Nincs mit szépíteni, Victoria Schwab az
írásmesterség istennője. Minden könyve egyedi, különleges, kreatív és
letehetetlen, képtelen csalódást okozni.
Kate már a
sokadik iskolából rúgatja ki magát, hogy elérje a célját: hazatérni az apjához.
A város veszélyes, erőszakból manifesztálódott szörnyek uralják. Az északi és
déli részt határ szeli ketté, az egyik fél Henry Flynn fennhatósága alá tartozik,
aki a különleges alakulatával vadássza a szörnyeket, míg a Harker által
kormányzott részben az emberek hatalmas összeget fizetnek a biztonság
illúziójáért. August a szörnyek egyike, egy Sunai, aki mindenáron ember
szeretne lenni. A Flynnek elküldik Augustot Kate iskolájába, hogy megfigyelje
az ellenség lányát. Kate felfigyel az egyre gyanúsabban viselkedő fiúra, és
leleplezi a titkát.
Hosszasan
áradozhatnék arról, hogy Victoria Schwab mekkora zseni, milyen csodálatosan
műveli a szavakat, és milyen izgalmasan tud elvezetni egy történetet, de ez már
annyira evidens, hogy semmi értelmét nem látom az ismétlésnek. A This Savage Songban legjobban a hangulat
fogott meg: zsigeri, sötét, komor, mocskos, véres; elhagyott, szeméttel
teledobált sikátorok képe jelent meg előttem. És most mondok egy elképesztőt! Én
ezt az egész könyvet egy animeként képzelem el, még a karakterek is rajzolt
figuraként élnek a fejemben, sok vörös, fekete, szürke és barna szín egyvelegét
társítom hozzá. Ez egészen újszerű élmény volt számomra.
A
világfelépítés magja valami iszonyatosan bejövős. Az emberek által elkövetett
erőszakból születnek a szörnyek – a gyarló ember az önkontroll elvesztésével
büntetésként hozza magára a bajt –, és az árnyaik különálló életet élnek. Három
szörnytípus különböztethető meg: vannak a Corsaik, akik ösztönszerű lények, a
Malchaik, akik vámpírszerűek, és a legerősebbek a Sunaik, akik embereknek
néznek ki, de ők a legveszélyesebbek, a legnagyobb erőszak szülöttei, tehát
egyben a legritkábbak is. Micsoda oximoron, hogy a szörny August ember szeretne
lenni, és inkább meghalna, mint hogy a sötét oldala még egyszer előkerüljön.
“Corsai, Corsai, tooth and claw,
Shadow and bone will eat you raw.
Malchai, Malchai, sharp and sly,
Smile and bite and drink you dry.”
“Sunai, Sunai, eyes like coal,
Sing you a song and steal your soul.”
(Gyerekdal)
A
világfelépítésről nem árulnék el többet, mert ez a történet mély vízbe dobással
kezdődik. Nincs szájbarágás, a világ vázlatos összefoglalása, hanem a
dialógusokból és eseményekből ismertetnek meg a szabályok és törvényszerűségek,
a karakterek. Én pont ezt a fajta történetmesélését kedvelem, amikor nem vagyok
elhelyezve a történetben, hanem nekem kell elhelyezkednem és alkalmazkodnom.
Bevallom, az
elején döcögősen indult a könyvvel kapcsolatunk, mert tetszett-tetszett, de
valahogy mégsem tudott berántani. Ugyanis a karakterekkel nem jöttem ki túl
jól, lássuk be, elég klisések. Van a lázadó lány, aki apuci figyelmére és
büszkeségére vágyik, és ezért csőlátással szemléli a világot, és van a meg nem
értett fiú, aki megváltoztathatatlan természetével hadakozik. Két teljesen más
dolgot képviselnek, másban hisznek, és ellentétes oldalon állnak – a könyvet alapból
modern Rómeó és Júlia sztoriként reklámozzák. Kate eléggé idegesített azzal,
hogy mindenáron ugyanolyan akar lenni, mint az apja, mintha nem lenne saját
személyisége, csak utánozni akar valakit, aki erősnek tűnik, mert ettől ő is
erős lesz. Augustban viszont érzelmesen sikerült érzékeltetni, ahogy önmagát
és a helyét keresi. Mindketten
megvilágosodnak a saját démonjaikkal kapcsolatban a regény végére. Továbbra is
August maradt a kedvencem; képes letenni az önáltatásról és elfogadja, hogy ő
az, ami a DNS-ébe van írva, és ezen nem változtathat, de megpróbálhatja
felhasználni a másságát arra, hogy jót tegyen, hiszen végső soron mindenkit a
tettei határoznak meg.
A V.E. Schwab verzió borítója
Akkor
sikerült beszippantani a történetnek, amikor a közös cél párossá kovácsolta
őket. A fülszöveg elég sokat elárul a történetből, konkrétan a felét össze is
foglalja, ekkor gyullad be az izgalom szikrája. Ki kell emelni, hogy a Vicious után itt sincs romantika – ami a
Young Adult műfajban igencsak nagy szó. A sztori nem ölel fel hosszú időt, és
Kate és August nem lesznek kifejezetten barátok, de sugárzik a köztük feszülő
erős kapocs, ami összeköti őket. Úgy érzem, benne van annak a lehetősége, hogy
a folytatásban már összejöhetnek, a végén van egy jelenet, ami nem mond ki
semmi nyilvánvalót, de mégis lappang benne valami, amire lehet építkezni, ha
Schwab úgy döntene, hogy szerelembe taszítja a főszereplő párost. Attól kezdve, hogy Kate és August kénytelenek
együttműködni, rendkívül mozgalmas akcióregénnyé burjánzik a történet, csak
kapkodtam a fejem, ahogy főhőseink feszültnél feszültebb helyzetekbe
keveredtek. Jöttek a fordulatok, robbantak a titkok – noha voltak már sejtéseim
az út folyamán, és igaznak is bizonyultak –, és elakadt a lélegzetem is. A
lezárás még mindezt betetőzte, szabályszerűen beleborzongtam az utolsó
jelenetekbe. Szerencsére olyan befejezéssel van dolgunk, ami ezt az adott
szakaszt lezárta, de egyben nyitott is, hiszen a szétzilálódott város problémái
nem oldódtak meg, hanem tovább fokozódtak, mégsem brutális cliffhangert kapunk,
de egyúttal kicsusszan a szánkon egy „Azt a …!” felkiáltás. Na most ezt jól
megfogalmaztam!
A Monsters of Verity kétrészes
lesz (bár remélem nem úgy, mint az Archívum, ami olyan, amihez pont
nagyon kéne egy harmadik rész, de még mindig nem akar elkészülni), és már alig
várom, hogy olvashassam. Egy gyönyörű címünk már van: Our Dark Duet. Megöl a kíváncsiság, ahhoz milyen csodálatos
borítót álmodnak meg, mert ezt imádom.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Sorozat:
Monsters of Verity #1
Kiadó:
Greenwillow Books
Megjelenés
éve: 2016
Oldalszám:
464
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése