Üdvözlés

Szia!
Rileey vagyok, örülök, hogy idetaláltál, annak még jobban, ha máskor is visszanézel. Mostanában főként könyvekről szedem össze a gondolataimat, de ha olyan kedvem van, filmekről és sorozatokról is megejtek egy-egy posztot. Sokat olvasok angolul, így ne lepődj meg, ha nem túl ismert könyvekkel találkozol errefelé. A célom, hogy felkeltsem ezekre a figyelmet, hátha egyszer kis hazánkban is a könyvesboltok polcaira kerülhetnek. Kellemes böngészést kívánok! :)

Ha szeretnél kapcsolatba lépni velem, a nagyító ikon alatt lapuló űrlap segítségével megteheted, vagy használhatod közvetlenül az e-mail címemet: rileey.smith[kukac]gmail.com

Népszerű bejegyzések

Címkék

1 pontos 2 pontos 3 pontos 4 pontos 5 pontos ABC ABC Family adaptáció After the End Agave agorafóbia akció alakváltók alternatív történelem angol angyalok animációs anime Anna és a francia csók apokaliptikus Arrow barátság blog book tag borító borítómustra boszorkányok Cartaphilus CBS chick-lit Ciceró Courtney Summers crossover családon belüli erőszak Dan Wells Daredevil démonok depresszió design díj disztópia dráma Dream válogatás Éles helyzet erotikus fanborítóm fantasy felnőtt film Forma-1 FOX földönkívüliek Főnix Könyvműhely Francesca Zappia francia Fumax GABO Gayle Forman Hard Selection Harper Teen Hex Hall high fantasy horror humor időutazás írás istenek Jane The Virgin Jennifer Niven John Cleaver karácsony katasztrófa képregény klasszikus komédia Kossuth Könyvmolyképző krimi leltár lovak Lucifer Maggie Stiefvater mágia mágikus realizmus magyar szerző Matthew Quick Maxim megjelenések mentális betegség misztikus Netflix new adult novella nyár öngyilkosság pánikbeteség paranormális pilot posztapokaliptikus pszichológia pszichothriller Rainbow Rowell Razorland realista Red Queen Richelle Mead romantikus sci-fi Scolar Silber skizofrénia sorozat steampunk Supernatural Syfy szerelmi háromszög szörnyek tanár-diák természetfeletti The 100 The Chemical Garden The CW The Dust Lands The Flash The Selection thriller toplista történelmi tündérek Twister Media Ulpius urban fantasy vámpírok vérfarkasok Victoria Schwab vígjáték vírus Vörös Pöttyös Wither young adult zombik

Most olvasom

Blogok

Üzemeltető: Blogger.

Küldj üzenetet!

Név

E-mail *

Üzenet *

2017. december 28.

Julie Kagawa: A halhatatlanság szabályai

Már nagyon régen kinéztem ezt a könyvet goodreadsen. Ugyan a vámpíros téma már lerágott csont, és annyira nem is epedezem érte, de ez a könyv nagyon jó értékeléseket kapott. Julie Kagawa Vastündérek sorozatába már belekóstoltam, szóval nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok.

Fülszöveg:  Megmentheted az emberiséget, ám válj érte azzá, amitől a legjobban rettegtél. Te mit tennél?
Ha életben akarsz maradni e pusztuló világban, át kell adnod magad a sötétségnek…
Allison Sekemoto a fallal körülvett város legkülső körében, a peremen él. Nappal társaival együtt előmerészkednek, és élelem után kutatnak, éjszaka azonban bármelyikükből áldozat válhat, és nem tudják biztosan, megérik-e a holnapot. Ebben a világban a vámpírok két lábon járó vérzsáknak tekintik az embereket, Allie-t pedig az irántuk érzett gyűlölet tartja életben. Aztán egy éjszaka Allie meghal, és maga is szörnyeteggé változik.
Bár maga mögött hagyja a várost, titkolnia kell új énjét. Továbbra is embernek adva ki magát csatlakozik egy elcsigázott felmentőcsapathoz. Allie válaszút elé kerül, és döntenie kell, hogy miért – és legfőképpen kiért – éri meg feláldoznia halhatatlanságát.

Kerek perec kijelentem: nem vagyok elragadtatva ettől a könyvtől, és a pozitív fogadtatása is fejvakarós tény számomra. A halhatatlanság szabályai semmi olyat nem tud felmutatni, amit korábban nem láttunk már, és az igazság az, hogy még be is csapja az olvasóit. Ez egy posztapokaliptikus történet, ahol vannak vámpírok, emberek meg zombik (csak nem zombiknak hívják őket), a vámpírok jelenléte a sztori folyamán főhősünket leszámítva nem sok. És még azok is jóformán mind gonoszak, csak a hópihe főhősnő nem.

Kicsit furcsa ennek a könyvnek a felépítése. Az elején elég hosszan bemutatja Allison emberként töltött életét, és aztán az ember- és a vámpírlét közti átmenetet, amivel el is megy a könyvnek kb. a fele. Valahol értem, hogy ezt miért kellett aprólékosan felvezetni, hiszen szükséges megalapozni, hogy Allison nem lesz az a csúnya, gonosz vámpír, aki simán kiszívja az emberekből az életet. Ha a trilógia egészét veszem, akkor elenyésző mennyiségről beszélünk, de mivel annak egyetlen harmadáról van szó, valahogy nem klappol ez a megoldás.

