

Gideon érettségi után beáll az amerikai hadseregbe, hogy ranger legyen. Az egyik katonai gyakorlat rosszul sül el. Későn nyílik ki az ejtőernyője, és a becsapódás következtében meghal. Aztán csodával határos módon felébred. A karján egy különös karperecet talál, ami sehogy sem akar lejönni. De nem ez a legfurcsább, hanem az, hogy miután hazamegy, kezd szűnni a fájdalom, eltört csontjai összeforrnak. Egy fősulis buli közepén beállít Daryn, a titokzatos lány, aki figyelmezteti, hogy el kell tűnniük, mert veszélyben vannak. Miután sikerül elmenekülniük, Gideon megtudja, hogy ő a négy lovas egyikének inkarnációja, Háború. Gideon és Daryn elindulnak felkutatni a többi lovast.

Nagyon vártam ezt a könyvet, de nagy csalódás volt. Még az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, de annyira érdekelt a téma, hogy nem tudtam. Szerencsére a második felére javult. Vagy csak én rázódtam bele.

Az alapelgondolás mindenképpen ötletes, a világ is érdekes, nagyon tetszettek a srácok képességei, és a lovak! Olyan jó volt elképzelni a lovakat, főleg Gideonét, a makrancos Riotot (ő van a borítón), főleg úgy, hogy Gideon rajta ül. Sajnos összességében ennyi pozitívumot mondhatok a Ridersről.

Már az elején meg kellett küzdenem a rosszul megválasztott elbeszélésmóddal. Sokáig nem értettem, miért döntött Rossi e megoldás mellett. Elismerem, a történések függvényében van létjogosultsága, de sokat veszített miatta a történet. Két szálon fut: Gideon a jelenben idézi fel egy ügynöknek, hogyan lett lovas, hogy találkozott a többiekkel, miket csináltak. Az elmesélő jelleg miatt távolinak érződnek az események, nem élhető át úgy, mintha most történne, és nehezen lehet kötődni a karakterekhez.  Pluszban még előre spoilerez, hogy véletlenül se legyen semmi váratlan.

A főszereplő, Gideon sem lett a szívem csücske. Azt vettem észre magamon mostanában, hogy sokkal jobban szeretek férfi szemszögből olvasni, de ez női íróknál ugye problémás pont, mert hajlamosak feminim vonásokkal felruházni a karakterüket. Nos, ez a helyzet itt nem áll fenn, pont ellenkezőleg. Úgy éreztem, Rossi nagyon erőlködött, hogy Gideon markánsan férfias legyen, és már-már idegesítően macho ahhoz, hogy szeretni tudjam. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy ehhez képest állandóan a pretty szót használja quiet, very, bloody és egyéb társai helyett, ami elég fura, eléggé kizökkentett.)

Ilyen alapfelállással elég nehezen tudtam egy hullámhosszra kerülni a könyvvel. Az első fele annyira érdektelen! Ugyanaz ismétlődik: meg kell keresni az aktuális lovast, aki nem akar csatlakozni, és elmenekül; aztán megjelennek a gonoszok, és együtt menekülnek, az aktuális lovas meg beadja a derekát. Az akció után Daryn előadja, hogy nem mondhat semmit arról, mi folyik itt, mi a céljuk, majd akkor, ha mindenki megvan, és a rejtélyeskedés akarná az izgulós faktort szolgáltatni, de lássuk be, rühellem, ha egy karakter visszatartja az információt. Jó, utólag értem, miért, de akkor is. Ezt háromszor sikerül eljátszani, és ez teszi ki a könyv kb. 60%-át. A harmadik alkalommal erősen elgondolkodtam azon, miért nem lehetett az eseményeket összetömöríteni egyetlen könyvbe, mert ez a repetitivitás eléggé kikezdte a türelmemet.

Meglepő módon, miután összeverbuválódott a csapat, a történet jobb lett. Pedig ha jobban belegondolok, igazából ezután sem történt sokáig semmi, mert csak tréningeztek, viszont összekovácsolódtak. Nem mondom, hogy olyan hű, de sokat tudunk meg a srácokról, de mindegyik különálló személyiség, és sokkal jobban bírtam őket, mint a főhőst. Kapcsolati téren a leggyengébb láncszem mindenképpen a szerelmi szál. Pozitívum, hogy elég lájtos, nincs nagy romantikázás, de szörnyű, hogy mennyire nincs kémia Gideon és Daryn között.

