M. R. Carey: Kiéhezettek

A Kossuth kiadó jóvoltából nemrég jelent meg M. R. Carey Kiéhezettek című könyve, ami a Goodreadsen a posztapokaliptikus címke alatt sűrűn felbukkan a héten legtöbbet olvasott könyvek listáján.

Van egy katonai bázis, a bázison egy különleges lány, Melanie, aki ha nem a cellájában tartózkodik, az idejét az osztályteremben tölti, ahol mohón issza magába a tudást.

Manapság nehéz újszerű zombis könyvet írni, ám M.R. Carey-nek sikerül felmutatnia valami mást, amilyennel én még nem találkoztam. Az angol verzió burkoltan célozgat rá, hogy a könyv központi témájaként az élőhalottak szolgálnak. Ezzel szemben a magyar kiadásban már a cím is elég egyértelmű, a fülszöveg pedig rémesen sokat elárul a történetből, ezért senkinek sem ajánlom, hogy elolvassa. Én speciel csak utólag tettem meg, és nem is számítottam így, ebben a formában arra, amit jól elspoilerez. Arról nem beszélve, hogy hosszú az expozíció, tehát a fülszöveg elég sok információt markol meg. A lényeg, hogy a főszereplő, Melanie egy kiéhezett, de nem tudja magáról, hogy az.

A könyv három jelentős részre tagozódik. Az elején a bázison járunk, ahol megismerjük ezeket a speciális zombi gyerekeket, akiknek agyát nem építette le a szervezetükben jelen lévő kór. Humánusan viselkednek, ugyanúgy tudnak gondolkodni, tanulni, mint a nem fertőzöttek. Az a kérdés, hogy vajon miért? Ők mitől mások? A bázis kutatórészlege arra tette fel az életét, hogy ezt kiderítse, de egyelőre még nincsenek válaszok. A 10 éves Melanie a legkülönlegesebb, imádja a görög mitológiát, és van egy kedvenc tanára Miss Justineau, akit nagyon szeret.

Miss Justineau a jóhiszeműséget testesíti meg. Nehezére esik elvonatkoztatni attól, hogy a gyermekien viselkedő gyermekek valójában nagyon veszélyesek, és tiszta tudatuk ellenére ugyanúgy az emberhúsra éheznek, mint lezüllött, felnőtt társaik. Miss Justineau karaktere lényeges a történet szempontjából, hiszen a Melanie-ba vetett bizalma átruházódik a többi, ellenállást kifejtő karakterre, és Melanie fejlődéséhez is hozzájárul. A lány a bázison töltött idő alatt még nincs tisztában azzal, hogy mi ő, és bár elfogadja az életét olyannak, amilyen, bizonyos aspektusai értetlenséget szülnek benne.

A könyv második része egy szokványos menekülős jelenetsordömping, ami Melanie önazonosságához asszisztál. A kérdés továbbra is adott, bár felfedezi, hogy micsoda, akkor sem tudja, miért más. Ez a hosszabb etap semmiben sem tér el az átlag zombitörténetektől, ahol a túlélés a tét.

A harmadik rész a válaszok bekövetkezte, Melanie világban való helyének megtalálása. A magyarázat, a lezárás a legmegdöbbentőbb pillanata a regénynek, mert egyszerre veszik el és kerül meg a remény. Nem egy szokványos lezárással találkozhatunk, és ezt igencsak nagyra értékeltem.

A történet mondanivalója tulajdonképpen az, ami minden ember életét foglalkoztatja, hogy mi a létezésének értelme, célja, és ha valaki hátrányosan más, az éppen ugyanúgy fontos szerepet tölthet be a gépezetben. Előkerül a jó és a rossz ambivalenciája. Felmerül a szörnyeteg is lehet ember, és az ember is lehet szörnyeteg gondolatkör. Jelen van még az a tény is, hogy nem az határozza meg az egyént, hogy minek születik, hanem a saját akarata.