Emiatt nem is marad sok idő azokra az eseményekre, amik azután történnek, hogy Allison csatlakozik az embercsoporthoz (és ez a fülszövegben is benne van, abszolút spoiler, olyan későn esedékes). A szerelmi szál (vagy mondjuk csak inkább vonzalomnak), így nem sok hatást ér el nálam, a fiú főhős pedig annyira fájdalmasan jófiúnak lett megírva, hogy borzasztóan untatott. Allison mentorának, Kaninnak a szála sokkal érdekesebbnek bizonyult volna, erre a szerző hagyta annyiban az egészet, hogy majd a következő kötetben kerülhessen rá sor. Ahhoz képest meg a mendegélés az emberekkel eléggé unalmas volt.

Allison elképesztően idegesített. Tipikusan az a csaj, aki badass karakter LENNE, de inkább egy kis beképzelt némber, aki azt hiszi, körülötte forog a világ, megy a feje után, mindenkinek beszólogat… nem, nagyon nem menő. Mivel az ő fejében kellett végig lennem, és ez inkább kínzás volt, mint jó élmény, a regény élvezeti színvonalát is jelentősen lezüllesztette. Ráadásul végig az van szajkózva a könyvben, hogy a vámpírok sosem maradnak emberiek, minél előbb el kell engedni a múltat, és úgy szomjaznak a vérre, hogy simán megölhetnek másokat, ha pedig nem fogyasztanak eleget, megőrülnek, és semmi sem állíthatja meg őket a vérengzéstől… ehhez képest Allison, a hópihe, simán ellavírozott. Kezdőként. Az sem tetszett, hogy mennyire nem tudta a szerző átadni Allison öngyűlöletét. Sőt, nem is volt neki. Allison a regény elején úgy van beállítva, hogy mélységesen gyűlöli a vámpírokat. Nem hajlandó nekik vért adni, inkább guberál. Az, hogy a vámpírságot választja, az élethez ragaszkodásnak tudható be − ha az ember a halálán van, és mindenáron élni akar, abban a momentumban bármi megfelel neki. Viszont ezt a döntést utólag meg lehet bánni, amikor ráeszmél, hogy mit tett: azzá vált, amit legtisztább szívéből gyűlöl. Ez nem olyasmi, amit könnyen el lehet fogadni, mélységes önmarcangoláshoz vezet. De Allisonnál? Ugyan, semmi lelki következménye nincs, lazán elfogadja a szabályokat meg azt, hogy akkor neki innentől vért kell innia emberekből, és kész. Nagyon hiteltelennek éreztem én ezt.

Egyéb következetlenségek is felmerülnek: például a csoport találkozik Allisonnal egy olyan világban, ahol vámpírok és veszettek vannak, ahol nincsen étel, ezek meg: "gyere, most már a csoport része vagy, ami a miénk, az a tiéd is!" És ezt az írónő kétszer is gyönyörűen eljátszotta.

A történetben egy csomó lehetőség rejlik: egyrészt ott van a veszettek kérdése, a vámpírok terméketlensége, az egész vámpírhierarchia a városokon belül, és Allison mentora. Az első kötetben lezáródik egy cselekményszál, szóval önmagában simán is élvezhető a történet, mert mondjuk úgy, Allison új kalandra indul, aminek konfliktusa természetesen felvetődik ebben a történetben.

Összességében egynek elment, de legfőképpen az idegesítő főhős miatt a továbbiakban nem hinném, hogy kíváncsi leszek a folytatásra (pedig Kanint bírtam!).

Értékelés: 5/5
Borító: 2/5

Eredeti cím:  The Immortal Rules
Sorozat: Éden-trilógia #1
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2016
Oldalszám: 458
Fordította: Mergl-Kovács Bernadett

2017. december 15.

Gayle Forman: Engedj el

Gayle Formantől eddig csak ötcsillagos könyveket olvastam, szóval nem volt kérdés, hogy erre is benevezek.

Fülszöveg: Mindazoknak a nőknek, akik valaha is álmodtak arról, hogy hazafelé elhúznak a lehajtó mellett, és nem loholnak haza vacsorát főzni, mindazoknak, akik elképzelték már, hogy felszállnak egy vonatra, és elmennek egy olyan helyre, ahol senki sem követel örökös odafigyelést, bemutatjuk Maribeth Kleint, a meghajszolt dolgozó anyát, aki olyan lelkiismeretesen gondoskodik a férjéről és az ikreiről, hogy még azt sem veszi észre, amikor szívrohamot kap.
Ám, amikor megdöbbenésére azt kell tapasztalnia, hogy lábadozása teher azoknak, akik eddig mindenben rá támaszkodtak, Maribeth megteszi az elképzelhetetlent: becsomagol és elmegy. De mint ez oly gyakran megtörténik, amint eljutunk oda, ahova menni szeretnénk, egészen más szemszögből látjuk az életünket. Távol a család és a foglalkozás állandó elvárásaitól, és a felszabadító új barátságoknak köszönhetően Maribeth végre veszi a bátorságot azoknak a rejtélyeknek a megismeréséhez, amelyeket mindeddig titkolt szerettei és önmaga elől.