Az akció berobbanásától vált izgalmassá a történet. Enyhén szólva hüledeztem, mit szenvedett el Gideon, és hogy mi történt az egyik szereplővel. Utóbbi az egyik fontos félbehagyott szál, ami a folytatásban a motivációt szolgáltatja majd, mert összességében azon kívül, hogy kiderült, mit akarnak a démonok, a könyv más lényeges dolgot nem képes felmutatni, cselekményt nagyítóval kell keresni. A végén van egy féléves összegzős időugrás, ami eléggé kizökkentő, és semennyire sem vetíti előre, mi történik legközelebb. Sejtésem szerint kb. ugyanez mínusz rekrutálás.

Úgy érzem, a Riders kihagyott ziccer egy remek alapötlettel és pár jó pillanattal. Bár nem voltam elragadtatva tőle, de az utolsó harmad és a téma miatt azt hiszem a folytatásra is benevezek, ami váltott POV lesz Gideonnal és Darynnel, és egyúttal lezáró kötet is.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Riders #1

Kiadó: Tor Teen

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 384

Olvass tovább!

Maria Dahvana Headley: Magonia

Neil Gaiman és John Green neve egy mondatban merült fel ennek a könyvnek az ajánlójában, én pedig eltűnődtem azon, mi sülhet ki ebből a furcsa összehasonlításból.

Aza olyan betegségben szenved, amivel az orvosok még életükben nem találkoztak, így róla is nevezik el. A tüdeje nem működik megfelelően, nem képes normálisan lélegezni; csodának minősül, hogy az orvosok előrejelzéseit megcáfolva még mindig él. Egyik nap egy hajót pillant meg az égen, és a nevét is hallja, ám képzelete csúfos szüleményének tudja be az egészet. Egyetlen barátja van, a kocka Jason, aki végre elhatározza magát, és túllép kettejük barátságán. Mielőtt beteljesülhetne a szerelem, Aza meghal.

„A halál a felnőtt világ Télapója. Kivéve, hogy a Télapó ellentéte. A fickó, aki elviszi az összes ajándékot.„

Hűha! Ennyit sikerült kipréselnem magamból, miután a könyv végére értem. Mert annyira fura – persze jó értelemben –, annyira különleges, annyira más, hogy teljesen levett a lábamról. Egy olyan mendemondát használt a szerző kiindulási alapnak, amit én egyáltalán nem ismertem. Egy olyan világot húzott rá, amihez hasonlóval még nem találkoztam. Neil Gaiman neve a különleges világ kapcsán merül fel.

John Greenhez annyi köze van a történetnek, hogy a főhős nem tud normálisan lélegezni, pont. Nem a földről származik, hanem az égben lakozó birodalomból, és a tüdeje nem kompatibilis a földi levegővel. Aza nem ember, hanem valami más. A könyvben azt követhetjük nyomon, ahogy visszakerül az övéi közé, és el kell fogadnia egy új valóságot, ami nem olyan egyszerű, ha egész életedben az emberek között éltél.

A világfelépítés nálam mindent vitt. Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akik nem tudnak megbirkózni vele. Külföldi kritikák írói kiemelték, hogy nem tudták magukat túltenni azon a tényen, hogy ebben a világban embermadarak (vagy madáremberek?) léteznek. Nem teljesen tiszta, hogyan képzeljem el őket, úgyhogy maradok annál, hogy kétméteresre megnőtt madarak, bár van kezük, szóval mégis antropomorfok. A másik embertípusról pedig annyit kell tudni, hogy a bőrük színe kék, ez talán azért nem lesz szokatlan, mert láttuk az Avatárt. Madár lakik a tüdejükben, akik a mellkason felbukkanó kis ajtón át röpködnek ki-be. A madarak és a gazdáik együtt énekelnek, az énekük tulajdonképpen varázslat, amivel tárgyakat tudnak mozgatni és így tovább. Nekem leginkább a tüdőben garázdálkodó madaras dolgot kellett emésztenem.