A szerző aprólékosan kidolgozta a vírus eredetét és működését, ami még hitelesebbé teszi a történetet, ellentétben azokkal a hasonló témájú regényekkel, ahol az egész zombiság minden nemű előzmény nélkül csak be van dobva a kalapba. A különbségek ellenére az egész könyv nagyon emlékeztetett a 28 héttel később című filmre, ami a műfajban igencsak kiemelkedő filmművészeti alkotás nagyon szép fényképezéssel.

Tehát tetszett a könyv, nagyon jó elképzelésre épül, és kreatív megoldásokkal operál, de úgy érzem, valami mégis hiányzott belőle. Valami megfoghatatlan hozzávaló, amit nem tudok pontosan megnevezni, mégis hiányoltam. Az is gond lehetett nálam, hogy a karakterekkel nem mindig tudtam egy hullámhosszra kerülni, és Parks kivételével nem kedveltem őket. Például, amit Gallagher lépett, az annyira értelmetlen és gyenge fordulat volt a szerző részéről, hiszen az első pillanatban tudni lehetett, mi fog történni vele. Hiába mélyítette a karakterét, skiccelte fel az éretlen személyiségjegyeit, mégsem tudok megbarátkozni a végkimenetellel. Néha  leülepedett a történet és unalmassá vált, még a menekülés közben is. Sokat segített volna rajta, ha filmszerűen, mozgalmasan, függőjelenetekkel van megírva, szóval lehetett volna az íráson csiszolni még. De ezt a néhány apróságot leszámítva tényleg egy jó könyvhöz volt szerencsém.

A Kiéhezettek mindenképpen ajánlott zombirajongóknak és azoknak, akik szeretik az elgondolkodtató posztapokaliptikus történeteket.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: The Girl With All the Gifts

Kiadó: Kossuth

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 456

Fordította: Kisantal Tamás

Olvass tovább!

Patrick Ness: More Than This

Vannak azok a könyvek, ahol megkérdezed magadtól: miért nem olvastam én ezt előbb? A More Than This 2013-ban jelent meg, és már akkor szemet vetettem rá, de mindig elmaradt, és csak most jutott el hozzám ez a remekmű.

Seth megfullad, és a halál után egy elhagyatott helyen ébred meztelenül, furcsa tapaszokkal a testén. Rajta kívül nincs ott senki, minden lepusztult, ami arra utal, hogy régen nem jártak emberek arrafelé. Sethnek fogalma sincs, mi történt vele, fogalma sincs, hogy került oda, ahol van, és fogalma sincs, mit tegyen.

Hogy Janice-t idézzem a Jóbarátokból: Ó. Te. Jó. Ég!

Mégis mi a fészkes fene volt ez a könyv? Kedves Patrick Ness, hogy az atyaúristenben tudtad ezt a sztorit összehozni? Ezt a sztorit így megírni? Nem találom a szavakat. De azért próbálom meglelni őket. Azt mindenképpen közlöm, hogy sipirc most azonnal olvasni a More Than This-t (magyarul Soha nincs vége), ha még nem tettétek meg!

„Egy könyv önmagában is egy külön világ. Szavakból álló világ, ahol élsz egy ideig.”

Azok a történetek a legjobbak, amikben az olvasó a főszereplővel együtt a sötétben tapogatózik, és keresi a válaszokat. Mintha az egész könyv egy térkép lenne, rajta x-szel, ami a kincset, esetünkben a válaszokat jelöli, és az odavezető út egy nagy kaland, teli akadályokkal és elterelésekkel. Itt pontosan ez a helyzet áll fenn. Nem tudunk semmit, nem értünk semmit. És az hagyján, hogy a sztori folyamatosan kérdésekkel bombázza az embert, de olyan feszes tempóban, izgalmasan, hogy nem lehet letenni. Már a Chaos Walking-trilógiában észrevettem, ahogy Ness a remekül megáldott írói vénájával olyan hatásos függőfejezeteket kreál, hogy képtelenség abbahagyni. Amilyen szerencsém van, pont olyan időszakban járt a kezemben a könyv, amikor nem tudtam egyszerre sokat olvasni belőle, és olyan elvonási tüneteim voltak napközben, hogy csak arra tudtam gondolni, mikor folytathatom már.

