Nyári könyves tag

Egy nyári könyves taggel érkezek – nem azzal, ami mostanában felkapottan bolyong körbe a blogger platformokon. Még sosem hoztam önszántamból kérdéssort, úgyhogy készülj fel Abstractelf, most visszaadom a kölcsönt, és jól kihívlak! (Meg persze mindenkit, aki késztetést érez arra, hogy válaszoljon pár kérdésre.)

1. Melyik az a könyv, ami a nyarat juttatja eszedbe?

Morgan Matsontól a Second Chance Summer. A cím, a borító, a feeling. De bármelyik könyvét idesorolhatnám vagy a Sarah Dessen könyveket vagy Jenny Han Nyár-trilógiáját, de még Hannah Moskowitz Invincible Summerje is idefurakszik. 

2. Melyik könyv ragyogta be a napod?

Sarah Addison Allen Édes élet c. könyve. Annyira édesaranyos, bűbájos történet volt (tele csokival és könyvekkel!), hogy végig átszellemült hangulatban olvastam, és azóta is elöntenek a kellemes érzések, ha visszagondolok rá.

3. Nevezz meg egy könyvet, amin sárga szín van.

Ez könnyű, lévén pont sárgát olvasok: Summer Days and Summer Nights.

4. Melyik a kedvenc parti olvasmányod?

Nos, 15 éve nem jártam semmilyen parton. Szóval ez a fogalom emlékké fakult, de ha teszem azt, holnap valaki random kiruccanást tervezne velem a tengerpartra, és fel kéne kapnom egy könyvet, akkor Sophie Kinsellát választanék. Mondjuk a Tudsz titkot tartani?-t, mert már tervezem egy ideje, hogy újraolvasom. Szétröhögtem a fejem azon a könyvön, és hiányoznak az ilyenek mostanában a repertoáromból.

5. Milyen akcióregény sarkallt arra, hogy elrohanj fagyiért?

Bocsánat, hogy csalódást okozok, de az a helyzet, hogy fagyit sem ettem vagy hat éve. Egyetlen olyan akcióregényt se tudok, ami miatt nekem fagyiért kéne rohannom. Viszont a Since You’ve Been Gone borítója elég hatásos. 

6. Melyik az a könyv, aminek nem tetszett a vége?

Egyszerűbb kérdés lenne, hogy melyik az a könyv, aminek tetszett a vége. A vég olyasmi, aminek kevés könyv tud megfelelni (főleg sorozatoknál). Most próbálok kigondolni valamit, amit a vége nagyon elszúrt *tanakodik* Kiera Crasstól a The Crown volt legutóbb, amiben elég nagyot csalódtam. Az egész könyv sem tudott megfelelni az elvárásaimnak, de az a borzasztóan összecsapott befejezés még rátett egy lapáttal az egészre.

7. Melyik könyv végén lettél nagyon boldog?

A legutóbbi ilyen Rainbow Rowelltől az Attachments volt, közben is végig bamba vigyorral olvastam, de a vége még pluszban boldogsággal töltött el, hogy összejött a hepiend, még ha baromi nyálas is volt.

8. Melyik könyvborító emlékeztet a naplementére?

Itt kettőt mutatok, az első, ami rögtön eszembe jutott (szeretem az ilyen típusú borítókat), a másodikat pedig pont a napokban találtam, mikor megjelenések között keresgéltem, és jujoztam, hogy mennyire idepasszol. (És a már említett Second Chance Summer is jó példa.)

De mivel ezek konkrétan naplementés borítók, és lehet, nem arra irányult a kérdés, hozok egy indirektet is:

9. Melyik az a könyvsorozat, amit reméled, elolvasol a nyáron?

Kizárt, hogy elolvasok egy teljes könyvsorozatot a nyáron. De talán végre elkezdem a Partials-t vagy a Vörös Lázadás-t, és annyira imádni fogom, hogy nem bírok ellenállni a késztetésnek.

Olvass tovább!

Richelle Mead: The Glittering Court

A The Glittering Court a 14. Richelle Mead könyvem. Megdöbbentő szám, pedig a publikált regényeinek csak töredékét olvastam. Én annak a híve vagyok, hogy egy szerző ne ontsa magából tonnaszámra a történeteket; a sietség egy idő után meglátszik a teljesítményen. Eljött az idő, hogy kijelentsem, Richelle-t is utolérte a végzet.

Elizabeth Osfrid grófnője, vére és rangja méltán híressé teszi. Amikor beütnek az anyagi nehézségek, a nagymamája házasságot szervez egy olyan emberrel, aki Elizabeth-nek egyáltalán nem nyeri el a tetszését. Ekkor adódik egy lehetőség, és megszökik. A szolgálólánya, Adelaide helyébe lép. Csatlakozik a Glittering Court nevű szerveződéshez, akik lányokat taníttatnak, hogy az Új Világban az ottani agglegények feleségeként megállják a helyüket. Elizabeth-nek azaz innentől kezdve Adelaide-nek titkolnia kell a valódi kilétét, és még az újonnan szerzett barátnőinek sem árulhatja el a titkát. Egyetlen szövetségese a Glittering Court működtetőjének fia, Cedric, aki maga is egy súlyos titkot rejteget. Adelaide terve akkor mond csődöt, amikor beleszeret Cedricbe…

Azt szűrtem le a Meaddel való legutóbbi két találkámból, hogy más műfajok felé kacsintgat. Ez nem feltétlen lenne probléma, de a próbálkozásait továbbra is fantasynek álcázzák. A Soundless összességében egy disztópia volt, aminek az utolsó néhány fejezete rohant műfajt változtatni; a The Glittering Court pedig nyomokban sem tartalmaz fantasy elemet, valójában inkább egy történelmi romantikus jellegű sztori szeretne lenni, ami semmi újat nem tud felmutatni a piacon. Végig azt vártam, hogy a vallás alapjául szolgáló angyalok leszállnak az égből, de egy idő után kezdtem felfogni, hogy ilyesmi nem fog bekövetkezni. Sajnos azt kell, mondjam, hogy Mead zsánerkísérletei nem sültek el túl jól, bár a Soundlesst még szerettem a disztópia jelleg miatt, hiába volt gyengécske, ennél a könyvnél leginkább csak azon tűnődöm, miért gondolta bárki is, hogy ez a történet érdekel valakit.

De ami a legelképesztőbb, hogy A The Glittering Court trilógia! Méghozzá főszereplőváltós típusú. Adelaide barátnőinek a szemszögéből fognak játszódni a következő kötetek, és ugyanazt az időszakot ölelik fel, mint Adelaide története. Nekem ebből bőven elég volt egyszer is, gőzöm sincs, hogy mi az, amit még két másik regényben ki lehet fejteni, főleg, hogy engem egyik lány sem érdekelt. Miráról meg kvázi annyit sem tudtunk meg, hogy egyáltalán felmerülhessen szikrányi esélye annak a gondolatnak, hogy róla akarnék olvasni. Annyi infóval rendelkezünk róla, hogy állandóan eltünedezik, és nincsenek kérői, és ennek annyira misztikusnak kéne lennie, hogy be kéne tőle rosálnunk…

Amikor először olvastam a fülszöveget, rögtön az jutott eszembe, hogy Mead meg akarja lovagolni a Párválasztó sikerét, hiába nincsenek ordító hasonlóságok, és teljesen másról szól a könyv. Mármint ez annyira nem Mead miliője, hogy csak furcsállni tudtam az egészet, hogy ilyen könyvet írt – mintha nem is az ő könyve lenne. A stíluson érződött, Adelaide visszaszólásai mutattak hasonlóságot Rose-zal vagy Georginával, de ez a habos-babos környezet, a kilométer hosszú ruhaköltemény és báli leírások idegenek voltak, nem az, amit megszoktam. Sajnos sok helyen untam a leírásokat, a könyvet, a történéseket vagy azok hiányát, ezért is tettem félre hónapokra a könyvet, és külön lelkierőt kellett gyűjtenem, hogy befejezzem. Valahogy nem érdekelt.

Valakinek sikerült megtréfálni, ugyanis a Goodreadsen kitett első fülszöveg – amit a blogra is fordítottam – nem egyezik a könyv cselekményével. Abban ugyanis az áll, hogy Cedric sem tudja, hogy Adelaide kicsoda, holott már a könyv elején találkoznak, és a fiú segít neki fenntartani az álcáját még annak árán is, hogy mindketten bajba kerülnek, ha kiderül az igazság. Emiatt kissé zavarban éreztem magam a történet kezdetén, kellett egy kis idő, hogy belerázódjak. Voltak pillanatok, amikor élveztem az olvasást, úgy a háromnegyedétől viszont bele-belelapoztam, annyira akartam, hogy vége legyen.

A The Glittering Court egy paradoxon. Egyszerre éreztem úgy, hogy rengeteg minden történik benne, és mégsem történik semmi. Ennek az oka, hogy a történet nagyon hosszú időt ölel fel, és Mead fittyet hány a „show, not tell” szabályra, így minden csak le van összefoglalóan írva, és ez egy idő után kifárasztja az embert. Az elején még Elizabeth életét mutatja be, majd már a Glittering Court több hónapnyi felkészülését, aztán a több hónapos hajóutat, majd az Új Világban történteket, a legvége előtt az aranykeresést, és az egész csak úgy ömlött rám, sok volt, és nem voltak agyeldobós fordulatok, nem volt feszültségkeltés, nem volt semmi. Arról már ne is beszéljünk, hogy Tamsinnal kapcsolatban kétszer sikerült eljátszani ugyanazt a fordulatot, ami legelőször sem váltott ki belőlem érzelmeket. Úgy éreztem, mintha egy közepes minőségű, gyenge átívelő szálas tévésorozatot fogyasztanék szövegformátumban, és az egészet helyszínváltásokkal tarkított epizodikus cselekményű montázsok tarkítják.