Az apróbb részletek is teljesen elvarázsoltak. Például a hajókon óriás denevér az árboc, a viharokat mindenféle lények idézik elő, és a földön azért semmisül meg a termés a szilaj időjárás következtében, mert valójában a magoniaiak betakarítják maguknak, ugyanis a földi ételekből táplálkoznak ők is, mert az égben nem terem meg semmi. Rájuk is kihatással van, hogy a földlakók tönkreteszik a bolygót, éhínség uralkodik az égi birodalomban.

A történet nagyon lassan indul be, hosszú a felvezetés, érdemleges részhez a könyv felénél érkezünk el. Megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, annyira nem tudott lekötni, de olyan pozitív véleményeket olvastam, hogy érteni akartam, mi szülte őket. Nem segített a karakterek narrációja sem, de kitartottam.

Két nézőpont révén ismerjük meg a történetet. Jason részét feleslegesnek éreztem, sokat nem tesz hozzá, csak tudjuk, hogy keresi Azát, illetve egy ponton tökéletes eszköze a hatásvadászatnak. A narráció eleinte még tetszett, aztán túl sok lett, csapongó és bő lére eresztett, kitérőkkel. Elmondhatatlanul idegesített mindkét szereplőnél, tipikusan az a fajta, mikor már rájuk akartam ripakodni, hogy fogják be. Szerencsére Azánál kikopott a végére, ahogy elszakadt az emberi énjétől, és megismerte a saját erejét, Jason pedig elég kevés megjelenési teret kap.

Ami még bosszantó, hogy Aza nem kap válaszokat, folyamatosan azt hajtogatja neki mindenki, hogy ő a kiválasztott, de senki sem mondja, hogy miért és miben is olyan különleges ő, ami sokadszorra már eléggé kikezdte a türelmemet. De amint átlendült a könyv a holtponton, mindent megbocsátottam, és hagytam, hogy magával sodorjon a történet.

Szerelmi háromszög is van, de az a kellemes fajta, mikor igazából nincs semmi, csak ott lóg a levegőben, hogy lehetne. A romantika nem játszik fajsúlyos szerepet, Azának és Jasonnek van egy jelenete a könyv elején, ami aztán Jason tetteinek mozgatórugója. A hajón Aza közel kerül Daihoz, akivel a kapcsolatuk szikráját az adja, hogy Dai eleinte nem bírja a lányt, de amint együtt kezdenek el énekelni, kibontakozik köztük valami mélyebb kötelék. Viszont romantikus értelemben nem történik semmi, és olyan üdítő volt erről így olvasni. A végén viszont Dai tettén nagyon meglepődtem (még úgy is, hogy megkapta a felvezetést), annyira ellentmond az elvárásoknak.

Kár, hogy döcögött az elején, mert imádtam ezt a történetet. Kíváncsi vagyok, milyen meglepetéseket tartogat a folytatás.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Sorozat: Magonia #1

Kiadó: HarperCollins

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 309

Olvass tovább!

Amy Engel: The Book of Ivy

Van egy ilyen projektem, hogy YA fronton áthámozom magam az engem érdeklő műfajokon belüli populáris könyveken, nem törődve azzal, hogy a fülszöveg alapján nem érzek semmi késztetést az olvasásra. Mindezt azért, hogy képben legyek, plusz tán okkal érdeklik a közönséget. Ez is ilyen könyv volt a disztópiák között, és ráadásul magas pontszáma is van a Goodreadsen.

A 16 éveseknek elrendezett házasságot kell kötniük, hogy aztán teljesítsék kötelességüket: fenn kell tartaniuk a populációt. Ivy nagyapja, aki részt vett a város megalapításában, a szabadság eszméjét hirdette, ám a hatalom végül a Lattimerek kezében kötött ki, akik a korlátokat szorgalmazzák, mert csak így lehet megőrizni a társadalom egységét. Ivy apjának az a célja, hogy megragadja az irányítást, hogy felrúgja a rendszert, és a tervének kivitelezésében nagy szerepet szán Ivynak. Az a lány feladata, hogy újdonsült férje kegyeibe férkőzzön, belülről előkészítse a terepet a hatalomátvételre, és az akció végén ölje meg a fiút. Ám ahogy Ivy egyre jobban megismeri Bishopot, rájön, hogy ez nem is lesz olyan egyszerű…

Nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni ez a könyv. (És akkor belegondolok, hogy nem is nagyon akartam elolvasni…) Alig tudtam letenni, konkrétan két etapban nyomtam le. Tény, hogy nem egy akciódús regény ez, és a világfelépítés sem a precizitásáról híres. Tény, hogy a történetet nem az eredetiség bűvészkalapjából húzták elő, és érződött rajta más bestseller regények hatása (hogy csak kettőt említsek: A beavatott, Delírium), de még az áthallások ellenére is piszkosul élveztem. Hiába agyonhasznált disztópiás klisé például az expozíció: a ceremónia, mely teljesen megváltoztatja a karakter életét, valahogy mégsem tudom megunni.

