Dan Wells: The Hollow City

A héten egyik kedvenc íróm, Dan Wells, akinek többek között a fantasztikus John Cleaver sorozatot köszönhetjük, Magyarországon járt. Távol élő vidéki lévén nem volt lehetőségem eljutni a rendezvényre, de gondoltam, az író tiszteletére az egyik régóta olvasni vágyott könyvével kezdem a hetet. Méghozzá ezúttal egy felnőtteknek szóló regénnyel.

Michael a kórházban tér magához. Nem tudja, hogy került oda, és mi történt vele, az utolsó két hét kiesik az emlékezetéből. Korábban depresszióval és szorongásos problémával kezelték, ezúttal skizofréniát diagnosztizálnak nála, ugyanis egyfolytában paranoiásan viselkedik, és az őt üldöző arctalan emberekről hadovál. Közben a városban rejtélyes gyilkosságok történnek, az áldozatok arcát lenyúzzák.

Óriási elvárásokkal álltam neki a könyvnek, kíváncsi voltam Dan Wells mit tud alkotni akkor, ha nem fiatalok bizalmát kell elnyernie. Ezzel az élménnyel gazdagodva kicsit sajnálom, hogy inkább a YA irodalmat preferálja, mert éppen annyira fantasztikusan és kreatívan tud írni felnőtteknek is. Atyaég, hogy én mennyire imádtam a The Hollow Cityt!

A központi téma Michael skizofréniája. Wells hihetetlenül jól adja át az olvasó számára a betegséget, és a vele járó tüneteket. Mindezt E/1-ben teszi, tehát benne ragadunk a főszereplő fejében, és esély sincs eldönteni, hogy akkor most Michael tényleg skizofrén-e vagy sem, amit lát azokból mi igaz, és mi nem. Nagyon erősen van ez a zavarodottság írásilag megtámogatva, hagy jeleket, de közel sem egyértelműeket. Például egy esetben nyilvánvaló volt számomra, hogy egy személyt csak hallucinál, de úgy vezeti fel, hogy kettőre vonatkoztatható, és nem lehet eldönteni, hogy melyik lesz az. Nagyon tetszett ez a skizofrénia uralta rész, hiszen jómagam is teljesen elvesztettem a fonalat – főleg a prológus tudatában –, aztán amikor meggyőztem magam, hogy jól gondolom a dolgot, Wells csavart egyet rajta, és megint összezavarodtam. Csomó kérdés motoszkált az én fejemben és Michaelében is. Kik azok az arctalan emberek? Miért látja őket Michael? Hogy jön a sorozatgyilkos a képbe? Vajon Michael az? Nem, nem lehet. Vagy mégis? És akkor még ott van a Hollow City rejtélye is. Létező hely vagy sem? Vagy ez csak metafora az elméjére? Michael próbálja megfejteni, mi történt vele abban a két hétben, amire nem emlékszik, és ez jóval több, mint amire számít.

Végül szintet ugrott a sztori, és olyan komplex, messzire nyúló vizekre evezett, amit az égvilágon senki nem tudna kitalálni a könyv elején. Nagyon tetszett az ötlet, a kivitelezés, az új elemek, és annyira izgalmasan van megírva az egész, hogy majdnem lerágtam az összes körmömet.

És a vége! Huh. A végét nagyon hatásosnak találtam, hiszen lett, ami lett végül, és Michael ebben az állapotban érte el a boldogságot, azért ez elég durva.

Annak, aki hozzám hasonlóan Imádja az írót, lelkesen ajánlom ezt a regényét is, mert igen, annyira jó! Mind a pszichológiai, mind a thriller aspektusa. Nagyon várom már a következő felnőtt írását, az Extreme Makeovert is, ami novemberben fog megjelenni.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Kiadó: Tor Books

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 336

Olvass tovább!

Jennifer Niven: Holding Up The Universe

A csodálatos All The Bright Places után szavakba sem lehet önteni, mennyire vártam Jennifer Niven új regényét.

Libby Strout az édesanyja halálával úgy birkózott meg, hogy Amerika Legkövérebb Tinédzserévé hízott, akit daruval kellett kimenteni a szobájából. Azóta lefogyott, de még hosszú út áll előtte, az első lépés az évekig tartó otthoni iskoláztatás után a gimibe való visszatérés. Szeretne normális tinédzser lenni, szeretne táncolni és szeretne egy pasit, de a még mindig jelentős súlya továbbra is kirekeszti a közösségből. Jack Masselin a prozopagnózia nevű betegségben szenved: nem ismeri fel az arcokat, és ezt titkolja, különben a diákok prédájává válna. Hogy ezt elkerülje, asszimilálódik, és azt csinálja, amit a „barátai” is. Egy ostoba játék miatt Libbyt nevetség tárgyává teszi, és mindkettejüket suli utáni elzárásra ítéli. Összebarátkoznak, ám közben mindkettejüknek szembesülniük kell a saját problémáikkal, ami a kapcsolatuk útjába állhat…

Nos, a Holding Up The Universe nem az All The Bright Places. Nyilván az ember, ha olvas egy olyan regényt, ami a lelke mélyéig megérinti, ami után vörösre sírja a szemét, óhatatlanul is hasonló katarzis meglelésére törekszik a szerző következő művében is, és ha nem találja meg csalódottságot érez. De itt nem csak a túlzott elvárások szolgáltattak okot arra, hogy nem tudtam imádni ezt a könyvet.

Önellentmondás. Ez járt végig a fejemben, miközben fogytak az oldalak. Nem fogom és nem is akarom összehasonlítani az All The Bright Places-szel – nem is érdemes, annyira más a kettő –, de az szembetűnő volt számomra, hogy a két könyv kivitelezésileg mekkora ellentétet sugall. Az All The Bright Places pont azt az üzenet közvetíti, hogy ne skatulyázzunk be senkit, ne húzzunk rá egyetlen meghatározó címkét senkire, mert nem az teszi azzá, aki.

Akkor itt miért az Libby meghatározó tulajdonsága, hogy kövér, Jacké pedig az, hogy prozopagnóziája van?

Az egész történet e körül forog. Állandóan erről beszélnek. Mi derült ki számomra Libbyről és Jackről? Mennyire ismertem meg őket? Minden tulajdonságuk benne van a fülszövegben. Ja, az nem, hogy Jacknek afro haja van.

Ebből kifolyólag halványlila gőzöm sincs a karakterek motivációjáról. Kezdjük azzal, hogy nem értettem, miért írja meg levélben Jack Libbynek – akivel életében még egy szót sem váltott –, hogy arcvakságban szenved, amikor ez titok, és senki sem tudja. Még a családja sem! Niven próbált valami háttérsztorit kovácsolni ehhez, de az nem elég erős ahhoz, hogy tényleg valós motivációról beszélhessünk. Miért lesznek ők ketten barátok? De ami a legfontosabb: miért szeretnek egymásba? Zéró a kémia Libby és Jack között! Ha valaki megkérdezné tőlem, mégis miben járultak hozzá egymás  fejlődéséhez, nem tudnék mélyenszántó válasszal szolgálni.  Persze van ám ráció a kapcsolatukban, csak nem vagyok abban biztos, hogy ez volt a szerző szándéka. Mindketten hátrányos helyzetűek a maguk módján, hát legyenek együtt azok, mert úgy sokkal könnyebb, ha belegondolnak, hogy a másiknak is rossz, és szenved a helyzetétől.

Amellett sem lehet elmenni szó nélkül, mennyire hihetetlennek hat az egész történet. Libby annyira elhízott, hogy már az ágyból sem tudott kikelni, mert a kajálással dolgozta fel a gyászt. És ezt az apja hagyta? És nem zavart senkit? Jó, ezen lépjünk túl. No de ha valaki tök egyedül, túlsúlyosan van otthon évekig, akkor mégis mennyi az esélye annak, hogy olyan magabiztosan tér vissza az iskolába, hogy simán jelentkezik a pomponlány csapatba?! Amikor a fülszöveget olvastam, megfordult a fejemben, hogy Libby azóta már lefogyott vékonyra, de nem.

Az átjött, hogy ne hagyjuk, hogy a súlyunk határozzon meg minket, ne foglalkozzunk az emberek ítélkezésével, csináljuk az, amit szeretünk. Tudom, milyen az, amikor az ember nincs megelégedve a külsejével, nekem is volt 15 kg-os feleslegem tizedikes koromban, noha az eléggé távol állt a 100 kg feletti határtól. Dinnye fejem volt, és fiúruhákban jártam. Mégis bármennyire is érzéketlenül hangzik, el nem tudom képzelni, hogy lehetséges az, hogy valaki ennyire elhagyja magát, ha nem betegség játszik a háttérben, mert azok a +40-50-60-100 kilók nem egyik napról a másikra mennek fel. És azon is mindig elcsodálkozom, mikor egy nagydarab fiú/ lány-vézna lány/fiú párost látok andalogni az utcán – persze, nem a külső a lényeg, de azért bizonyos szempontoknál bizonyos embereknek mégis. (Ha szingli vagy, vicces azon tűnődni, hogy ha nekik is simán összejött, akkor neked miért nem?) Félreértés ne essék, nem vagyok a testesebb emberek ellen, azt választanak párnak, akit szeretnének, és irigylem őket, hogy el tudják önmagukat fogadni, csak olyan furcsa, ha jobban belegondolunk bizonyos helyzetekbe. Nekem az is furcsa, mikor egy 150 centis lánynak 195 centis barátja van, fordított helyzetről már ne is beszéljünk. A szokatlanság ellenére ugyanolyan emberek, mint én vagy te, vagy a szomszéd. Akkor is, ha őszinte akarok lenni, már csak ebből a furcsaságból kifolyólag sem értettem a Libby-Jack párost, főleg úgy, hogy az elvileg létező pluszt, ami semlegesíti a külsőségeket és csak a belső tulajdonságokra koncentrál, abszolút nem sikerült átadni.  A könyvben felüti a fejét még az a kérdés is, hogy Jack szégyelli-e a külvilág előtt, hogy egy ilyen kövér lánnyal kell mutatkoznia, és fontos-e mások véleménye, vagy csak ők ketten számítanak-e.

A másik szemöldökvonogatós dolog Jack betegsége, és a tény, hogy senki sem tud róla. Sem a szülei, sem a barátai, senki sem vette észre 12 év alatt, hogy nem ismeri fel az arcokat. Ha nagyon engedékeny vagyok, egy talánnal tudok hümmögni, hogy ez tinédzserként lehetséges, de hogy egy hatéves gyerek ezt nem tudja úgy eljátszani, hogy senkinek se tűnjön fel, az biztos. Ráadásul a könyv nagyon szélsőségesen ábrázolja a betegséget. Jacknek még otthon is állandóan olyan ismétlődő megjegyzései vannak, hogy „ez a nő az anyám lehet”, „ez a férfi valószínűleg az apám” stb., és akkor még ott vannak az olyan apróságok, hogy 1, az embert simán fel lehet ismerni a hangjáról 2, vannak egyéb ismertetőjegyek is, amiben a legfontosabb a ruházat, hacsak nem minden családtagjának végtelen ruhagyűjteménye van… Végig nagyon el vannak túlozva a prozopagnózia okozta nehézségek. Jack védelmi mechanizmusként tartja magában az állapotát, kiszolgáltatottnak érzi magát, nem akar áldozat lenni, ezért inkább ő bánt másokat, és ez elgondolkodtató. Nem is a másikkal van baja, azért viselkedik így, csatlakozik az elnyomó csoporthoz, hogy ne bántsák. Ebben még van ráció, az viszont tényleg érthetetlen, miért titkolja a családja elől.

Végig azt vártam, hogy jön valami nagy fordulat, ami új színben tünteti fel a regényt, de nem. Maradt egy szimpla YA, ami helytelenül romantizálja a prozopagnóziát. A vége ebből a szempontból eléggé mellémegy, mert Jack rájön valamire, és akkor az úgy neki megfelel? Az miért maradt ki, hogyan birkózik meg a betegségével az új szituációban? Vagy az nem fontos? Mert engem jobban érdekelt volna.

Az írás stílusban nem remekel annyira, mint Niven előző könyvében, de olvasmányos, és voltak számomra tetszetős utalások is, a Supernatural többször is előkerült, de hasonlat formájában felbukkant Katniss és Flash is.

Talán túl magas volt az a bizonyos léc? Vagy elsőre sikerült beletrafálni a tutiba, és innen már csak lejjebb van? Majd a jövő eldönti, de én sokkal többet vártam ettől a regénytől.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Knopf Books for Young Readers

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 400

Olvass tovább!

Jeanne Ryan: Idegpálya

Évekkel ezelőtt már szemeztem ezzel a könyvvel, de nem voltak épp pozitívak az értékelései. Most, hogy film készült belőle Emma Roberts és Dave Franco főszereplésével, ismét terítékre került.

Fülszöveg: Amikor a kissé visszahúzódó Vee egyszer csak belecsöppen egy interneten követhető bátorságpróba-játékba, hirtelen azzal szembesül, hogy a névtelen irányítók mindent tudnak róla. Olyan nyereményekkel kecsegtetik, melyek után az EzVagyokÉn oldalán vágyakozott, majd a számára tökéletes pasival, a dögös Iannel szervezik egy csapatba. Először jó mókának tűnik a dolog – a rajongók buzdítására egyre kockázatosabb feladatokat hajtanak végre, egyre értékesebb jutalmakért. De az események komoly fordulatot vesznek.

Ez egy igazán jó könyv volt. Abból a szempontból, hogy mindenkinek a kezébe nyomnám példamutatásként, hogy olvassa el, és így NE viselkedjen, ahogy Vee. Pedig a lány szimpatikusnak tűnik az elején. Tipikus YA főhős: penészvirág a népszerű barátnője árnyékában, aki egy helyes fiú után ácsingózik. Olyan lány, akinek csak szurkolni lehet, hogy sikerüljön elérnie a történet végére, amit szeretne. Az író még meg is támogatja ezt a karakterképet azzal, hogy Vee sminkesként a háttérben, értitek, a háttérben dolgozik egy darab munkálatain, és a babérokat a színészek aratják le, nem ő.

Aztán Vee belekeveredik a MERSZ nevű játékba, aminek az a lényege, hogy különböző nyereményekért valami idióta feladatot kell teljesíteni. Első körben Vee-nek a fejére kell öntenie egy pohár vizet egy nyilvános helyen, és valami cikis kommentárral kell megtoldania. És csak úgy heccből megteszi, aztán jönnek az újabb és újabb feladatok, és mindig igazolja magának, miért kell igent mondania, míg végül teljesen belegabalyodik ebbe az ördögi körforgásba.

A könyv legszánalmasabb része, hogy mindez a társadalmi helyzet fokmérőjeként szolgáló, ám egyébként haszontalan tárgyak birtokba sajátításáért történik. Olyan fontos dolgokért, amik nélkül nem lehet élni: menő telefon, drága cipő, ami manapság is elég sok ember életcéljaként szolgál. Mert kéthavonta új telefon meg márkás csuka az aztán létszükséglet. Azt hiszem, mindent elárultam azzal kapcsolatban hogy vélekedem erről a témáról, és az ilyen emberekről; értelemszerűen Vee-vel sem tudtam mit kezdeni, egy ostoba, anyagias kis liba. A halál adná ki magát prostituáltak, a büszkeségem többet ér!

Vee nem létező kedvelhetőségét az is tovább rontotta, hogy mint az óvodában, félpercenként változtatja, hogy éppen kibe szerelmes. A könyv elején még Matthew a minden, és az amúgy nem éppen patyolattiszta srác miatt rág be a legjobb barátnőjére, akit egyébként undorítóan irigyel is (milyen barátnő az ilyen?) Aztán három órával később elhangzik Vee szájából, hogy Matthew már történelem, mert itt van a MERSZ partnere, a szexi Ian, akivel pár órás ismeretség után dúl az instalove, ja mert hogy egyébként az egész cselekmény vagy három napot ölel fel. Nem elég, hogy Vee önmagától sötét, de Ian még rátesz egy lapáttal; ahányszor a lányban megcsillanna az értelem halovány szikrája, Ian mindig kioltja belőle, hiszen a saját önző érdekei vezérlik. Kedves 15 évesek! Azért remélem, nem követitek Vee példáját, aki simán elfurikázik egy vadidegen sráccal, mert ha jól rémlik, már a 4 éves gyerekeknek is megtanítják, hogy ezt nem szabad.

Azért fontos elolvasni ezt a könyvet, mert meg kell érteni, hogy nem érdemes feláldozni magunkból egy darabot azért, hogy haszontalan tárgyak határozzák meg, mennyit érünk. Egy telefon nem hoz boldogságot az életünkbe. És azért is fontos, hogy lássuk, hogyan nem szabad használni az internetet, hogyan nem szabad mindenféle információt megosztani magunkról, amikhez bárki hozzáférhet. Számomra még mindig megdöbbentő, hogy emberek miket el nem árulnak magukról, milyen képeket posztolnak, és bele se gondolnak abba, hogy később visszaüthet, mert IQ gyökkettő az intelligenciájuk. Az a szomorú, amikor az ember konstatálja, hogy a rokonai és a barátai is ilyenek. Vee folyamatosan azon értetlenkedik, hogy a MERSZ hogyan szerez tudomást az ügyeiről, amikor a közösségin éli az életét. Ja, hogy azt onnan fel lehet használni? Erre még nem sikerült rájönnöd, kicsi Vee?

Az író jobban rátenyerelhetett volna ennek az üzenetnek a közvetítésére, mint ahogy tette. A könyv olvastatta magát, de mivel nem áll másból, csak a feladatok teljesítéséből, egy idő után ellaposodik, lévén nem voltak túl izgalmasak, a végére pedig nekem már kifejezetten banálissá vált. (És az a fordulat, te jó ég, szörnyű volt!) De már a prológus is „érdekes”: felrúgja a történetmesélés alapvető szabályát, és egy olyan karakter ténykedését mutatja be, aki sosem kerül elő a cselekményben, azt sem tudjuk kicsoda, hogy mit csinált, és hogy mi lett a sorsa. Ilyennel sem találkoztam még. Az is nagyon furcsa, amikor kiderül, hogy Vee miért van szobafogságban, a szülők viselkedése érthetetlen és irreális, és annak fényében, amit a motivációról megtudunk, még értelmetlen is.

A könyv elolvasása után megnéztem a trailert is, az alapgondolaton kívül semmi köze nincs az alapanyaghoz. És jobb is ez így, ígéretesebbnek tűnik. Mindenesetre kíváncsi vagyok, mit érezhet az író, mikor azzal a hozzáállással adaptálják a könyvét, hogy az eredetinél tudnak ők sokkal jobbak, és ezért rá sem lehet ismerni, hogy miből lett az, ami.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Nerve

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 300

Fordította: Lacza Katalin

Olvass tovább!

2016. októberi megjelenések

Ma ránk ömlesztik a könyveket. Nem is tudom, melyiket válasszam elsőnek… Aztán meg az Agave is bekeményít a hónapban, úgyhogy lesz min tanakodni.

Julia Heaberlin: Véres margaréták

Megjelenés: október 3.

Kiadó: Agave

A 16 éves Tessa Cartwrightra egy texasi mezőn találnak rá egy félig kiásott sírban. Éppen hogy életben van, mellette egy másik fiatal lány holtteste hever. Később sem emlékszik rá, hogy hogyan került oda, és az események után már csak úgy emlegeti a média, mint az egyetlen életben maradt Margaréta. A gyilkos ugyanis mindig nagy margarétamezőkön szabadult meg az áldozataitól, akit Tessa megtalálása után sikerült elfogni. Vagy legalábbis mindenki ezt hitte.

18 év telt el a brutális gyilkosságok után. Az elítélt gyilkos kivégzésre vár, de továbbra is ártatlannak vallja magát. Egy csoport mindenre elszánt texasi ügyvéd felkarolja az ügyet, újra meg akarják vizsgálni a bizonyítékokat, és nem sokkal később csatlakozik hozzájuk egy elismert törvényszéki elemző is. Az ügyvédek Tessa segítségét kérik, hogy vesse alá magát hipnózisnak, hátha felszínre kerülnek a múlt borzalmas emlékei.

Azt azonban senki sem tudja, hogy Tessa fájdalmas titkot rejteget: valaki már évek óta margarétákat ültet a kertjébe. Vajon az igazi gyilkos űz kegyetlen játékot vele?

A Véres margaréták egy rendkívül eredeti és sokkoló pszichológiai thriller, amely mesterien adagolja a feszültséget, miközben a jelen és a múlt eseményei között egyensúlyoz. Egy nő története, aki az idővel versenyt futva próbálja megfejteni saját rémisztő emlékeit, mielőtt a gyilkos újra lecsapna rá.

Haha, papagájkodom, de ezt is Goodreadsen kiszúrtam már. Ebből is látszik, hogy inkább YA-t szoktam angolul olvasni. Hogy mi fogott meg ebben a könyvben? Egyrészt a borító tök jó, kreatív (nekem az eredeti a színek miatt jobban tetszik), és a fülszöveg is izgalmasnak hangzik. 

Jennifer Niven: Holding Up The Universe

Megjelenés: október 4.