A szerelmi szál sem jött át, bár Cedricet bírtam, de miközben ők több hónap alatt érzelmeket kezdtek el táplálni egymás iránt, addig én ezt a leíró események sodrában olvasóként nem érzékeltem. Nem alapozódtak meg az érzések kulcsmomentumokkal, az első csók pont nem a legjobbkor csattant el, nem jött át a nem lehetnek együtt szenvedés igazi mélysége. Mindez ment a kukába a kapcsolatuk egyszerű, kényelmes lerendezésével, ami klisésen adta magát, de ki gondolta volna, hogy az együttlétükhöz vezet. Cedric súlyos titka olyan homlokráncolós kategória, ez volt a nagy titok? tűnődéssel.

Adelaide-t csak azért nem utáltam annyira, mert voltak jó szövegei, de iszonyatosan idegesített, mikor önmagát sajnáltatta, hogy nem aludhat pihe-puha párnák között meg milyen nehéz élete van, és így tovább. Aha. Persze. Hogyne. Az Új Világban ismét történik egy helyszínváltás, amit Adelaide nem tervezett be, és ezen a ponton olyan ismerősség érzésem lett, és aztán rájöttem, hogy az egész sztori mire emlékeztet: Nicole Kidman és Tom Cruise közös filmjére, a Túl az Operenciánra.

Önmagában az alapötlettel vannak ellenérzéseim. Lássuk csak lecsupaszítva: Elizabeth nem akar férjhez menni egy vadidegen férfihoz, akit nem szeret, ezért Adelaide-ként elhajózik egy szigetre, hogy utána férjhez menjen egy vadidegen férfihoz, akit nem szeret. PARADOXON. Arról már ne is beszéljünk, hogy a könyv végig tárgyként kezeli a nőket, akiket áruként adnak el, és ennek mindenki örül, és ez mindenki szerint normális, és a nőknek az a dolguk, hogy engedelmes feleségek legyenek, akiknek a háztartás vezetése a feladatuk. Na ne. Nekem ezt kéne élveznem? Komolyan? (A pontosítás kedvéért azért hozzáteszem, hogy nem kényszerítik őket semmire, nem kötelező megházasodniuk, ha nem akarnak, de akkor is, ez mi ez?) Rendben, fogadjuk el, hogy ez egy ilyen világ. De egyetlen ellenhang sem nyilvánítja ki, mit gondol.

A könyv deus ex machina megoldásai írói lustaságról árulkodnak, a végéért különösen jár az ironikus taps. Olyan karakterek mentik meg a napot, akik addig nem szerepeltek a könyvben. Egy csomó feldobott szál elvarratlan marad, hiszen ez egy sorozat, na de én nem akarom elolvasni Mira és Tamsin történetét, akkor miért kell egy félkész könyvvel beérnem? Nem értem.

Ha Richelle Mead új témájú könyvvel rukkol elő, azért ott leszek, mert a stílusát még mindig csípem; remélem igyekszik összekapni magát. Úgy néz ki, hogy a Könyvmolyképző megvette a kiadási jogokat, tehát valamikor a jövőben magyarul is a kezünkbe kaparinthatjuk Adelaide kalandjait.

Értékelés: 3/5

Borító: 4/5

Sorozat: The Glittering Court #1

Kiadó: Razorbill

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 400

Olvass tovább!

Lauren DeStefano: Fever

A Cartaphilus érdeklődés hiányában dobta a Vegyészkert-trilógiát (pedig úristen, még gyönyörűbb a borítója, mint a Hervadásé!). Szomorú, hogy egy ilyen csodálatos stílussal megáldott sorozat erre a sorsra jutott. De ez engem csak annyiban érint, hogy az első rész továbbra is magányosan fog árválkodni a polcon, a történetet viszont folytattam tovább.

Rhine elérte a hőn áhított célt, Gabriellel együtt megszökött a birtokról. Elkötöttek egy hajót, és útnak indultak a lány otthonába, Manhattanbe, de az édes szabadság egy lélegzetvételnyi ideig tart csupán. Amint megvetik a lábukat a szárazföldön, ismét fogságba kerülnek. Egy bordélyház madame-ja tartja őket rövid pórázon, olyasmire kényszeríti őket, amit nem akarnak. Végül sikerül innen is elszabadulniuk, de a hazaút továbbra sem zökkenőmentes. Rhine-nak lassan szembesülnie kell azzal, hogy a régi élete végleg elveszett és a szabadságról szőtt vágyai elenyésztek.

Szerettem az első részt. Nem volt éppenséggel egy kellemes hangulatú könyv, de ez még annál is depresszívebb. Érdemes előre felkészülni rá, hogy nem lesz könnyű menet. Amikor először nekiálltam, hamar abba kellett hagynom, mert nem voltam abban a lelki állapotban, hogy elviseljem ezt a sok nyomorúságot. De most tényleg, itt vannak ezek az emberek, akiknek alig adatik meg pár év az életben, de minden perce kínszenvedés a gazdag elitréteget leszámítva. Ha úgy vesszük, lényegében örülhetnek, hogy hamar megszabadulnak a hányattatásoktól.

DeStefano szereti kínozni a karaktereit, noha Rhine-t egy bizonyos tekintetben azért elég mesterségesen védi. Itt arra gondolok, hogy ebben a világban, ahol a nők csak babagyárként üzemelnek, a férfiak alárendeltjei, Rhine valahogy éppen mindig megússza, hogy megerőszakolják, vagy intim helyzetekbe kényszerítsék. Mondjuk egy nemi erőszak nem kéne, hogy betetőzze a könyvet, az már túl sok lenne az érzelmi ingerküszöbömnek, csak úgy megjegyeztem ezt az apróságot.

Azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy amint Rhine és Gabriel leszállnak a hajóról, azonnal csöbörből vödörbe jutnak. A bordélyházban töltött idejük alatt újabb aspektusát ismerhetjük meg a világnak, hiszen eddig csak a birtok zárt burkából volt némi rálátásunk, Jenna elbeszéléséből kaptunk egy homályos képet arról, amiről most a saját szemünkkel meggyőződhetünk. Persze sosem gondoltam, hogy a szabadság után a Kánaán következik, de ez a könyv csak azt bizonyította, hogy ebben a világban a szabadság olyan, mint az elvek, hiába ragaszkodik hozzá Rhine, nem létező fogalomnak tűnik.

A nők kiszolgáltatott helyzetben vannak, prostitúcióra kényszerítik őket. DeStefano brutálisan festi le a kilátástalanságot, ami végigkíséri az egész életüket, jelen van a tudat, hogy ennél már sosem lesz jobb. Kitér a gyerekek kényes helyzetére is, a genetikai mutáció következtében torzult gyerekeknek jóformán esélyük sincs az életre, az árvaházi gyerekek egyetlen kiútja pedig az, hogy elkerüljenek valahová feleségnek. Ahogy Rhine és Gabriel robognak a céljuk felé, újra és újra bebizonyosodik, hogy mennyire romlott ez a világ, mintha törvénybe lenne fektetve, hogy rossz dolgok történjenek. Az nem élet, ahol semmi jóság sincs. Az egyetlen, ami kimaradt a szórásból, az a férfiak szerepe, ők azok, akik elnyomóként tűnnek fel azáltal, hogy poligámiára kényszerítik a nőket, de arról valahogy el van feledkezve, mi van a többi férfival, ezt a szálat picit hiányosnak érzem. Sarkítva áll hozzá a két nemhez, a férfiakat démonizálja, a nőket tárgyiasítja.

A tempó ezúttal sem pörög fel, a történetfolyam lassan csordogál, de mégis nagyon élveztem. Az atmoszféra adja el a könyvet; Lauren DeStefano roppant módon ért a hangulatkeltéshez, fantasztikus a stílusa. Nagyon szép leírásokat és hasonlatokat használ, és az írásmódja bőven kompenzálja az eseménytelenséget. 

Főleg a könyv utolsó harmadától állt el a lélegzetem. Rhine nem szabadulhat Vaughn házparancsnoktól, hiába remélte, és a könyv címéül szolgáló láz kiemelt szerepet kap. A szerző fantasztikus képiséggel adja át a delírium zűrzavarát, olvasztja egybe a valóságot a tévképzetekkel, a vég, a kilátástalanság terhe csak úgy ömlik a lapokról, komolyan beleborzongtam. Egyébként rengeteg álomjelenet tölti ki a könyvet, amik erősen adják vissza Rhine érzéseit.

Rhine és Gabriel kapcsolata megmarad azon egyszerű keretek között, mint a Hervadásban. Gabriel személyén keresztül közvetítődik, hogy a szabadság illúzió, és a birtokon töltött élet mennyivel jobb volt; talán a legnagyobb hiba volt, amit csak elkövethetett, hogy eljött onnan. Mivel egyetlen jó pillanatuk sincs, Rhine-ban feltámad a bűntudat, hogy belerángatta a fiút az egészbe.Ha felelnem kéne arra a kérdésre, hogy szerelmesek-e egymásba, nem állítanám határozottan, hogy így van. Vonzalom és egyfajta kölcsönös törődés fennáll, de ennél több? Gabriel részéről talán, elvégre olyan fontos neki a lány, hogy a saját kényelmét is feláldozta érte, de Rhine-ban nem vagyok biztos. Üdítő ez a sejtelmesség a kapcsolatukat illetően, ugyanakkor részben emiatt sem tud maximális élményt nyújtani a könyv, mert a párosuk elég érdektelen számomra.

Hiányzik valami ebből a sorozatból, egy olyan adalék, amit pontosan meg sem tudok nevezni. Gyanítom, hogy összefüggésben áll a karakterekkel, nem érzem magam közel hozzájuk, bármennyire is igyekszem. Kapunk néhány új karaktert, akik közül egyedül Silast csíptem valamelyest, a régi szereplők erőteljesen hátraszorulnak, de ezzel nem volt gond, mert őket sem kedveltem különösebben. Gabriel még mindig nem jelent számomra semmit, és Rhine-ban értékelem a tenni akarást, hogy próbál erős lenni, de ennél többet képtelen vagyok kicsikarni magamból.

Erősen érződik, hogy bizony lesz megoldás a vírus problémájára, amit én személy szerint nagyon sajnálok, de más tekintetben világszinten nem lehetne gyökeres változást gyakorolni. Rhine-nak és Rowannek a heterokrómiás szemük révén biztos közük lesz a gyógymódhoz. A véleményeket olvasva kissé tartok a lezáró kötettől, de azért bizakodom, hogy jó lesz.

Összességében a Fever méltó folytatás, ami talán még jobb is az elődjénél, a komor hangulata és a csodálatos stílus mindent visz.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Sorozat: The Chemical Garden #2

Kiadó: Simon & Schuster Children's Publishing

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 341

Olvass tovább!

Kate Karyus Quinn: Down with the Shine

A májusi angol nyelvű megjelenésekből a Down with the Shine érdekelt a legjobban. Azonnal neki is láttam, amikor végre sikerült beszereznem.

Lennie Cash súlyos poggyászként hordozza magával bűnöző apjától megörökölt vezetéknevét. Nem számít, hogy az apját egy évtizede nem látta, azt sem tudja, merre jár, az emberek megbélyegzik, és a legrosszabbat feltételezik róla. Az egyetlen barátnőjét, Darylt pár hónappal korábban elrabolták és feldarabolták; mindenki Lennie-t hibáztatja, de főleg Daryl ikertestvére, Smith. Lennie úgy dönt, teljesíti Daryl egyik vágyát, és a nagybátyjai különleges piájával felszerelkezve betoppan Michaela híres-neves bulijára. A családjuk egy különös szokásról nevezetes, koccintás közben kívánságokat garantálnak azoknak, akik kérik. Lennie ugyanígy tesz, csak azt nem tudja, hogy különleges erővel bír, és a kívánságok valóra válnak. Elszabadul a káosz.

Kate Karyus Quinnek eddig három könyve jelent meg, és csak a debütáló művét, az Another Little Piece-t nem olvastam (akartam, de pechemre meggyőztek a kritikák, hogy nem kéne). A jövőben ki fogom köszörülni a csorbát, és ezentúl figyelemmel követem a szerző munkásságát. Kedvelem azokat az írókat, akik elrugaszkodnak a sablontól, és valami egészen egyedit, hihetetlent alkotnak, még akkor is, ha a különcségüknek nem lesz mindenki rajongója. A (Don’t You) Forget About Me után úgy gondolom, a Down with the Shine is megosztó olvasmány lesz.

Az eleje, amikor Daryl gyilkossága van terítéken, aztán Lennie berobbanása a buliba, és a valóra vált kívánságok horrorszerű, sötét tónust festenek – persze YA mértékkel. Ehhez társul némi kínos úristen, most mi lesz érzés, mikor Lennie szembesül az igazsággal. Azzal, amit tudtán kívül elkövetett, igazat adott mindazoknak, akik a vezetékneve miatt diszkriminálták, megerősítette, hogy ugyanolyan szörnyeteg, mint az apja.

A kívánságok néha nem pontosan úgy válnak valóra, ahogy azt szeretnék. Így fordulhat elő, hogy Smith, aki azt kívánta, bárcsak láthatná Lennie-t szenvedni, a kívánságnak köszönhetően azt az ellenállhatatlan késztetést érzi, hogy fognia kell Lennie kezét (Lennie azt mondta konkrétan, hogy foghatja a kezét egészen a pokolig). Ebben az a bökkenő, hogy ha egyszer megfogja, többé nem is ereszti. A duó feladata sztornózni a történteket, de a kívánságoknak megvannak a saját szabályai, és nem lehet csak úgy egyszerűen visszacsinálni mindent, mert a legjobb esetben az érintettek megőrülnek, a legrosszabb esetben meghalnak.

Michaela, a házigazda azt kívánja, hogy a buli sose érjen véget azoknak, akik reggelig szórakoznak. A garantált kívánság nem engedi a meghívottaknak elhagyni a házat. Lennie és Smith visszatérnek a buli színhelyére, hogy kimenekítsék Lennie barátját, Larryt. Abban a pillanatban, ahogy a két főszereplő belép a házba, történik egy stílusváltás, és az egész történet komikus színezetet ölt, végül egy bizarr, de élvezhető kutyulék sül ki az egészből. A ház olyan, mint egy őrültek háza valami elcseszett horrorparódiából. A részeg tinik a legnagyobb ökörségeket akarták maguknak, és ahogy ennek újabb és újabb demonstrációjába szaladnak Lenniék, úgy kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy a szerzőnek elgurult a gyógyszere. Az egyik srácnak vasheréi lettek, egy másik vonzó öregemberré vált, egy lány Pöttöm Pannává zsugorodott, vannak, akik összenőttek. Amin az orromon prüszköltem volna ki a kólát, ha olvasás közben kólát ittam volna, az a Zinkowski nevű srác újonnan szerzett képessége volt: az érintésével Cheetossá tudja változtatni az embereket. Nem mismásolja el a szerző, még haláleset is történik, de ez annyira kész volt, hogy azóta is emésztem. Ez példa arra, hogy a szerzőnek ez a munkája sem lesz elfogadott azok számára, akik helyből rásütik a Cheetos dologra mekkora baromság, és mennyire nem illik a könyvbe.