A világfelépítés alapja, hogy egykoron háborúk dúltak, és az elmenekülő emberek új életet kezdtek Westfallban, amit kerítéssel zártak körbe. Senki sem tudja, hogy mi van a kerítésen túl, és ennek majd a későbbiekben lesz nagy szerepe. A lakosság békéjét az elrendezett házasság szolgálja; két városrészből párosítanak össze lányokat és fiúkat a személyiségjegyeik alapján. Mivel az atombombák következtében a földek radioaktív sugárzást szenvedtek el, minden gyermekáldást nagy becsben tartanak. Ivy és a családja szerint igazságtalanság, hogy nem házasodhatnak az emberek szabadon, és az is, hogy élelem és innivaló nélkül kiteszik a kerítésen túlra azokat, akik bűnt követnek el. Látható, hogy nem túl eredeti az alap, amire a történet építkezik, de az összképet tekintve nekem tetszett, és megesz a kíváncsiság, hogy ebben a történetben mi lesz a kerítésen túl.

A Book of Ivy legerősebb része mindenképpen a romantika. Egyrészt *dobpergés* nincs szerelmi háromszög! Még most sem hiszem el, hogy leírom, hiszen a jelenség manapság olyan ritka, mint víz a sivatagban. Ivy és Bishop először idegenekként léteznek egymás mellett a házasságukban, majd szép lassan összecsiszolódnak. Ivy érzéseket kezd el táplálni a srác iránt, és egyúttal kezdi megkérdőjelezni azokat az állításokat, amiket az apja belévert. Bishop korántsem az a srác, aki megérdemelné a halált, épp ellenkezőleg… Már-már túlzottan és bosszantóan tökéletes. Egyetlen tettét leszámítva, ami meg pont a másik véglet, és ettől esett is a szememben, de összességében kedveltem, és nagyra becsültem benne, hogy várt Ivyra. Az a fajta lassú romantika bontja ki a szirmait ebben a történetben, amit imádok, és annyira jó volt olvasni! Valószínűleg nem is tetszett volna ennyire a regény, ha a romantika nincs ilyen jól megírva. Ezt figyelmeztetésnek szánom, valószínűleg, ha a szerelmi szál felejtős, a többi is az lesz.

Egy ideig nem lehet eldönteni, hogy mégis kinek a nézetei igazak: Ivy apjáé vagy Lattimer elnöké? Vagy csak az apja és a nővére kihasználja Ivyt? Egyáltalán vannak helyes nézetek, tényleg minden fekete vagy fehér? És ha vannak is, olyan drasztikus eszközökkel kell megpróbálni tenni ellenük, ahogy Ivy apja tenné? Vajon hogyan tud a lány dönteni egy ilyet lehetetlen helyzetben? Kit választ: a családját vagy a fiút, akit szeret?

Nagyon tetszett, hogy mekkora jelentősége volt a történet egy pontján előkerülő kutyaharapásnak, amit először Callie hozott fel, majd egy másik kontextusban, teljesen új jelentésben került elő, ezzel reflektálva a feljebb említett vívódásra.

A vége meglepett. Az történt, amire számítottam, hogy történni fog, de nem egészen így, és bár egészen jól meg lett magyarázva, miért kellett ennek így lennie, azért nem mondom, hogy egyetértettem Ivy döntésével.

És most nagyon-nagyon érdekel, hogy mi lesz ezek után.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Sorozat: The Book of Ivy #1

Kiadó: Entangled: Teen

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 282

Olvass tovább!

2016. februári megjelenések

Jeffry W. Johnston: The Truth

Megjelenés: február 2.