Kiadó: Knopf Books for Young Readers

Mindenki azt hiszi, hogy ismerik Libby Stroutot, a lányt, akit egyszer Amerika Legkövérebb Tinédzserének neveztek. De senki se vette rá a fáradtságot, hogy a súlyán túl megismerjék őt. Az édesanyja halálát követően az otthona menedékében igyekszik a lány összeszedni magát, meg kell küzdenie az összetört szívű édesapjával és a saját gyászával. Most Libby készen áll az iskolára, az új barátokra, a szerelemre, és MINDEN LEHETŐSÉGRE, AMIT AZ ÉLET FELKÍNÁL. „Abban a pillanatban tudom, hogy milyen szerepet akarok játszani itt, az MVB gimiben. Olyan lány akarok tenni, aki bármit megtehet.”

Mindenki azt hiszi, hogy ismerik Jack Masselint. Igen, henceg, de egyúttal el is sajátította lehetetlen művészetét annak, hogy megadja az embereknek, amit akarnak, és hogy simán be tud illeszkedni. Amit senki sem tud, hogy Jacknek van egy új titka: nem ismeri fel az arcokat. Még a saját fivérei is idegenek számára. Ő az a srác, aki újratervez és újraépít bármit új és belevaló módokon, de azt nem tudja megérteni, mi megy végbe az agya belsejében. Így azt mondja magának, hogy vegye könnyedén: Legyen sármos. Legyen nevetséges. Ne kerüljön közel senkihez.

Egészen addig, míg találkozik Libbyvel. Amikor ők ketten összegabalyodnak egy kegyetlen gimis játékban, aminek következtében csoporttanácsadásra és közösségi szolgálatra kerülnek, Libby és Jack mindketten bosszúsak lesznek, és aztán meglepettek. Mert minél több időt töltenek együtt, annál kevésbé érzik magukat egyedül. Mert néha mikor találkozol valakivel, az megváltoztatja a világot, az övét és a sajátod is.

1. Jenniver Niven. Nem mondtam tavaly elégszer, mennyire imádtam az All The Bright Places-t, ugye? 2, Srác nem ismeri fel az arcokat? Na ilyesmit sem olvastam még, nagyon kíváncsi leszek, és a főhősnő alkata nagyon nem a tipikus (hacsak le nem fogyott sulikezdésre, mert szerintem ez benne van). Egyébként Goodreadsen eléggé lepontozták ezt a könyvet hónapokkal a megjelenés előtt, mert hogy eredetileg olyan volt a fülszöveg, amit egyesek sértőnek könyveltek el.

Lauren Oliver: Replica (Replica #1)

Megjelenés: október 4.

Kiadó: HarperCollins

Gemma születése óta járja a kórházakat. Betegeskedő gyerekként magányos élete eddig az otthona, az iskola, és az egyetlen legjobb barátja, Alice körül forgott. De amikor felfedezi az édesapja kapcsolatát a titkos Haven kutatóintézettel, ami éppen főcímekbe kerül és vallási fanatikusok ostromolják, Gemma úgy dönt, hogy elhagyja a menedéket, amit mindig is ismert, hogy megtalálja az intézetet, és megtudja, mi folyik ott, és az apja neve miért kötődik kibogozhatatlanul hozzá.

Az intézet falain kívül az őrületben Lyre – vagyis a 24-es szám, ahogy Havenben ismert – és egy másik kísérleti alany, akit 72-ként ismernek, elmenekül. Egy olyan világba kerülve, amiről azt sem tudták, hogy létezik a magányos nevelkedésük falain kívül, találkoznak Gemmával, és ahogy együtt próbálják Haven célját megérteni, olyan egetrengető titkokat fedeznek fel, amik mindkét lány életét örökre megváltoztatják.

Bár mostanában annyira nem jövök ki jól Lauren Oliverrel, még mindig tartom, hogy csodálatosan ír; a történetvezetési képességein kéne keményen dolgoznia, illetve azon, ahogy kidolgozza a történeteit. Sajnos a Replica fülszöveg alapján csak egy ezerszer újrahasznosított klónos (androidos?) sci-finek tűnik.

Maria Dahvana Headley: Aerie (Magonia #2)

Megjelenés: október 4.

Kiadó: HarperCollins

Hol van az otthonod, ha a csillagokban születtél?

Aza Ray ismét a földön van. A fiúja, Jason nagyon örül. A családja meggyógyult. A lány normális életet él, annyira normálisat, amennyire csak lehet, ha az elmúlt évet haldokolva töltötted, felébredtél egy égi hajón, és felfedezted, hogy a dalod megváltoztathatja a világot.

De nem minden normális. Aza egy része még mindig a felhők iránt sóvárog, nem számít, mennyire szereti az embereket a földön. Amikor Jason Aza biztonsága miatti paranoiája egy szörnyű döntéshez vezet, Aza szökevényként találja magát Magoniában azzal a feladattal, hogy szembeszegüljön a radikális, vérszomjas, nemrég megmenekült anyjával, Zal Quell-lel és a daloló partnerével, Dai-jal. A világ végére kell utaznia, hogy megkeresse a legendás fegyvert, A Rajt, és a tűzön és identitáson keresztüli utazás örökre megváltoztatja őt.

A tavaly egyik meglepetés könyvének folytatása végre megérkezett, remélem ezúttal is éppen olyan érdekes lesz a világ, és a könyv második felének színvonalát hozza.