Teszi Ness mindezt úgy, hogy a történet egy kihalt helyen játszódik, egyetlen szereplővel, dialógusok nélkül. A narráció monotonitását különleges, fontos szereppel bíró flashbackek törik meg, amikben kibontakozik Seth háttértörténete.

„Akart valamit, jön most rá.  Egy másik választ akart, ahelyett, amit kapott. Azt akarta kitalálni, hogy a világnak van célja, egy különleges célja. Amit neki tartogat.”

A történet a mi folyik itt? mederben zubog, áll-leesősen bomlik ki, a fejleményektől és fordulatoktól folyamatosan hátast dobtam. Végig ide-oda kapkodtam a fejem, a főhőssel együtt tűnődtem azon, hogy mi van, hogy mi történik. Amellett, hogy egy izgalmas, tempós regényről beszélünk, a történet filozófiai alappillérekre építkezik, ahol a valóság és a nem valóság ambivalenciája és jelentősége kerül terítékre. Felteszi a kérdést: mi az, ami számít, a hit vagy a tudat? Mi az élet? Van-e válasz bármire is? Számítanak-e a válaszok?

Komoly témákat is feszeget; magabiztos természetességgel szövődik a történetbe a homoszexualitás; ezzel kapcsolatban Seth önelfogadása szembeállítva a közösség szélsőséges reakciójával. Lerántja a leplet az igazi barátságról, bemutatja annak hamisságát, az önzőséget az ártatlan Seth hányattatásain keresztül. Számomra megdöbbentő volt, hogyan viselkednek Seth ún. barátai, mikor kiderül a fiúról, hogy meleg.

„– Annyira akartam, hogy legyen ennél több. Annyira, akartam, hogy legyen a szaros kis életemnél több, hogy már fájt – megrázza a fejét. – És volt. Csak nem vettem észre.”

Önmagában a titokzatosságával is imádtam ezt a történetet, de azzal nyűgözött le igazán, hogy Seth karakterének és egyúttal az olvasónak is megmutatja, hogy mindig van remény, és bármennyire rossz passzban vagyunk, bármennyire összeesküdött ellenünk a világ, az élet még tartogathat meglepetéseket, és mindig lehet ennél több.  Nem számít miképpen, mit gondolunk annak, csak ragadjuk meg, amitől többek leszünk.

És úristen, mi ez a befejezés?! Hogy lehet így vége? Tudom, hogy nem az a lényeg, mi történik ezután, hanem Seth hozzáállása, de ez akkor is igazságtalanság az olvasóval szemben!

Nem lehet erről a regényről rébuszokban értelmesen beszélni, csak áradozni, hogy milyen fantasztikus és mennyire különleges. Ezt olvasni kell!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Walker Books Ltd

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 480

Olvass tovább!

Bárcsak... book tag

Adós vagyok ezzel a taggel, amire ezúttal is Abstractelf jelölt, szóval lessük meg, milyen óhaj-sóhajaim vannak.

1. Bárcsak kapott volna folytatást!

Nem vagyok az addig üsd a vasat, míg meleg hozzáállás híve, így a legritkább esetekben óhajtok folytatást, legfőképpen akkor, mikor a szerző véletlenül épp elfelejti lezárni a sorozatát. Két ilyen sorozat jut eszembe, ahol a lezárásra a nyitott szót alkalmazni elég helytelen, mert hogy lezáratlanok, és kész.

2. Bárcsak lenne egy spin-off sorozata!

A feljebb említettből kiindulva ilyen irányú vágyaim sincsenek, viszont van egy olyan sorozat, aminek a világa annyira tetszik, hogy imádnám, ha lenne egy spin-offja. Igaz, hogy gőzöm nincs, miről szólna, de Victoria Schwab van olyan furmányos, hogy megoldja.

3. Bárcsak több könyvet írna!

Ha ír még egyet, akkor az már több lesz, és nem lesz kezdő szerző. Na nem mintha a debütálására panasz lenne, nagyon szerettem a My Heart and Other BlackHoles-t. Amit tessék olvasni, hiszen a Kossuth kiadó megjelentette magyarul Szívem és egyéb fekete lyukak címmel.

4. Bárcsak ne vele jött volna össze!

Na igen, anno Team Jacob voltam. Van is egy menő tipós pólóm, amit úgy kaptam. És még hordom is. Itthon. (A könyvet most már valószínűleg el sem bírnám olvasni.)

5. Bárcsak máshogy ért volna véget!

Általában elégedetlen vagyok a sorozatzárókkal, mert mindig valami óriási katarzist várok, ami elmarad… Három után különösen morcos voltam. 

Nem hiszem el, hogy nem lehetett kinyírni Harryt. És az a nyálas epilógus, te jó ég! Annyira nem tetszett amúgy a könyv, hogy szinte már semmire sem emlékszem belőle, csak az maradt meg, hogy az első hatot mennyire imádtam, ezt meg mennyire nem. 

Nem tudok rájönni, miért kellett erőltetni a hülye szerelmi háromszöget. Az egész könyvet elcseszte.

Erről itt írtam. Ötpontos első rész után egypontos folytatás, hát grat, ez is egy teljesítmény.

6. Bárcsak film készülne belőle!

Szerintem irtó izgi lenne valami baljós zenével, szinte látom, ahogy filmszerűen peregnek a szemem előtt a jelenetek.

7. Bárcsak sorozat készülne belőle!

Ebből tök jó epizodikus széria készülhetne némi átívelő szállal, amilyen maga a könyvsorozat is. Revolution összemixelve egy kis Vampire Diaries-zel, zéró tinidrámával.

8. Bárcsak egy szemszögből íródott volna!

Általában szeretem a több nézőpontos történeteket, de persze mindig vannak kivételek, például, amikor a szerző nem kompetens arra, hogy két különböző habitusú karaktert papírra vessék (ez ugye főleg a női szerző-férfi karakter kombónál gázos). Ide két jelöltem van.

Onnantól, hogy a titokzatos Daemon fejébe betekintést nyerhettem, mindjárt el is veszett a vonzereje. Persze azért szerettem továbbra is, de már nekem nő létemre fájt, mennyire nyálas. Ezért sem fogom soha elolvasni az Obliviont, meg egyébként sem kultiválom, hogy ugyanaz a történet kerül megírásra a férfi főhős szemszögéből.

Tündérkónikák

Az van, hogy Dani az őrületbe kergetett. És azért lássuk be, főleg az elején Machez is kell egy külön idegrendszer. (Huh, gőzöm sincs, Dani melyik kötetben volt először.)

9. Bárcsak megváltoztatnák a borítóját!

Ilona Andrews sorozatát az életben be nem próbáltam volna, ha nem ajnározza agyon mindenki. Förtelmesek a borítói, és ügyesen elérik, hogy elüldözzenek. A magyar verzió egy fokkal jobb, de az sem csábít túlzottan, hogy rohanjak levenni a polcról.

10. Bárcsak megtartották volna az eredeti borítókat!
Sok esetben ez a probléma például a Könyvmolyképzőnél áll fenn. Amit borítókészítés címén művelnek, hát… szerintem nem szorul túl sok kreativitás abba, hogy a „grafikusaik” fognak egy stock képet, amit ráraknak egy általában fekete háttérre. A This Is Not a Test borítója rettentő rusnya, pedig az eredetivel sem pepecseltek sokat, az mégis hatásos a megfelelő képválasztással és a hűvös színekkel. 

Ez meg külön tudomány, ha már nem vették meg a borító jogait, akkor csinálni valami hasonlót az eredetihez… ugyan már, minek? Helyette valami macska kukucskál, aminek semmi köze a tartalomhoz. 

11. Bárcsak ne is folytatódott volna!

Ó, ide a kedvencem kerül. 

Nos, velem ellentétben Cassandra Claire az addig üsd a vasat, míg meleg hozzáállás híve, így nem elég, hogy folytatta az eredeti Végzet ereklyéi-trilógiát, még készül is hozzá a 20. ezredik spin-off, kiegészítő novella, tökömtudjami. Persze a rajongók kajálják, ha én azt lettem volna valaha, most már nem lennék az. 

Olvass tovább!

Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem

Jenny Han könyve nagyon népszerű kinn. Bár eddig nem különösebben érdekelt, lévén már olvastam az írónőtől, és volt egy kialakult képem arról, mire számíthatok, most egy könnyed, kikapcsolós történetre vágytam.

Lara Jean nővére, Margot Skóciába megy főiskolára, és ez eléggé megviseli a lányt. Tanúja lesz annak, ahogy Margot és a barátja, Josh – akibe Lara Jean évek óta szerelmes – szakítanak, és most itt lenne az esély, hogy észrevetesse magát, de ezt sosem tenné meg a nővérével. Lara Jean és Josh között akkor kezdenek el megváltozni a dolgok, amikor valaki szétküldi a lány szerelmes leveleit. Az évek során felvette azt a szokást, hogy ha szerelmes valakibe, akit nem kaphat meg, ír neki egy levelet, amiben beszámol az érzéseiről. Így zárja le magában a dolgot, de ezt a levelet sosem juttatja el a címzetthez. Amikor a titkai napvilágot látnak, hogy mentse a helyzetet, beadja Joshnak, hogy Peter Kavinsky a pasija. Ez Peternek is kapóra jön, hogy féltékennyé tehesse az exét, Genevieve-t. Így veszi kezdetét a színlelt kapcsolatuk.

Jenny Han tud valamit. Semmilyen téren nem vagyok a könyvei célközönsége, sem lelkes fogyasztója, mégis az írásai olvastatják magukat, pedig valójában semmi epikusról nem szólnak. Azért ez is egyfajta tehetség, azt hiszem. A fiúknak, akiket valaha szerettem egy átlagos, introvertált lány teljesen hétköznapi életét és problémáit mutatja be. Középpontjában a család áll, a suli és természetesen a fiúk.

Ez egy nagyon aranyos, bájos, kedves történet. Olyan, amiről simán el tudom képzelni, hogy a valóságban is megtörténhet (a párkapcsolati alapot leszámítva természetesen, arról valahogy nem hiszem, hogy mindennapi lenne, haha.) Mintha egy létező lány életének egy szeletébe nyertem volna bepillantást. Amikor elkezdtem olvasni, fogalmam sem volt róla, hogy az egyik kedvenc klisémre építkezik, hogy két karakter valamilyen okból kifolyólag szerelmespárnak adja ki magát, és színlelt érzelmeik végül valóságossá válnak, a kezdő motivációjuk pedig elillan. Ez igencsak kellemes meglepetés volt.

Nagyon élveztem ezt a könyvet annak ellenére is, hogy nem voltak nagyobb volumenű történések, sem áll-leesős fordulatok. Mégsem tudott maradéktalanul magával ragadni, aminek az oka az, hogy végtelenül gyerekes. És én ehhez már túl felnőtt vagyok még úgy is, hogy a YA történetek nagy részében meg tudom találni azt a mondanivalót, amit ki tudok sajátítani magamnak, de ahhoz kell, hogy a karakterekben meglegyen egy minimum érettség. Lara Jean hangja legjobb esetben is max. egy 13 éves lányé, és egy olyan pillanata sincs a könyvnek, amikor sikerülne szintet lépnie. Hiába karakterfejlődik a regény végére, ez nem elég. Esküszöm, hogy a kedvenc szereplőm, Lara Jean 9 éves kishúga, Kitty is érettebbnek tűnt néha. Éppen emiatt igencsak zavaró volt, ahányszor szóba került a szex, folyamatosan emlékeztetnem kellett magam, hogy 16-17 éves karakterektől beszélünk, nem 12-13-ról.