Ha nem Gayle Forman nevéhez fűződik a könyv, valószínűleg soha nem olvasom el, vagy maximum húsz év múlva, amikor öreg leszek, és talán nekiállnak foglalkoztatni a negyvenévesek gondjai. De Gayle Forman realista fikciói mindig varázslatosak, mindig elbűvölnek, így az első felnőtteknek szóló könyvétől sem vártam mást.
És megkaptam.

A férjem szokta mondani, hogy a sebhelyek olyanok, mint a tetoválások, csak jobb sztorikkal.

Ez a nő tud írni! Annyira, hogy kocsányon lógó szemekkel olvastam, ahogy olyan hétköznapi problémákról írt, hogy elkapták a tetűt az óvodában a gyerekek vagy hogyan készülnek a hálaadás-napi vacsorára. Ezek olyan pillanatok, amik minden családos ember életében jelen vannak, és nincs mit szépíteni rajtuk: unalmasak. De Gayle Forman olyan köntösbe öltözteti, hogy ugyan továbbra is unalmasnak állítja be őket, de valahogy mégis úgy adja át az olvasónak, hogy azt lekösse.

Az Engedj el igazából egy ragtapasz, ami lerántja a mézesmázos fantáziáról a valóságot, amit általában a fikciók szeretnek az agyunkba plántálni, hogy a családos élet micsoda öröm és boldogság. Nem, nem az. Pontosan ezért döbbenet számomra, hogy a közfelfogás szerint ez egy nő útja, sőt, egyenesen az életcélja. Engem kvázi mindenki kiröhög, mikor közlöm, hogy nem, nem ez, és jönnek azzal, hogy majd meggondolom magam, nem, nem fogom, és én kajak nem értem, miért csapnak az emberek ekkora hűhót az egész téma körül. Ez nem úgy van, mint a könyvekben, filmekben, hogy aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk, sőt… És ez a könyv eleinte azt mutatja be, hogy milyen egy kizsákmányolt anyának lenni, akinek még akkor is másokat kell kiszolgálnia, amikor egy szívrohamot pihenne ki.

Persze Gayle Forman drasztikusan ábrázolja Maribeth összeomlását azzal, hogy a karakter fogja magát és egyszerűen otthagyja a családját egy szó nélkül − az ilyen rossz anyának neveznénk, és nem lehet csak úgy megtenni. 

Olyan ritka az életben, hogy a dolgok pontosan úgy alakulnak, amilyennek megálmodjuk őket.

De aztán kiderül, hogy ez a könyv sokkal többről szól: a haláltól, magánytól való rettegéstől, az elhagyás lehetőségétől, az eltávolodó kapcsolatok veszélyéről. Mert az élet ilyen, ahol változnak a dolgok, amibe nincs beleszólásunk, csak történnek maguktól. Gayle Forman nagyon szépen vonja párhuzamba a mindenféle elhagyást, ami szóba kerül a regényben, és használja fel arra, hogy a főszereplője tovább tudjon lépni az életben. Tetszett, hogy úgy istenigazából nem történik semmi egetrengető, inkább csak lehetőségeket lebegtet be, és közben megismerjük Maribeth múltját a számára két legfontosabb emberrel, a férjével, Jasonnel és a legjobb barátnőjével, Elisabeth-tel.

Természetesen a regény érzelmekkel gazdagon, fantasztikus stílusban megírt, ami az írónál alap. A sztori egyébként engem Rainbow Rowell Landline c. könyvére emlékeztet, az is hasonlóan taglalja a házasság utáni időszakot, hogy egyáltalán megéri-e a sok áldozathozatal. Szóval akinek tetszett a kettő közül valamelyik, annak a másikat is érdemes elolvasni.

Én imádtam, pedig tényleg, annyira nem az én világom.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5

Eredeti cím:  Leave Me
Kiadó: GABO
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 356
Fordította: Sóvágó Katalin

2017. december 7.

Matthew Quick: Boy 21

Úgy látszik, Matthew Quick nem tud olyan könyvet írni, amit ne szeretnék.

Fülszöveg: Finley élete sosem volt könnyű. Két dolog azonban mindig tartotta benne a lelket: a kosárlabda és a barátnője. Aztán megérkezik az életébe egy harmadik dolog: Russ. Egy finoman szólva is furcsa fiú, aki azt állítja, a világűrből érkezett, és bár az ország egyik legjobb ifi kosarasa, a világért sem volna hajlandó pályára lépni. Finley mindenkinél jobban megérti Russ-t, segítene is rajta, de van egy bökkenő: Russ minél jobban lesz, Finley annál rosszabbul. A két fiú mégis összebarátkozik, és ennek egészen váratlan következményei lesznek…

Matthew Quick írásaiban azt szeretem elsősorban, hogy nem áll neki magyarázni a regényeiben. Csak bedobja az olvasót az eseményekbe, hogy előrehaladva összerakosgassa a történéseket. Nincsenek tömérdek leírások, nincsenek ütős szóképek, a fejezetei rövidek, de tartalmasak.

Ebben a regényben azt szerettem a legjobban, hogy egy barátságra épül. Russt Finley nyakába sózza az edzője, és neki − mivel betegesen imádja a kosárlabdát −, az edző óhaja parancs. Nagyon szerettem Finley-ben, hogy úgy fogadja el Russt, ahogy van: Boy21-ként, aki totál kettyós meg állandóan a világűrről hadovál, és ezzel egyetemben Russ is elfogadja a szószátyár fiút.  Ráadásul Finley-t az a veszély fenyegeti, hogy Russ miatt a kispadra kerül, de nem hagyja cserben ekkor sem, és azután sem, hogy ez megtörténik. (A kosárlabdának itt tényleg szerepe van.) A történet egyik érdekes kérdése az: Russ tényleg idegösszeomlást kapott attól, hogy meghaltak a szülei vagy csak megjátssza magát?

A másik, ami végig fenn tartja az érdeklődést, hogy Finley és a családja miért olyan búvalbélelt. Az apja megtört, a vacak munkáján kívül az életében nincs más, és Finley-vel ketten gondoskodnak a nagypapáról, akinek nincsen lába. Végig lehet érezni, hogy történt itt valami komoly, ami örökre rányomta a bélyegét erre a családra, de ez nyilván csak a végén derül ki.

Nagyon tetszett, hogy a regényben nincs szerelmi szál (ez már a második ilyen Matthew Quick regény, tök jó, hogy elszakad a sémától), ugyanis már a történet elején Finley-nek egy stabil, működő kapcsolata van Erinnel, ám ez mégsem unalmas. Főleg, hogy kapunk egy pici csavart ezzel kapcsolatban, amit nem lövök le, nekem meglepetés volt Finley hozzáállása.

Bevallom őszintén, hogy Russ szövegelését én végig kétértelműnek találtam, és azt hittem, hogy a regény nagy fordulópontja az lesz, hogy öngyilkosságot kísérel meg elkövetni. Ám tévedtem, és a valódi változásnak közelében jártam.

És ez a fordulópont nem jó. Azért nem, mert Quick végül nem váltja be az írói ígéretét, és megváltozik a fókusz. Már nem Finley és Russ barátsága marad a középpontban, és nem az, hogy Russ helyrejön-e vagy sem, hanem Finley és Erin kapcsolata kerül előtérbe. És én ezen a ponton úgy éreztem, hogy becsaptak, nem kellett volna a barátságról a szerelemre áthelyezni a hangsúlyt, mert az első felében a regény egyáltalán nem arról szól, amiről a második felében. Megkapjuk a Finley családját érintő válaszainkat, és nekem annyira, de annyira nem tetszett így a vége, mert én azt akartam, hogy ez egy barátságról szóljon, ne erről, ami lett belőle végül.

Ettől függetlenül szerettem a regényt, jól van összerakva, csak ez a váltás okozott némi csalódást, nem feküdt nekem, nem is értem, Quick miért döntött úgy, hogy inkább ebbe az irányba tereli a cselekményt. 

Összességében ajánlom mindenkinek, aki szereti Quick munkásságát, és a realista YA irodalmat meg persze a fiúszemszöget, ami mindig feldob egy történetet.

Értékelés: 5/5
Borító: 3/5

Eredeti cím:  Boy21
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 256
Fordította: Stern Gábor

2017. december 2.

Beszélj hozzám könyvbemutató

A Maxim kiadó felhívást tett közzé, amit alább olvashattok:


Maradj velem-rajongók figyelem! December 7-én érkezik a sorozat második része Beszélj hozzám címmel. A könyv megjelenése alkalmából december 8-án pénteken személyesen is találkozhattok Szaszkó Gabival, a könyvek írónőjével, aki a kiadó szerkesztőjével beszélget a regények születéséről, mesél az írásról, majd Ti is feltehetitek neki a kérdéseiteket, amelyek felmerültek bennetek a Maradj velem elolvasása közben és után. Ráadásként az elsők között lehet a tiétek a sorozat második része, a Beszélj hozzám, a találkozó végén pedig dedikáltathatjátok is a könyveket!

Az eseménynek a Fókusz Könyváruház Budapest ad otthont tehát 2017. december 8-án, pénteken 17:30-tól (cím: 1072 Budapest, Rákóczi út 14.).

Aki visszaigazolja a találkozó eseményét, részt vesz nyereményjátékunkban is, melyen egy óriáskerekezést nyerhettek Gabival a bemutató után az Erzsébet téri Óriáskeréken! A sorsolás a könyvbemutató alatt történik, így ha nem akarsz lemaradni a páratlan lehetőségről, hogy a magasból csodálhasd meg Budapestet, és közben még Gabival is beszélgethess az írásról, a sorozatról vagy bármiről, amiről szeretnél, mindenképp gyere el a dedikálásra! Amennyiben olyasvalaki nevét húzzuk ki, aki nincs jelen a bemutatón, addig sorsolunk, amíg nyertest nem tudunk hirdetni a jelenlévők között.

Sok szeretettel várunk minden rajongót és érdeklődőt!