Sarah Everett: Everyone We’ve Been

Megjelenés: október 4.

Kiadó: Knopf Books for Young Readers

Addison Sullivan balesetet szenvedett. Az utóhatása, hogy a memóriája összefolyik, és egy olyan fiúhoz kezd el szólni, akit senki sem láthat. Annyira eldurvul a dolog, hogy már azon aggódik, hogy megőrül.

Addie drasztikus lépéseket tesz, hogy kitöltse az üres helyeket, és meglátogat egy bizonytalan orvosi létesítményt, ami azt ígéri, hogy segít a memóriával. De a klinikán Addie akaratlanul rájön, hogy nem ez az első ott járta. És amikor erőlteti a dolgot, rájön, hogy bizonyos emlékeket kitöröltek. Hogy egy fiút kitöröltek.

De miért? Ki volt a fiú, és mi történt, amivel túl nehéz volt együtt élni? És ha választ kap azokra, amiket keres, vajon képes lesz-e újra teljes embernek érezni magát?

Nem mintha nem olvastam volna már egy csomó ilyet, de van, amit nem lehet megunni.

Sylvain Neuvel: Alvó óriások (Themis Akták #1)

Megjelenés: október 4.

Kiadó: Agave

Deadwood, ​​Egyesült Államok: egy kislány oson ki sötétedés előtt kipróbálni az új biciklijét, hirtelen azonban eltűnik a lába alól a talaj. Egy mély veremben ébred, miközben a mentőcsapat épp ereszkedik le érte. De azok, akik a gödör pereméről néznek le rá, valami sokkal különösebbet látnak egy egyszerű kislánynál…

A kislány felnő, és Dr. Rose Franklin lesz belőle: zseniális tudós, kutatási területének az egész világon elismert szakértője. Ez a terület pedig nem más, mint kislánykori felfedezése: egy óriási, díszes kéz, amelyet hihetetlenül ritka fémből készítettek jóval korábban, mint hogy a kontinensen bármilyen emberi civilizáció kialakult volna.

Olyan tárgy ez, melynek eredete és rendeltetése egyszerre lesz a leghatalmasabb rejtély, amelyet eddig az emberiségnek meg kellett oldania. Származásának titkát felfedve talán megváltozik minden, amit eddig az életről hittünk. És még hány hasonló darabra bukkanhatunk a nagyvilágban…

Mi lehet ez a szerkezet? Ki készíthette? Hogyan lehetséges, hogy anyaga a bolygón előforduló legritkább fém? Vajon képes lesz valaha irányítani az ember? Mi van, ha nem is annyira a véletlen műve, hogy rátaláltunk? És mi történik majd, ha végül az utolsó darabot is a helyére illesztjük ebben a gigantikus, globális kirakóban?

Ez is Goodreadses szemezés, egyébként meg ufók? Meg összeesküvés-elmélet? Meg rejtélyek? Látjátok, milyen libabőrös lettem? Egyedül a dokumentarista stílustól tartok, nem tudom, mennyire lesz tőle száraz a regény.

Dan Wells: Csak a holttesteden át (John Cleaver #5)

Megjelenés: október 15.

Kiadó: Fumax

Miután John és Brooke magára maradt, városról városra stoppolva vadásznak Amerika közép-nyugati részén a még megmaradt utolsó Sorvadtakra. Csakhogy a Sorvadtak is vadásznak rájuk, ráadásul az FBI is a nyomukban van. Minden újabb várossal, minden újabb kamionos pihenővel, minden újabb autópályával egyre közelebb kerülnek egy olyan kegyetlen gyilkoshoz, akire John semmilyen jól bejáratott analitikus és előrejelző módszere nem alkalmazható. Közben Brooke meghasadt pszichéje az elméjén osztozó több százezer halott személyiségtől túlterhelve tántorog az összeomlás peremén. Hol birtokában van szellemi képességeinek, hol nem, és minden nap új nevek, gondolatok és emlékek törnek felszínre benne, mígnem felbukkan az a személyiség, akire John végképp nem számított: Senki utolsó áldozata, csapdába esve John egyetlen megmaradt barátjának testében.

Úgy másoltam ki a fülszöveget, hogy nem olvastam el, ha! Tényleg ideje lenne már elkezdeni az új trilógiát.Ennek a résznek a magyar borítója viszont egyáltalán nem tetszik, pedig eddig mindegyik bejött, plusz az eredeti annyira eltalált, hogy most túl nagy a kontraszt annak a javára.

Jenny Lawson: Őrülten boldog

Megjelenés: október 17.

Kiadó: Kossuth

Jenny Lawson, a The New York Times Bestseller listájának első helyezett írója, legújabb, ŐRÜLTEN BOLDOG című könyvében, az egész életét végigkísérő mentális betegséget járja körbe. Egy elképesztően vicces és kacagtató könyv a bénító depresszióról és a szorongásról? Ez aztán szörnyen rossz ötletnek tűnik. De Jenny épp ezekben a borzalmasan rossz ötletekben a legjobb. Az ŐRÜLTEN BOLDOG című könyv arról szó, hogy el kell fogadnunk mindazt, ami megkülönböztet minket a többi embertől – a szépet és a csúnyát – majd felhasználni arra, hogy lenyűgözően és felháborítóan boldogok legyünk.

Ez most kicsit kilóg a sorból. Még Goodreadsen akadtam bele talán tavaly, és már akkor elhatároztam, hogy ezt szeretném elolvasni, mert el nem tudom képzelni, hogy lehet vicces és kacagtató könyvet írni a bénító depresszióról és a szorongásról.