Azt sajnáltam, hogy a címül szolgáló levelek abszolút nem hangsúlyosak a történetben. Olyan hosszú a felvezetés, annak taglalása, hogy Margot el fog költözni, hogy kezdtem azt hinni, már sosem kerülnek szóba, és az egész csak egy belengetett mézesmadzag. Mikor előkerülnek, sem bírnak olyan fontossággal, mint az elvárható lenne, és semmi visszahatásuk nincsen. Persze kapunk egy-egy részletet belőlük, de amikor Lara Jean szembesül azokkal a fiúkkal, akiknek írta, csak egy pár szóval elrendezik az egészet. Két változást hoznak: Lara Jean és Peter színlelt kapcsolatát, és Josh feltámadó érdeklődését.

Lara Jean és Peter nagyon édesek együtt, de az interakcióik során is nagyon fiatalnak tűntek a szememben. Nagyon tetszett, ahogy kibontakozott a kapcsolatuk, ahogy barátokká váltak, majd még többé. Jó volt megismerni Petert, akiről kiderül, hogy sokkal több minden rejtőzik a nagyszájú külső alatt, és különösen tetszett, ahogy Kittyvel bánik.

Szerencsére nincs meg a szokásos idegesítő szerelmi háromszög, Josh inkább lemorzsolódik a háttérbe. Elveszik a történetben, és kétdimenziós karakternél sosem válik többé. Nem tudunk meg róla semmit. Az író szándékosan hagyta meg papírmasé karakternek, hogy érzékeltesse, Lara Jean magába a szerelem gondolatába szerelmes, és az eddigi érzései mind az általa támasztott vágyképeknek szóltak.

 

A család szerepe természetesen domináns a történetben. Kittyt nagyon szerettem, olyan jó beszólásokat produkál a kiscsaj, hogy az hihetetlen. Lara Jean családjában az érdekes az, hogy így csonka családként is olajozott gépezetként működnek, harmonikusnak tűnnek, de ha jobban elgondolkozik rajta az ember, rájön, hogy azért náluk is fennállnak problémák. Például egyáltalán nem normális, hogy a lányai gondoskodnak egy felnőtt férfiról, mint ahogy az sem, hogy Margot-ra hárul az anyaszerep. Margot teljesen ellenszenvessé vált a könyv végére, amikor hazajön, és úgy viselkedik, mint egy mártír, és a saját önzősége körül forog minden. Aztán meg a titkolózás meg az álszentség? Hogy nem hisz Lara Jeannek, és ráuszítja az apjukat puszta féltékenységből? Ennyit a nagy testvéri szeretetről.

Azért érezhető Lara Jean fejlődése, bár a végére sem sikerül elérnie egy 17 éves lány szintjére, viszont a Peternek köszönhetően szerzett tapasztalatai kilökik a burkából, amiben elbarikádozta magát. Sajnos a könyv végén elmarad a klimax, és a lezárás az a nagyon gonosz félbehagyós kategória. Igazából azt nem értem, miért nem lehetett ezt a történetet egyetlen könyvben megírni. Ez a Nyár-trilógiának is eléggé betett, de azért bízom benne, hogy ez nem jut ugyanarra a sorsra. Egyáltalán duológia lesz vagy trilógia?

Elsősorban a tiniknek ajánlom ezt a könyvet meg a nagyon-nagyon gyermeteg lelkületű fiatal felnőtteknek, akik szeretnek elmerülni az egyszerű hétköznapokban, és szeretnek egy aranyos románcról olvasni.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: To All The Boys I’ve Loved Before

Sorozat:  A fiúknak, akiket valaha szerettem #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 360

Fordította: Tóth István

Olvass tovább!