Az események nagyon rövid időszakot ölelnek fel, két napot, de az igencsak pörgős két nap, ami a könyvet letehetetlenné teszi. Viszont a szerelmi szál nagyon kilógott a történetből. Smith érzelmei egyik pillanatról a másikra változnak meg, hiába van belebegtetve, hogy már korábban is vonzódtak Lennie-vel egymáshoz. Lennie álmodozós-szerelmes gondolatai sehogy sem passzoltak az események sodrába, és eléggé kizökkentettek. Lennie és Daryl barátságát sem sikerült körüljárni, amit azért nem bántam, mert Daryl idegesített, és félelmetesen ostoba volt.

Cash apu megjelenésekor a sztori ismét durvább hangvételt ölt, és a kiderülő dolgok izgalmasan töltik ki a Lennie életében tátongó lyukakat, és egy érdekes világot skiccelnek fel, amit ugyan nincs idő kibontani, de ez nem baj, mert ettől valahogy sötét mesévé változik az egész. A vége is hozzátesz ehhez, és szép keretet ad a történetnek.

A lényeg, hogy ez egy irtó fura könyv, kell egy bizonyos beállítottság és elszálltság ahhoz, hogy az ember élvezni tudja, nálam telibe talált. Ahányszor eszembe jutnak a Cheetos jelenetek, röhögni tudnék.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: HarperTeen

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 355

Olvass tovább!

Jane The Virgin: vége a második évadnak

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

Akár copy/paste-elhetném a méltató szavakat, amik eddig születtek a Jane The Virgin kapcsán a blogon, de inkább nem ismételném meg részletekbe menően, milyen hozzávalók teszik ilyen jóvá ezt a sorozatot. Legyen elég annyi, hogy a második évad simán tartotta a színvonalat, és elmondható, hogy az ötletkalap még bőven tele van. 

Jane immáron anyaszerepben tűnt fel, végigkövethettük hogyan kavarja fel a Villanueva család életét egy kisbaba. A szerelmi kapcsolatok is változtak, párok mentek szét és jöttek össze, pont került a szerelmi háromszög végére, bár közel sem vagyok biztos abban, hogy véglegesen.
A szezon egyik fénypontja volt Petra karakterfejlődése, aki antagonistából pozitív szereplővé avanzsált, abszolút reális módon, a rossz tulajdonságait megtartva. S vele kapcsolatban a sorozat szállított egy elképesztő vörös heringet a 2×17-ben, ami után nem győztem felszedni az államat a padlóról. És még az sem zavart, milyen durván szappanos húzás volt, ez az egyetlen sorozat, amiben nem zavarnak az elszállt klisék.

A krimi szál sem fulladt ki, izgalmasan szőtte át az évadot, és csúcsosodott ki a fináléban, amiről a tovább mögött spoileresen írok.

Olvass tovább!

Morgan Matson: Since You've Been Gone

Az első és egyetlen Morgan Matson könyvemet négy évvel ezelőtt olvastam, ami megdöbbentő. Bár a Second Chance Summerrel nem voltam maradéktalanul elégedett, mégis volt benne valami, amitől a szerző bekerült a biztosan olvasok még tőle kalapba. Most már rájöttem, hogy miért; a stílusa nagyban emlékeztet Sarah Dessenére, arról nem is beszélve, hogy mindketten szeretik a nyarat használni a nagy jellemfejlődések díszleteként.

Emily legjobb barátnője, Sloane a nyár kezdetén egyik napról a másikra egyetlen szó nélkül felszívódott. Emily nem tudja, hová lett; Sloane nem veszi fel a telefont, nem reagál az üzenetekre. Aztán érkezik egy levél. Amit Sloane küldött. Benne egy őrült lista olyan tételekkel, amiket Emilynek meg kéne tennie a nyáron: megcsókolni egy idegent, meztelenül fürdőzni, megülni egy lovat – amitől Emily retteg –, megölelni valakit, akit Jamie-nek hívnak és így tovább. Emily még sosem teljesítette Sloane listáit, de most úgy dönt, véghezviszi a feladatokat, hátha így ki tudja deríteni, miért tűnt el Sloane. A lány minden egyes teljesített feladattal bátrabbá válik. A nyara nem várt fordulatot vesz, új barátokra tesz szert, köztük a tökéletes, prominens Frankre.

Először is a könyv olvasása közben nem meglepő módon végig ez a szám járt az eszemben:

De ez nem újdonság, lévén ahányszor szembetalálkoztam a borítóval, mindig rögtön erre asszociáltam, biztosan sokan jártak még így.