Peter Clines: 14

Megjelenés: október 18.

Kiadó: Fumax

Lelakatolt ​​ajtók, szokatlan fények, mutáns csótányok.

Nate lakásával valami nincs rendben. De a gondolatait most más köti le. Utálja a munkáját, a bankszámlája lassan kimerül, és még barátnője sincs. Elképzelni sem tudja, mit vár az életétől. Új lakása nem éppen ideális, de legalább élhető, és megengedheti magának. A bérleti díj egészen alacsony, a házkezelő cég ügynöke szuperbarátságos, és a rendellenességek inkább csak idegesítőek, mint nyugtalanítóak.

Egészen addig, amíg a férfi nem találkozik Mandyvel, a szomszédjával, és fel nem fedezi a lány lakásának furcsaságait. És a másik szomszédjáét, Xela-ét . És Tim és Veek lakásáét is.

Merthogy a régi, Los Angeles-i téglaépület minden egyes bérlakása szolgál némi rejtéllyel. Olyan rejtélyekkel, amelyeknek a története több mint száz évvel korábbra nyúlik vissza. Némelyik furcsaság szembeötlő, míg másokat zárt ajtók rejtenek el a kíváncsi tekintetek elől. Viszont ha e különös rejtélyek összeadódnak, az akár a véget is jelentheti Nate és barátai számára.

Vagy az egész világ számára…

Amikor a Fumax beharangozta ezt a könyvet, és elolvastam a fülszöveget, a rejtélyessége azonnal megfogott, és úgy döntöttem, hogy én ezt mindenképpen olvasni fogom.

Steven Rowley: Lily és a polip

Megjelenés: október 18.

Kiadó: Agave

Ez a magával ragadó történet arról a különleges valakiről szól, akiben feltétel nélkül bízol. Aki nélkül képtelen lennél élni.

Ted Flask számára ez a valaki öregedő társa, Lily, aki történetesen egy rövidszőrű tacskó.

A Lily és a polip felidézi az olvasóban, hogy milyen érzés viharosan szeretni valakit, majd ezek után milyen nehéz elengedni őt, és hogy a szeretteinkért vívott harcok a legnagyobbak az életünkben.

Emlékszel rá, hogy melyik volt utoljára az a könyv, amit mindenképpen oda akartál adni a barátaidnak, hogy olvassák el?

A Lily és a polip a következő.

Ezt már az angol megjelenéskor is begyűjtöttem posztba, aztán később el is kezdtem olvasni, csak félreraktam, hogy majd valamikor folytatom, nem volt rossz, közben meg kiderült, hogy jön magyarul, és milyen aranyos a borító.

Silber – Az álmok második könyve (Silber-trilógia #2)

Megjelenés: október 21.

Kiadó: Könyvmolyképző

A Silber-trilógia sziporkázó második kötete Kerstin Gier bestseller-szerző tollából

És ebben a pillanatban, a hirtelen támadt csendben meghallottam azt az ismerős, vészterhes matatást mindössze néhány méterre tőlem. Bár senkit sem láttam, és egy bölcs hang a fejemben figyelmeztetett, hogy ez csak álom, mégsem tudtam megakadályozni, hogy lassan elhatalmasodjon rajtam a páni félelem.
Anélkül, hogy pontosan tudtam volna, mit teszek, és ki elől menekülök, ismét futásnak eredtem.

Ugyan még az első részt sem olvastam (pedig már magyar megjelenés előtt jóval korábban terveztem), de Kerstin Gier garancia, hogy csak jó lehet. Valószínűleg az lehet az ok, hogy nem tudom, mennyire egybefüggő a széria, és az Időtlen szerelem-trilógia részeit kegyetlenség volt várakozással kivégezni.

Megan Miranda: Minden eltűnt lány

Megjelenés: október 25.

Kiadó: Agave

Nicolette ​​Farrellnek boldog élete van Philadelphiában: sikeres a munkájában és nagyon szereti a vőlegényét. Most rövid időre mindkettőnek hátat kell fordítania, ugyanis vissza kell térnie beteg édesapjához szülővárosába, Cooley Ridge-be, ahol nem csak az elhelyezéséről kell gondoskodnia és eladnia családi házat, hanem szembenéznie a múlttal is: tíz év telt el azóta, hogy legjobb barátnője, Corinne, nyomtalanul eltűnt.

Az amerikai kisváros keveset változott ezalatt az évtized alatt, a korábbi rendőrségi vizsgálat érintettjei mindmáig itt élnek: Nic bátyja, Daniel, és felesége, Laura, gyermeket várnak; Jackson a városi bárban dolgozik; Tyler – Nic volt barátja – pedig Annaleise Carterrel randevúzik, aki a csapat alibijét jelentette arra az estére, amikor Corinne-nak nyoma veszett. Néhány nappal Nic hazaérkezését követően azonban Annaleise eltűnik. Nic és barátai ismét megrázó drámai események középpontjában találják magukat, amelyek felidézik Corinne esetét, és rég behegedtnek vélt sebeket tépnek fel.

Megan Miranda az év egyik legjobban várt pszichológiai thrillerében visszafelé meséli el a történteket – a 15. naptól haladva az 1.-ig –, melyben Nic mindent megtesz azért, hogy kiderítse az igazságot Annalaise eltűnésével kapcsolatban, miközben megdöbbentő dolgokat fedez fel a barátairól, a családjáról és arról, mi is történt valójában a legjobb barátnőjével tíz évvel ezelőtt.