2017. november 21.

Rainbow Rowell: Landline

Rainbow Rowell a kedvenceim közé verekedte magát. A Landline c. könyve karácsonykor játszódik, így adta, hogy akkortájt álljak neki, ezáltal is közelebb érezve magamhoz a történetet.

Georgie karácsony előtt bejelenti a férjének, Nealnek, hogy sztornózzák az omahai utat, és ne töltsék a karácsonyt a férfi szüleinél. Megvalósulni látszik az álma: a legjobb barátjával, Seth-tel közös sorozatának koncepciója felkeltette az érdeklődést, és az elkövetkező napokban meg kell írniuk az első néhány epizódot. Neal úgy dönt, hogy Georgie nélkül utazik a gyerekeikkel, így Georgie magára marad, és a távollét során egyre inkább a hatalmába keríti a tudat, hogy mennyire megromlott a házassága. Neal nem veszi fel a telefont, és az üzenetekre sem válaszol. Georgie egyre inkább kétségbeesik, annyira, hogy már a munkája sem érdekli. Ráadásul rájön, hogy az édesanyja házában mágikus a vezetékes telefon: képes rajta beszélni az egyetemista Neallel.

Ez éppenséggel nem az a könyv, ami varázslatos karácsonyi hangulatba fog ringatni. Nem is érdemes karácsony előtt olvasni, mert a borongós hangulata rányomja a bélyegét az ember kedvére. Elüt a megszokott Rowell könyvektől, ez nem egy boldog történet, nincs rózsaszín hepiend. Azt mutatja be, ami a szerelmes könyvekben a vége felirat után következik: a házasság nem fenékig tejföl, és azt a kérdést boncolgatja, hogy a szerelem elég-e a boldogsághoz.

Noha a témában való jártasságom a nulla felé konvergál, engem mégis bevonzott a könyv, és nagy lelkesedéssel faltam a sorokat. Felcserélődnek a megszokott szerepek: itt Georgie a sikeres, a munkamániás, ő hajszolja az álmát, miközben Neal mindent feladott a szerelemért, és ő az, aki a gyerekeket neveli, akiket az anyjuk alig lát. Bár Neal sosem panaszkodott, ettől az élethelyzettől lassan kihűlt a kapcsolat, de Georgie sosem fog lemondani a munkájáról, amire mindig vágyott. A kettejük közti folyamatos konfliktus további okozója Seth, aki láthatatlan árnyként lebeg a fejük felett: Georgie minden idejét a legjobb barátjával tölti majdnem 20 éve, a munkájában nem tud létezni nélküle.

Ez a szerelmi háromszög – ami teljes mértékben idézőjeles, mert Georgie és Seth között barátságnál több sosem történik – végig kérdőjeleket támaszt. Georgie-nak azzal, hogy beszélhet a múltbeli Neallel, lehetősége van megváltoztatni a jövőt. A történet kimenetelét illetően három lehetőség lebeg az olvasó szeme előtt: 1, Georgie és Neal szétmennek, és Georgie összejön Seth-tel, mert valójában mindig őt szerette 2, Georgie és Neal sosem jönnek össze, és a gyerekeik sem születnek meg (bár lássuk be, ez az opció kizárt, hiszen nem tenné semmissé a gyerekeit), és így jön össze Seth-tel 3, Georgie és Neal házasok maradnak.

Georgie és Neal kapcsolata visszaemlékezésekben bontakozik ki. Megtudjuk, hogyan ismerkedtek meg, hogyan alakult ki a kapcsolatuk, hogyan teltek a házasságuk első évei. A kezdetek sikerültek a legjobban, olyan Rainbow szagú beszélgetéseket tartalmaz, amiket nagyon szeretek, és mosolyogva olvasom. Az egyetlen gondom az volt, hogy Neal-t abszolút nem tudtam megkedvelni, és azt sem értem, Georgie mit evett rajta. Na meg azt sem értem, Neal miért volt ennyire antiszoc, amikor semmi különösebb oka nem volt rá. Az nem baj, ha valaki zárkózott, de Neal több volt ennél, ráadásul Seth személyisége mellett egyáltalán nem rúghatott labdába.

Tetszett, ahogy Rowell körbejárta a témát, és teljesen olyan érzésem volt, mintha a személyes tapasztalatait osztotta volna meg a világgal ilyen formában. Az nyilvánvaló, hogy Georgie és Neal egykor nagyon szerették egymást, de az évek múlásával a problémák elhalványították az egymás iránti érzéseiket, és a rutin áldozatává váltak. Georgie tisztában van azzal, hogy önző és a saját boldogságát helyezi előtérbe, de neki szüksége van Nealre bármi áron, hiába tudja, hogy a férfi boldogtalan. Azzal, hogy beszélni tud a huszonéves Neallel, tükröt kap arról, hogy kiből kivé vált a férje, és hogy ő fosztotta meg attól, aki egykor volt.

Érdekes volt, ahogy próbálta megérteni vele, hogy a szerelem nem lehet elég, és ezt Neal is tudta jól, de így is hajlandó volt megpróbálni, kockáztatni azért, akit szeret, még ha fel is kell áldoznia magából egy darabot. Lényegében a könyv lecsupaszítja a szerelmet, lehámozza a sallangot, megfosztja attól az illúziótól, amit a romantikus történetek aggatnak rá, hogy innentől kezdve minden tökéletes lesz. Mert nem lesz az, és a szerelem kockázatvállalás, és nem épülhet csak erre egy kapcsolat, mert az attól függ, hogy mindkét fél mit tesz bele.

A könyv vége nem hozza el a megváltást, csak egy ígéretet a jövőre nézve, az előbb írtakon alapulva, hogy az, ami van, az elég lesz-e a jövőben. Majdnem minden nyitva marad, a történet inkább a filozofálgatásra koncentrál, semmint hogy épkézláb válaszokkal szolgáljon.

Amit még ki kell emelnem, az Georgie munkája. Sorozatjunkie-ként izgalmas volt arról olvasni, ahogy az írószobában ötletelgetnek. Viszont Georgie viselkedése ezen a téren nem tetszett, mert a személyes drámája közepette nem jut el a tudatáig, hogy Seth éppen ugyanolyan részese ennek az álomnak, és vele is kiszúr.

Rainbow Rowell rajongóknak kötelező olvasmány, és ajánlom mindenkinek, aki a szerelem realistább oldalával szeretne megismerkedni.

Értékelés: 5/5
Borító: 4/5

Kiadó: St. Martin's Press
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 310

2017. november 12.

Victoria Schwab: The Near Witch

Victoria Schwab az egyik kedvenc írónőm − nem véletlenül. Hát milyen debütáló regénnyel kezdte meg írói pályafutását? Mert hogy a The Near Witch nem egy kezdőre vall, az is biztos.

A faluba egy rejtélyes idegen érkezik, és ezzel egy időben éjszakánként gyerekek tűnnek el az otthonukból. Mindenki a jövevényt gyanúsítja, a fiút, akit körbeleng a szél, de Lexi tudja, hogy nem ő a tettes. De akkor ki? És mi köze a szélnek mindehhez?

Legelőször a regény fantasztikus atmoszféráját kell kiemelnem. Hihetetlen ügyességgel ragadja meg a népmese effektust, Schwab teremt egy vészjósló, kellemesen borzongató atmoszférát, ami a boszorkányság sajátja. A sztori egy láp melletti kis faluban játszódik, ahol teljesen begyöpösödött az emberek gondolkodása, az elszigetelt környezet olyan, mintha más település nem is létezne a világon, egy misztikus-mágikus burok. Különösen tetszett, ahogy beleszőtte a helyi meséket, amik szájról szájra örökítődnek generációkon át, és végül jelentőségük lesz.

Már ennél a regénynél érződik, hogy Schwab milyen jól válogatja meg a szavakat, és rakja egymás után a mondatokat, hogy azok összeállva erős érzelmi tónust adjanak a történetnek. Ebből kifolyólag lassú lefolyású cselekményről beszélünk, ahol nem történnek állóvizet felkavaró események, sőt, igazából alig történik valami, de ez így, ebben a formában tökéletes annak, aki szereti az ilyesmit. Én le vagyok nyűgözve − már megint.

A főszereplő, Lexi igazából eléggé semleges, hiába ő a narrátor, egyedül a kishúgával való kapcsolata írható a figyelemfelkeltő jellemzők számlájára. A regény legérdekesebb karaktere az idegen, Cole, akinek a végtelen szomorúsága és a rejtélyessége tartja fenn az izgalomfaktort, majd a különleges képessége, hogy kapcsolatban áll a széllel (ezeket a részeket egyszerűen imádtam olvasni), legvégül pedig a felkavaró múltja, ami tőrként hatol az olvasó szívébe. Ingyen  letölthető pdf-ben egy kiegészítő előzménynovella Cole szemszögéből, amit természetesen rohantam olvasni, amint a végére értem a The Near Witchnek, hogy még jobban megismerhessem ezt a szegény fiút. A novella is szuper természetesen, bár az E/3-as elbeszélő mód miatt a karakter távolinak érződik, ami nem feltétlen baj, így kevésbé élhetjük bele magunkat abba a szörnyű bánásmódba, amin keresztülment, és ami kirobbantotta a szörnyű következményeket. Az a helyzet, hogy igazából még ez sem elég, annyira szívesen olvasnék ennek a srácnak a szemszögéből! Bármit, de tényleg.

A történet pár napos mivolta miatt instalove-ról beszélünk, de a regény egyéb kiváló aspektusai miatt erről most nem vettem tudomást, plusz a mese jelleg révén is megbocsátható "bűn". Persze vannak dolgok, amikbe bele lehetne kötni, de én itt valahogy nem éreztem, hogy szőrszálhasogatnom kéne, annyira elvarázsolt a könyv.

Nem is tudok mit írni róla: a Schwab hangulat megvett kilóra, megint, szóval kissé csőlátással szemlélem ezt a könyvet, mert minden megvan benne, ami miatt ennyire szeretem az írónőt, és követem a munkásságát. Ajánlom!

Értékelés: 5/5
Borító: 4/5

Kiadó: Hyperion Books
Megjelenés éve: 2011
Oldalszám: 284

2017. november 4.