Dan Wells: Nem akarlak megölni

Az eredeti John Cleaver-trilógia befejező részének címe rossz. Dan Wells engem határozottan meg akart ölni ezzel a könyvvel. Mi volt ez a befejezés, emberek? Teljes sokkban ülök itt! Ezt még emésztem egy darabig, azt hiszem.

John úgy döntött, hogy kezébe veszi a dolgokat, és üzenetet intézett Senkinek, hogy keresse meg. A célja, hogy leszámoljon vele, és ezzel még az ölés utáni vágyát is kielégítheti. Úgy tűnik, Senki válaszol a hívó szóra, egy új sorozatgyilkos bukkan fel az álmos kisvárosban. John nekiáll nyomozni, tervet kovácsolni, és közben észrevétlenül szert tesz egy igazi barátnőre is Mary személyében. De semmi és senki nem az, aminek látszik, és John nem csak a gyilkossal kapcsolatban tesz új felfedezést, hanem önmagával is.

Be kell, valljam, a könyv első felében nem voltam túlzottan elégedett. Nem azért, mert rossz volt a sztori, hanem nagyobb durranásra vártam a lassabb építkezés helyett, amivel alapjáraton nem lett volna gondom, de harmadszorra már nem hatott rám az újdonság erejével. De bíztam benne, hogy a könyv második fele kárpótol, és mondanom sem kell, hogy ezt bőven megtette. 

Az ominózus első félben kissé furcsállottam, hogy John élete mennyire hétköznapian tinédzser létté szelídül. Persze eleinte a Maryvel való kapcsolata szövetségnek indul, amiben végre valakinek előadhatja a teóriáit és a nyomozása részleteit, és ez szép lassan átvált valami többé, ami hozzájárul John személyiségfejlődéséhez. Eleinte nem is értettem, honnan jött most így Mary hirtelen a képbe, főleg, hogy Johnt mindig is Brooke érdekelte, de a végére nagyon megszerettem a párosukat. Valahogy ebben a részben különösen szerettem a dialógusokat, John egyszerűen sziporkázott.

Viszont volt egy nagy hiányom: Szörnyeteg úr eltűnt. Ahhoz képest, hogy az előző részt végig uralta, miatta imádtam azt a könyvet, itt egyszer kap említést. Világos, hogy az előző kötet eseményei vezettek ehhez, de szerintem túlságosan háttérbe húzódott, és John viszonylag normálisnak tűnt, ahhoz képest, milyen volt idáig.

Eddig csak ezerszer mondtam el, Dan Wells milyen jól ír, és ezt most is meg kell tennem. A gyilkosságok és a nyomozás remekül vannak végigvezetve a könyvön. Nagyon szerettem találgatni, hogy ki lehet a ludas, és Wells nem könnyítette meg a dolgomat, mert lassan mindenki gyanúsnak tűnt, de tényleg, másrészt mégsem tudtam határozottan eldönteni, hogy ki lehet az. Amikor kiderült, hogy mi van, csak lestem ki a fejemből, hogy milyen jól van összerakva a könyv, és szándékosan cselezik az olvasóval.

Bővelkedik fordulatokban rendesen, noha van, amit kitaláltam, van, amit csak sejtettem, és az egyik lerendezésével nem is vagyok teljesen elégedett. A sorozatgyilkossal való találkozás kissé bugyuta forgatókönyvet követ, de mindenképpen nagy horderejű hatása van, ami hozzátevődik az egyik későbbi történéshez, és a kettő együtt érvényesül.

A könyv a vége felé dramaturgiai vonalon nagyon erős, ahogy olyasmit meghúz, amire álmunkban nem gondoltunk volna. Konkrétan a tetőpont az sokk, és olyan szépen köti az egészet John jelleméhez, és olyan szép ívet nyer tőle a történet, hogy az hihetetlen. Ha végigtekintek mindhárom könyvön, elképesztő az út, amit John bejárt, ahogy tisztába jött önmagával. Különleges élmény volt, ahogy olvasóként végigkövethettem ennek a szociopata fiúnak a hűvös gondolkodását. (Az még mindig creepy, ahogy balzsamozni akarja a barátnőjét, de ismerjük a mondást: senki sem tökéletes).