Noha már Megan Mirandától olvastam, és nem tetszett különösebben, attól még a felnőtt regényére kíváncsi vagyok, szeretem a pszichológiai thrillereket.

Olvass tovább!

Nem vagyok sorozatgyilkos - A film

Csinnadratta nélkül érkezett a hír, hogy film készül a Nem vagyok sorozatgyilkosból, és megtörtént a casting. Később valamikor hallottam és elcsodálkoztam rajta, hogy már forgatják. És ugyanilyen felhajtás nélkül sunyiban kijött a film, teljesen véletlenül futottam bele.

Elégszer adtam nyomatékosan hangot arról, hogy az originál Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógia mennyire jó, képes volt produkálni azt a bravúrt, hogy mindegyik részét öt csillagra értékeltem. Szégyenteljes, hogy a folytatást még azóta sem olvastam, de ami késik, nem múlik.

Ilyen hátszéllel óvatosan és félelemittasan vártam Dan Wells sorozatgyilkosos regényfolyamából az adaptációt. Lássuk be, ennek a szériának a sava-borsa a szociopata főszereplő, John Cleaver, és az ő nagyon szélsőséges gondolkodású narrációja, amit lehetetlen filmvászonra vinni. Billy O’Brien viszont volt olyan tökös, és vállalkozott rá.

És úristen, hogy ez mennyire fantasztikus film lett!

Nem akartam hinni a szememnek!

Főleg manapság, amikor egy épkézláb filmet nem tudnak összerakni úgy, hogy működjön a történet (Batman v Superman, khm), és mindent felemészt a CGI-ben fuldokló látványvilág. Ez a film viszont bemutat a középső mutatóujjával, mert igenis lehetséges képileg fajsúlyosan olyan lehengerlően elmesélni egy sztorit, hogy kiesik a könyv leglényegibb eleme, de a szellemisége mégsem csorbul szemernyit sem.

Zseniális a képi megvalósítás. A fakó színek a 80-as éveket idézik, tudjátok, amikor még nem szűrőzték szét a filmeket, hogy minél színesebbeknek és földöntúlibbnak tűnjenek az emberek, tárgyak, a környezet. Olyan unalmas, jellegtelen, mint a valóságban, alaposan megteremti a szürke kisvárosi hangulatot, amiben sosem történik semmi – egészen mostanáig. Hihetetlen, hogy egy olyan egyszerű elem, mint az utcán gomolygó füst, milyen erős hangulati töltettel bír. Minden a helyén van: a vágás, a kameraszögek, különösen tetszett, hogy sok a nagytotál és a kistotál, hogy sok a csendes jelenet, ahol a tettek számítanak, nem a szavak. A végén a CGI az, ahol durván kilóg a lóláb, de az a pár filmkocka kibírható, lévén nem több tíz millió dollárból készült produkcióról beszélünk.

Zseniális a zenei megvalósítás. Tovább fokozza ezt a retro feelinget, olyan feszültség pattan ki tőle, hogy szabályszerűen igazi horrorként éltem meg a kiélesített pillanatokat, még most is jólesően borzongok meg, ha rágondolok. A kép és a zene kombója amúgy a nyár sikersorozatára, a Stranger Things-re emlékeztetett, mit emlékeztetett, szinte ugyanolyan volt. Mindkettőről azt tudom elmondani, hogy olyan erős atmoszférával bírnak, ami eksztatikus élményt jelent az elejétől a végéig. Túlmutat önmagán, beleránt a világába, és ott lélegzel-létezel, amíg a stáblistához nem érkezel.

A szereplőket nagyon jól eltalálták. Bár Johnt nem így képzeltem el, Max Records kitűnően alakítja a szociopata főhőst, akiről így, a belső monológjai hiányában is lejön, hogy nem komplett. A Dokit, akarom mondani Christopher Lloydot mindig jó látni, bárhol is legyen. Talán a kapcsolatuk nem lett olyan mélyen bemutatva, mint a könyv hozta, de a konfrontációk, a közös szituációk olajozottan működtek. Nem ez volt az egyetlen, amire nem jutott elég játékidő, Brooke elég keveset szerepelt, és John hozzá fűződő érzései sem kerültek terítékre. Így viszont egy bosszantó kis csaj maradt, aki mindig Johnra kapaszkodik, és nem nagyon lehetett érteni, hogy miért. Iskolában játszódó jelenet minimálisan van, a cselekmény fókusza a gyilkos tetteinek bemutatásán, és John ténykedésén van.

Az adaptáció a játékidő kötöttsége miatti hiányoktól eltekintve szigorúan könyvhű. Egyedül a végével kapcsolatban nem vagyok biztos, hogy nem történt-e némi módosítás, remélem valaki jótét lélek, aki még emlékszik a könyv befejezésére, felvilágosít.

Kellemesen meglepődtem és örülök, hogy ilyen formában sikerült filmre vinni az egyik kedvenc könyvemet, főleg manapság, amikor minőségileg halódik a filmipar.

Értékelés: 5/5

Eredeti cím: I Am Not A Serial Killer

Megjelenés éve: 2016

Rendezte: Billy O’Brien

Szereplők: Max Records, Christopher Lloyd, Laura Fraser, Karl Geary

Olvass tovább!