Kiadó: Sourcebooks Fire

Amikor Chris egy székhez kötözve ébred egy sötét alagsorban, tudja, hogy csapdába esett, és azt is, hogy miért. Lelőtte és megölte Derek öccsét. Megvoltak az okai, de nem számít, Derek meddig megy el, hogy lerántsa a leplet arról az éjszakáról, Chris sztorija nem változik. Nem változhat. Túl sok minden forog kockán…

Derek kétségbeesetten igyekszik bizonyítani, hogy az öcs nem érdemelt halált. És ha az igazság egyetlen módja, hogy elrabolja az öccse gyilkosát, akkor a legextrémebb szintig is képes elmenni. De Chris igazsága sokkal veszélyesebb, mint Derek képzelte, és a tudás mindkettejük életébe kerülhet…

Most mondjátok, hogy nem hangzik jól ez a fülszöveg. Bár sikerült már kritikákat olvasnom róla, amik nem túl biztatóak, szóval még meglátjuk.

Victoria Aveyard: Glass Sword (Red Queen #2)

Megjelenés: február 9.

Kiadó: HarperTeen

Mare Barrow vére vörös – ez átlagban az emberek színe –, de Ezüst képessége, a villámlás irányítása olyan fegyverré változtatta, amit a királyi udvar irányítani akar.

A korona lehetetlennek titulálja, hazugnak. Miközben sikerül elmenekülnie Maventől, a hercegtől, a baráttól, aki elárulta őt, Mare felfedez valami elképesztőt: nem ő az egyetlen a fajtájából.

Miközben Maven, a bosszúálló király üldözőbe veszi, Mare toborozni akarja a többi Vörös-Ezüst harcost, hogy csatlakozzanak az elnyomóik ellen.

De Mare halálos úton találja magát, azt kockáztatja, hogy ő maga is olyan szörnyeteggé válik, mint akiket le akar verni.

Vajon összetöri a sok élet súlya, ami a rebellió ára? Vagy az árulás megkeményítette őt örökre?

Az első rész bár nem váltotta meg a világot, de kategóriáján belül szórakoztató  darabnak bizonyult, úgyhogy kíváncsian várom, mi történik a folytatásban.

Heidi Heilig: The Girl From Everywhere (The Girl From Everywhere #1)

Megjelenés: február 16.

Kiadó: Greenwillow Books

A tizenhat éves Nix Song időutazó. Ő, az apja, és az időmenekültek a Kísértés nevű, hagyományos és mitikus kincsekkel teli kalózhajó fedélzetén szelik át a világot. Régi térképek révén Nix és az apja nemcsak távoli helyekre tudnak elnavigálni, de messzi időkbe is, noha a térkép minden helyre csak egyszer visz el. Nix apját egyetlen időszak érdekli és egyetlen hely: Honolulu 1868-ban. A Nix születése előtti idő, amikor az anyja még életben volt. Valami, ami Nix létezését veszélyesen megkérdőjelezi.

Nix már hozzászokott az apja megszállottságához; meg van győződve arról, hogy nem fog működni. De aztán egy olyan térkép hullik az apja ölébe, ami mindent megváltoztat. És amikor Nix megtagadja a segítséget, az apja azzal fenyegetőzik, hogy kirakja Kashmirt, az egyetlen barátját (és talán az egyetlen szerelmét) az időben, ahol Nix sosem lesz képes rálelni. És ha Nix egy dolgot megtanult az az, hogy elveszteni azt, akit szeretsz, olyan kín, amint nem lehet kibírni. Nixnek rá kell jönnie, mit akar, hogy ki ő, és valójában hova tartozik, mielőtt az idő elhagyja őt örökre.

Kulcsszó: időutazás.

Veronica Rossi: Riders (Riders #1)

Megjelenés: február 16.

Kiadó: Tor Teen

A tizennyolc éves Gideon Blake-t csak a halál választhatja el a célja elérésétől, hogy az amerikai szárazföldi haderő rangerévé váljon. Mint kiderül, a halál elválasztja.

Gyógyulóban a balesetéből, ami megölte, Gideon különös új erőkre tesz szert, és egy bizarr mandzsettára, amit nem tud eltávolítani. A halála életre keltette az igazi végzetét. Ő lett Háború, az apokalipszis egyik legendás lovasa.

Az elkövetkező hetekben, őt és a többi lovast – Hódítást, Éhínséget és Halált –, összehozza egy gyönyörű, de idegesítően titkolózó lány, hogy megmentse az emberiséget a felbukkanó ősi gonosztól.