Másodszor mielőtt méltató hangnemet ütnék meg, lerántom a rózsaszín szemüveget; a könyv nem tökéletes. Túlírt, néha olyan leírások vannak benne, amik simán megértek volna a delete gombra, egyszerűen nem relevánsak, és csak a könyv hosszát növelik. Emlékszem az elején egy konkrét jelenetre, ahol megkérdeztem magamtól, miért fontos tudnom részleteiben, hogy Emily kocsiját mikor és hogyan és kitől vásárolták, mikor annyiban el lehetett volna intézni, hogy a kocsi használt, és a matricákat nem ő ragasztotta rá. Emily motiváltságát is döcögősen fogadtam el, hogy na majd most megcsinálja a listát, amit korábban sosem, mert az varázsszerűen Sloane nyomára vezet, mintha legalábbis a lista térképpé változna, ha minden pontja ki van pipálva.

De ezek csak ilyen apró dolgok, mert összességében a könyv egy kalandos nyarat nyújt, és olyan szinten beszippant, hogy fizikai fájdalom abbahagyni, ha mást kell csinálni. Rendkívül olvasmányos, pedig nyelvileg nem mondanám kiemelkedőnek, mégis hihetetlen gördülékenyen vannak összefűzve a mondatok.

A történet elején Emily az idegeimre ment a „barátságával”. Azért kellenek az idézőjelek, mert én inkább megszállottságként definiálnám azt az erős ragaszkodást, ahogy Emily Sloane-nal szemben viseltetik, mintha legalábbis megállna az élet, ha ő nincs ott. Igazából az a könyv tanulsága, hogy Emily annyira ragaszkodott ahhoz, hogy legyen egy legjobb barátnője, hogy valahol útközben elveszítette önmagát, és ezen a nyáron végre megtalálja. Én egyébként mindig azt szajkózom, hogy az nem barátság, ha másnak kell tettetned magad, mint aki vagy, hogy egy csoport (még ha két főből is áll) részese légy, hanem muszájból fenntartott kirakatkapcsolat a magány elhárítására. Inkább leszek tök egyedül, mint hogy megjátsszam magam. Azt is pedzegeti a könyv, hogy vajon Emily és Sloane barátsága igaz volt-e, vagy sem, mert Frank teljesen máshogy viselkedik, ha együtt vannak, törődik vele, az érdekeit nézi, nem a saját képére akarja formálni.

A lista nagyon eltalált alapul szolgált a történetnek, és jó volt végigkövetni, ahogy Emily eleinte teljesen be van ijedve, majd felbátorodva vállalja be az egyre elborultabb feladatokat. Végül már nem is feltétlenül Sloane vezérli, hanem hogy új élményeket szerezzen magának, abba a felspanolt örömérzésbe kapaszkodik. A küldetés során összebarátkozik Colinsszal, Dawnnal, de leginkább Frankkel, akiről a suliban kialakított magának egy képet, aminek a srác abszolút nem felel meg, ahogy egyre jobban megismeri.

Nagyon-nagyon szerettem Emily és Frank kapcsolatát. Elég bénázva indul, eleinte alig tudnak pár szót kinyögni egymásnak. Állandóan összehozza őket a sors, és futópartnerek lesznek, majd igazi barátok. A könyv főként a barátságuk kialakulását és elmélyülését mutatja be, és ebből több jóval fél távon túl lesz; 80%-nál történik meg a magasabb szintre emelkedés, és az egész olyan hétköznapi, nincsen lírai leírásba csomagolva, ám a szakadó esőtől mégis hihetetlen romantikus. Mondjuk a félreértéses drámától kissé besokalltam a végére, ott már úgy éreztem, feleslegesen túl van hozva a dolog, de minimálisan csorbított a végeredményen.

A végét egy picit lezáratlannak éreztem, mert sosem derül ki, hogy Collins és Dawn újra egy hullámhosszra kerül-e Emilyvel – gondolom igen, de nem ártott volna némi megerősítés. Annak viszont örülök, hogy Emily és Sloane barátságának mérlege végül egyensúlyba került, és Matson nem azt a megoldást választotta, ami miatt enyhén keserű szájízzel olvastuk volna az utolsó lapokat.

Ha nyári könyvet akartok olvasni, akár a part mellett ücsörögve, a Since You’ve Been Gone-t vegyétek a kezetekbe, garantáltan nem fogjátok megbánni.  

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Simon & Schuster

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 449

Olvass tovább!

Supernatural: vége a 11. évadnak

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

Az ígéretesen induló, de lufiként leeresztett 10. évad után kellemes meglepetésként ért a folytatás. Végig azt éreztem, hogy próbálkoztak az írók, igyekeztek olyan ötleteket kifacsarni magukból, amikkel ellensúlyozni tudják egy ilyen korú sorozat elkerülhetetlenül felmerülő gyengeségeit. Ez az erőfeszítés főleg a Monster of the Week-epizódokban nyilvánult meg. Voltak szórakoztató és kreatív megoldások, és azt is bizonyították, hogy ha akarnak, jól tudnak hozzányúlni a kimeríthetetlen mitológiához.

A főszál hullámvasútszerűen működött. Végig látszott, hogy túl nagyot markoltak a Sötétség főellenséggé tételével, nem is sikerült az új fenyegetést érdekesen képernyőre vinni. Mégis akadtak jó pillanatok, például, hogy visszanyúltak az 5. évad témájához és kulcsszemélyéhez.
Azt nagyon díjaztam, hogy végre kezdtek Castiellel is valamit, nem csak jobbra-balra téblábolt mondvacsinált indokkal, mint az elmúlt években (bár Misha Collins néha kissé túljátszotta a szerepet). Három résszel az évad vége előtt pedig olyat léptek meg, amire nem feltétlen számítottunk, hogy egyáltalán valaha is bekövetkezik – meglepő húzás volt, annyi szent, hogy jó-e vagy rossz, arról inkább nem foglalnék állást.

Összességében mindenképpen pozitívan előjellel tudok szólni a szezonról, ezért is csalódtam a végjátszmában (vagyis inkább annak hiányában); még soha nem produkált olyan jellegtelen évadzárót a sorozat, mint most. Spoileresen a tovább mögött folytatom.

Olvass tovább!

2016. júniusi megjelenések

Itt a nyár! Lássuk, miket olvashatnék a képzeletbeli tengerparton.

Tara Altebrando: The Leaving

Megjelenés: június 7.

Kiadó: Bloomsbury USA Childrens

Tizenegy évvel ezelőtt hat óvodás nyomtalanul eltűnt. Ennyi idő alatt az emberek továbbléptek vagy legalábbis megpróbáltak.

Egészen a mai napig. Ma öt gyerek közülük visszatért. Tizenhat évesek és jól vannak. Scarlett hazamegy az édesanyjához, akit alig ismer, és azt a személyt sem ismeri, akinek neki kéne lennie. De úgy véli, emlékszik Lucasra. Lucas is emlékszik Scarlettre, de képtelenek felidézni hol voltak, és mi történt velük. Egyikük sem emlékszik a hatodik áldozatra, Maxre. Ő nem tér vissza. Mindenki válaszokat akar. A legtöbbet Max testvére, Avery, aki meg akarja találni a fiút, élve vagy holtan, és nem hiszi el a memóriavesztéses sztorit.

Nem sok misztikus thrillert olvasok YA-n belül, magam sem tudom, miért. Az vastagon benne van, hogy a túltolt szerelmi száltól nevetségessé válhat az egész, bár ez a komolyabb zsánerek többségére ugyanúgy vonatkozik. Talán azért van, mert ritkán botlok olyanba, ami igazán felcsigáz, mint például ennek a fülszövege. Most így hirtelen gondolkoztam, hogy mi volt utoljára olyan, ami nagyon tetszett, de semmi sem jut eszembe.

Steven Rowley: Lily and the Octopus

Megjelenés: június 7.

Kiadó: HarperCollins

Amikor leülsz a Lily and the Octopusszal, egy felejthetetlen útra vállalkozol.

Az olvasásban rejlik ennek a regénynek a varázsa, és nem akarjuk tönkretenni azzal, hogy túl sok részletet árulunk el.

Azt elmondhatjuk, hogy ez egy különleges valakiről szóló történet, akiben megbízol, aki nélkül nem tudsz élni.

Ted Flasknek ez a különleges valaki a vele megöregedő társa, Lily, aki éppenséggel egy kutya.

A Lily and the Octopus arra emlékeztet, milyen érzés nagyon szeretni, milyen nehéz elengedni, és hogy a szeretteinkért folytatott küzdelem mind közül a legnagyobb.

Emlékszel, mi volt az utolsó könyv, amit másnak ajánlottál?

A Lily and the Octopus lesz a következő.

Erről jó véleményeket olvastam, állítólag zsepire is szükség lesz. Na meg szeretem a kutyákat, világéletemben volt kutyám, és most elmesélem azt is, hogy pár hete lett egy yorkie-m, és imádom a kis Pumuklifejűt. :)

Chuck Wendig: Vészmadarak (Miriam Black #1)

Megjelenés: június 14.

Kiadó: Fumax

Miriam Black tudja, hogyan fogsz meghalni.

És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.

Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia.

Mostanában egy csomó Fumax könyv érdekel, itt a legújabb. A borító állat, a fülszöveg pedig rendesen izgalomba hozza az embert. Kicsit a Számokra emlékeztet, amit mondjuk utáltam, szóval remélem, annál jobb lesz.

Pittacus Lore: United as One (Lorien Legacies #7)

Megjelenés: június 28.

Kiadó: HarperCollins

Fülszöveget passzolom, mert le vagyok maradva négy résszel. Elvileg még olvasom ezt a sorozatot, bár mostanában elgondolkoztam rajta, hogy kasza lesz belőle, annyira érdektelen. De aztán lehet, még meggondolom magam, mert szerettem az első három részt, csak már olyan régen olvastam, hogy nem emlékszem, miért.

Olvass tovább!