2017. novemberi megjelenések

A kiadók egyre több könyvet adnak ki, hiszen közeleg a karácsonyi időszak, én meg egyre kevesebb engem érdeklőt találok. Hogy van ez?

Jasmine Warga: Here We Are Now
Megjelenés:  november 7.
Kiadó: Balzer + Bray
Annak ellenére, hogy 13 éves kora óta leveleket küldözget neki, Taliah Abdallat sosem hitte, hogy valaha is találkozik Julian Oliverrel. De egy nap, amikor az anyja nincs az országban, a Staring Into the Abyss rocksztárja felbukkan a lány küszöbén. Ennek van is értelme mondhatni, mert Julian Oliver Taliah apja, bár ezt az anyja sose vallaná be a lánynak.

Julian rákérdez, hogy Taliah hátrahagy-e mindent, és vele jön-e a szülővárosába, az indianai Oak Fallsba, hogy találkozzon a férfi édesapjával − a lány nagyapjával −, aki az élete végét járja. Taliah vergődik, hogy elárulja-e az anyja bizalmát, és találkozzon a családdal, amit sosem ismert − végül elmegy.

Az oldalán a legjobb barátjával, Harlow-val, Taliah egy háromnapos útra kél, hogy mindent megtudjon az "apjáról" és a családjáról. De Julian nem az az apa, akire Taliah mindig vágyott, és az anyja múltjával kapcsolatos felfedezések alapjaiban rengetik meg. Az új tapasztalatok által Taliahnak új módot kell találnia arra, hogy hű legyen önmagához, tisztelettel adózva a múltjának és a jövőjének.

Jasmine Warga debütáló könyvét nagyon szerettem. Bár történetileg ez teljesen másmilyennek néz ki − a másikban a depresszió volt a téma −, de az írói stílusa is olyan szép, hogy nagyon várom a vele való újbóli találkozást.

Andy Weir: Artemis
Megjelenés:  november 14.
Kiadó: Fumax
Jazz ​Bashara bűnöző.
Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem egetverő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.
A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.
Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.

Új Andy Weir könyv, yay! Mondanom sem kell, gondolom, hogy mennyire bírtam A marsit. Már érik a gondolat, hogy újra kéne olvasni, pedig filmben is láttam már háromszor.

Karen Dionne: A lápkirály lánya
Megjelenés:  november 21.
Kiadó: Agave
Helena Pelletier végre olyan életet él, amilyet megérdemel. Egy szerető férj és két csodálatos kislány veszi körül, vállalkozása kitölti a napjait. Aztán a rádióadást megszakító rendkívüli hírek után rádöbben arra, hogy ostoba dolog volt azt hinni, hogy valaha is maga mögött hagyhatja élete legborzalmasabb időszakát.

Helena ugyanis súlyos titkot rejteget: egy emberrablás eredményeként született meg. Anyját serdülőkorában rabolta el az apja, majd a michigani Felső-félsziget lápvidékén, egy isten háta mögötti kunyhóban tartotta fogságban, ahol nem volt áram, fűtés, folyó víz, sőt hármukon kívül egy teremtett lélek sem. Helena az elrablás utáni második évben született meg, és szeretett a természetben élni, ahol halakat fogott, vadászott, és tudta olvasni az állatok nyomait. Noha apját kiszámíthatatlan vérmérséklet és olykor kegyetlen viselkedés jellemezte, Helena még őt is szerette… amíg meg nem tanulta, pontosan meddig terjed az apja brutalitása.

Több mint húsz évvel később Helena már olyan mélyre temette a múltját, hogy még a férje sem tudja az igazságot. Azonban az apja most megölt két őrt, megszökött a börtönből, és eltűnt a lápvidéken, amelyet mindenki másnál jobban ismer. A rendőrség hajtóvadászatot indít ellene, de Helena tudja, hogy esélyük sincs az apjával szemben. Tudja, hogy mindössze egyetlen ember van az egész világon, aki képes megtalálni a Lápkirálynak nevezett túlélőt, mert ő csak egy emberrel osztotta meg a tudását: a saját lányával.

Az Agave mostani megjelenései közül ez az egy keltette fel a figyelmem. Nem mondom, hogy megveszek érte, de azért érdekel.

W. Bruce Cameron:  Egy kutya hazatér
Megjelenés:  november
Kiadó: Könyvmolyképző
Lucas Ray teljesen megdöbben, amikor az út túloldalán álló, elhagyatott épületből egy imádnivaló kiskutyus is előkerül, akivel azonnal egymásra találnak. Bár a házban, ahol depressziótól szenvedő, veterán édesanyjával él, tilos kutyát tartani, Lucas nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy hazavigye Bellát.

Bella megmagyarázhatatlan módon vonzódik Lucashoz, még akkor is, ha nem érti, mi szükség bizonyos játékokra, például a Nincs Ugatásra. Mivel a kutyát egyre nehezebb rejtegetnie a szomszédok elől, Lucas a munkahelyére, a Veterán Kórházba csempészi be. Bella itt azoknak tud örömet és megnyugvást okozni, akiknek a leginkább szükségük van rá.