Elbuknak.

Most a megkötött, vérrel borított, és bedrogozott Gideont hatóságok hallgatják ki a háborúban betöltött szerepéről, ami nemzetköz incidenssé vált. Ha bármi esélye van, hogy megmentse a barátait, és a lányt, akibe belezúgott – az emberiségről nem is beszélve –, meg kell győznie a szkeptikus kormányzat hivatalnokait, hogy a világ közelgő veszélyben van.

Mondanom sem kell, rögtön a Supernatural jutott eszembe, aminek ez a téma volt a legjobb időszaka, és mindjárt meg is teremtette a gondolat az alaphangulatot. Egyébként iszonyat jó ez az ötlet, kíváncsi vagyok, mit sikerül belőle kihozni.

Dan Wells: Bluescreen (Mirador #1)

Megjelenés: február 16.

Kiadó: Balzer & Bray

Los Angeles 2050-ben a nyitott ajtók városa, addig, míg megvannak a megfelelő kapcsolatok. Ez a kapcsolat a djinni, egy okosszerkezet, amit közvetlenül az ember fejébe ültetnek. Egy világban, ahol virtuálisan 24 órán át online mindenki, ez a kapcsolat olyan, mint az oxigén, és egy ilyen világ számos lehetőséget kínál azok számára, akik tudják, hogyan manipulálják.

Marisa Carneseca egyike ezeknek az embereknek. Lehet, hogy a napjait Miradorban, a kicsi, vibráló LA szomszédságban tölti, ahol a családja éttermet üzemeltet, de a neten él, ott jár iskolába, ott játszik, ott lóg vagy legálisan megkérdőjelezhető dolgokat művel a barátaival, Saharával és Anjával. Anja az első, aki ráteszi a kezét a Bluescreenre, egy virtuális drogra, amit közvetlen az ember djinnijébe dugnak, és egy nem kémiai eredetű, teljesen biztonságos elszállt érzetet nyújt. De ebben a városban, amikor valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az általában úgy is van, és Mari a barátaival együtt egy olyan összeesküvés kellős közepén találja magát, ami sokkal nagyobb szabású, mint gyanították.

Igazából tök mindegy, miről szól, Dan Wells könyv instant olvasós (hmm, pedig még a Partials-t nem is olvastam.)

Olvass tovább!

Josh Malerman: Madarak a dobozban

A Madarak a dobozban-t már angolul is kiszúrtam magamnak, és nagyon örültem, hogy a Fumax kiadó megjelentette kis hazánkban. A kiadót nem érheti panasz; bár még nem olvastam tőlük sok könyvet, eddig mindegyikkel elégedett voltam, és a sorba ez a könyv is csatlakozott.

Bizarr gyilkos-öngyilkos esetek történnek Oroszországban, de főhősünk, Malorie egészen addig nem veszi komolyan a helyzetet, míg a környéküket is érinteni nem kezdi az emberekben végbemenő különös viselkedéshullám. Állítólag mielőtt az emberek megőrülnek, és kárt tesznek magukban és másokban, mindig látnak valamit, de senki sem tudja, hogy pontosan mit. Ez a tény vírusként terjed; vannak, akik elköltöznek, míg mások maradnak. Csak behunyt szemmel merészkednek ki az utcára, és a házukat pillantásbiztossá teszik takarókkal, függönyökkel, miegyébbel. Végül odajutnak, hogy egyáltalán nem teszik ki a lábukat a házból. Malorie pont akkor tudja meg, hogy terhes, mikor kezdetét veszik a furcsa események; a nővérével együtt próbál túlélni. Végül egy vadidegenekkel teli házban köt ki, ahol terhesen próbálja átvészelni a világvégét, ám ha emberek vannak összezárva sokáig egy szűk helyen, biztos, hogy a saját vesztüket okozzák.

Nem volt nehéz dolga ennek a könyvnek, még megdolgoznia sem kellett engem, eleve előnnyel indult, hiszen imádom az ilyen erős felütésű történeteket. A megvalósításban persze elhasalhatott volna, és noha voltak megkérdőjelezhető pontjai a könyvnek, ezeket egy vállrándítással elintéztem, és minden egyes pillanatát élveztem. Ami nem semmi teljesítmény, mert Josh Malerman debütáló regényéről van szó.