Ez egy fantasztikus trilógia, amiért minden elismerés megilleti a szerzőt, és kíváncsian várom a folytatást, remélem, az is hozza ezt a színvonalat.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I Don’t Want to Kill You

Sorozat:  John Cleaver #3

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 310

Fordította: Szebegyinszky Szilvia

Olvass tovább!

2016. márciusi megjelenések

A márciusi listám elég kurta, mindössze egyetlen angol megjelenés keltette fel a figyelmem. Mellette érkezik magyarul egy sorozat folytatása.

Corinne  Duyvis: On the Edge of Gone

Megjelenés: március 8.

Kiadó: Amulet Books

2035. január 29. Ezen a napon csapódik be az üstökös.

Denise-nek, az anyjának és a lánytestvérének, Irisnak az otthonukon, Amszterdamon kívül jelöltek ki átmeneti menedéket, ahol kivárhatják a becsapódást. De Iris eltűnt, és Denise drogos anyjának tempójában sosem fogják időben elérni a menedéket.

Az utolsó pillanatban egy találkozó az átmeneti menedéknél sokkal jobb helyre vezeti őket. Egy generációs űrhajóra, ami el fogja hagyni a Földet, hogy új világokat kolonizáljon, miután az üstökös eltalálja a bolygót. De a hajón mindenkit a hasznosságuk alapján választottak. Denise autista, és attól fél, nem engedik meg neki, hogy maradjon. Tud helyet szerezni, mielőtt a hajó kilő? És mi lesz az anyjával meg a lánytestvérével?

Amikor az emberi faj jövője forog kockán, kinek az élete éri a legtöbbet?

Az üstökös/aszteroida becsapódás plusz egyéb a Föld elpusztul, mindenki meghal is örök, megunhatatlan kedvenc téma. És tök érdekes, hogy pont most talál rám ez a könyv, mert éppen You, Me and the Apocalypse-t darálgatok lassacskán.

Alma Katsu: A szakadék (Halhatatlan-trilógia #3)

Megjelenés: március 31.

Kiadó: Agave

A világegyetemben működő valamennyi erő közül a szerelemé a legtitokzatosabb, a leginkább felkavaró és a legtöbb megaláztatással járó energia. Lanore McIlvrae több száz éve menekül Adairtől, mert megrémült a férfi titokzatos képességeitől, és fél indulatos természetétől. Visszaélt a férfi bizalmával, és kőfal mögé zárta őt, hogy megmentse élete nagy szerelmét, Jonathant. Amikor kétszáz év bebörtönzés után Adair kiszabadult, Lanore biztos volt benne, hogy a férfi rátalál, és valódi pokollá változtatja a mindennapjait. Ehhez képest a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy elképzelte.

Négy évvel később Lanore megtalálja Adairt a titokzatos szigeten lévő otthonában, ahol a maga választotta elszigeteltségben él. Szívességet kér a férfitól: azt akarja, hogy Adair küldje el őt az alvilágba, hogy kikönyöröghesse az alvilág királynőjétől Jonathan szabadon engedését. De vajon betartja-e Lanore az Adairnek tett ígéretét, és visszatér hozzá? Vagy az a szándéka, hogy bármi áron Jonathannel élhessen?

Riszpekt az Agavénak, hogy rajongói nyomásra bevállalta ennek a trilógiának a befejező részét úgy, hogy a sorozat veszteségesnek bizonyult számukra. Már csak ezért is remek lenne, ha végül pozitív irányba dőlne a mérleg, és megtérülne nekik. Az első rész keserűségét imádtam, a második szimplán jó volt (nem igazán éreztem indokoltnak, miért kellett a folytatás), hogy a harmadik milyen lesz, azt majd meglátjuk.

Olvass tovább!