Még úgy is, hogy Malerman öngólt lőtt magának azzal, hogy két szálon fut a történet. Az egyik a jelenben játszódik, ahol Malorie két négyéves gyerekkel próbálja elhagyni a házat, és a folyón eljutni valahová. A többi történés a múltban zajlik, a jelenbe vezető utat mutatja be, és ez a megoldás azért öngól, mert a szerző a feszültség nagy részét ki is oltotta. Tudjuk, hogy Malorie egyedül van a gyerekekkel, és nem kell nagyon agyalni rajta, hogy mi történt a többiekkel. A tudás elvett mindent, amit nagyszabásúbb érdemben nyújthatott volna.

Sokan mondják, hogy nyomasztó a Madarak a dobozban, de én nem féltem meg ilyesmi, nem tartott a könyv feszültségben. Pedig a szerző próbálkozott erősen, érződött a stílusán, megnyilvánult a pattogós tőmondatokban, amikből az én ízlésemnek kissé sok is volt, de nem rontott az olvasási élményen. Érződött az olyan jeleneteken, amikben felerősítette, milyen, amikor megfosztják az embert a látásától, és a vaksötétben minden egyes rezzenésre megrándul, mert fogalma sincs, mi zajlik körülötte. Ezt próbálja átragasztani az olvasóra. Mindkét szálat hatásosan oldotta meg, pedig a jelenben lényegében csak a folyón eveznek, de mindent bevetett, hogy izgalmassá tegye azt is, a múltban pedig több mindent is boncolgatott, sosem ülepedett le a történet. Mégis, annak ellenére, hogy nem tartott a markában, azt el kell ismernem, hogy amikor elérte a csúcspontját a történet, ott rendesen belém szorult a szusz, ott megvolt az a robbanás. Még most is beleborzongok, ha rágondolok. Ahogy mindent egyetlen pillanatra fókuszált, és a helyükre kerültek a darabkák, az generálta mindazt a feszültséget, amit addig nem tudtam átélni.

Sok olyan véleménnyel találkoztam, amik nehezményezték, hogy nincsenek válaszok, hogy nem tudjuk, mik a lények, amik az őrületet okozzák, hogy nem tudjuk, honnan jöttek, hogy néznek ki. Én ezt így éreztem autentikusnak, hiszen nem nézhetnek rájuk, és abban a pillanatban, mikor megteszik, nekik lőttek. Tehát sosem fog kiderülni, és nem is fontos szempont szerintem, a központi kérdés a túlélés.

Én egyébként azt hittem, hogy a madarak azért szerepelnek a címben, mert közük van a jelenséghez, de nem, csak elemei a történetnek, és ötletesnek tartom, hogy ez az elem köszön vissza a címválasztásban.

A könyv vége nyitott vég, de én tökéletes lezárásnak éreztem, hiszen a kitűzött cél elérésének mikéntjét mutatja be, nem pedig a jövőt, vagy egy tálcán kínált megoldást, ami valljuk be, egy ilyen világban, mint ez, nem lehetséges.

Azért nem tudtam jó szívvel öt pontot adni a könyvnek, mert volt egy-két dolog, ami zavart. Például nehezen fogadtam el, hogy a szereplők egy vadidegen környéken szemfedőkkel nem tévednek el, és gond nélkül visszatalálnak a házba. Ugyanez vonatkozik a több km-es útra meg a kocsival vezetésre is. Logikailag megkérdőjelezhető az az ötlet, hogy a szereplőknek kutyákra van szükségük, mikor fogyóban az ételkészlet. Nem hogy az nem fordult meg a fejükben, hogy a meglévő kutyájukat szélnek eresztik, ők még beújítanak mellé kettőt, és senkit sem zavar, hogy nincs kaja, de megetetik a kutyákkal. A Gary-ügy is sántít egy kicsit, de oké, legyen, viszont az egyszerre szül a két nő jelenetet szörnyen hatásvadásznak éreztem, főleg, hogy Malerman erre hegyezte ki az egészet, és ha nem tette volna ilyen jól, akkor nehezebben nyeltem volna le.

Viszont e szőrszálhasogatás ellenére ez egy tényleg jó könyv a műfaj kedvelőinek, úgyhogy ajánlom mindenkinek, aki szereti a nyomasztó apokaliptikus történeteket.

Értékelés: 4,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Bird Box

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 262

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!