Mivel Denverben tilos pitbullt tartani, az állatvédelmi felügyelet magával viszi Bellát, és Lucasnak nem marad más választása, mint hogy nevelőcsaládhoz küldje a kutyáját, amíg rá nem jön, mit tegyen. Azonban Bella, akit megvisel az elválás, nem hajlandó addig várni. Hiába áll közé és az embere közé a hatszázötven kilométernyi, veszélyes coloradói vadon, egy lehetetlennek tűnő és feledhetetlen kalandra indul hazáig.

W. Bruce Cameron kutyás koncepciója továbbra is bármikor, bármilyen formában jöhet − pedig az előző nem is tetszett, de az elbeszélő mód továbbra is telitalálat.

2017. október 22.

William Golding: A Legyek Ura

Sokat hallottam erről a klasszikusról, és mivel bizonyos vonatkozásban hasonlóságot mutat a Battle Royale-lal és Az Éhezők Viadalával, kíváncsi voltam, mit tud felmutatni.

A történet dióhéjban annyi, hogy egy csoport gyerek lezuhan egy lakatlan szigeten. Magukra maradnak kicsik és nagyobbak, és felnőttek nélkül kell boldogulniuk. Az idő múlásával bebizonyítják, hogy a gyermeki természet sem olyan ártatlan, mint hittük, és ugyanazokat a hibákat követik el, mint a felnőttek.

Szeretem a lakatlan szigeten játszódó történeteket; végigkísérni a főhősöket, ahogy küzdenek a túlélésért, hogy próbálják nem feladni a reményt. De nekem ez valahol kimaradt ebből a regényből, és nem csak ez, hanem sok minden más is.

Alapvetően Golding azt akarja bemutatni, hogy a gyerekek semmivel sem különbek a felnőtteknél, és ha összezárják őket egy szigetre, és nincs, aki irányítsa őket, megvadulnak. Itt elvileg értelmes, tanult angol gyerekekről van szó, őket süllyeszti vissza egyfajta törzsi létezés primitív szintjére. Kegyetlenül megfosztja őket a gyermeki ártatlanságuktól, a tisztaságuktól. Ez egy tökéletes pszichológiai kísérlet lehetne. Vajon tényleg ez történne, ha fognánk egy csoportot, és izolálnánk őket a társadalomtól? Naiv vagyok, és szeretném hinni, hogy nem.

A történet elején tüstént megtörténik a társadalom alapjának lefektetése, hiszen hatalom nélkül nincs rend. A hatalom a józan vezéregyéniség Ralph kezébe kerül, és szimbóluma a kagyló lesz. Amíg a kagyló ép és használatban van, a hatalom létező fogalom, de amint a társadalmi berendezkedés megdől, a kagyló is összetörik.  Kezdetben még minden rendben van, a gyerekek optimisták, és jól érzik magukat. Naivitásuk abban nyilvánul meg, hogy a repülőszerencsétlenséget klassz dolognak fogják fel, a sziget pedig a saját játszóterük, a szabadság színtere, ahol felnőttek irányítása nélkül bármit megtehetnek.

Ebben az önfeledt mókában Ralph társa Jack, akivel azonnal jóbarátok lesznek. Jack később teljesen kifordul magából, és totális antihőssé válik. Ez az átváltozás hirtelen, egyik pillanatról a másikra megy végbe. Érződik, hogy Jacknek nem tetszik, hogy Ralph az a személy, akire mindenki felnéz, és, hogy ő osztogatja a parancsokat, hiába testesül meg a demokrácia azzal, hogy a szócső, a kagyló kézről kézre járhat. Ezt tartom a regény gyengeségének. Egy olyan feladatra vállalkozik, amit nem tud teljesíteni; nem adja át ezeket a lelki folyamatokat, amiken a szereplők átesnek, és ami a végkifejlethez vezet.

Ralph és Jack között Röfi áll. Röfi tipikusan az a személyiség, aki intelligenciája miatt kitűnik a tömegből, de testi defektusai olyan mértékben hátráltatják, hogy az összes szereplő számára antipatikus. Ő az, aki tudja, mit kell tenni, de sosem volt, és sosem lesz vezéregyéniség, inkább olyan, aki a háttérben osztja az észt, biztonságos távolságból, de mikor kereszttűzbe kerül, azonnal meghátrál.

Ez a kapcsolati háromszög formálódik a cselekmény előrehaladtával. Először Ralph és Jack kötődnek egymáshoz, és Röfi rekesztődik ki, majd a háromszög átgördül, és a Ralph-Röfi páros lesz a talapzaton, a csúcsra pedig Jack kerül, így állnak szemben egymással. Megindul a hatalmi játszma, ami végül Jack malmára hajtja a vizet, dühödt tébolyultságában saját népet toboroz magának, aminek az ura lehet.

A karakterek viselkedésének mozgatórugója a félelem − a félelem, ami a képzeletük szüleménye, és a fantázia szülöttét kiterjesztik a valóságba is. Jack ez használja ki, a félelmének áldoz a Legyek Ura megteremtésével. Megadja magát a félelemnek, és megfosztja magát a józan észtől. Egyfajta ösztönállati szintre süllyed vissza, ahol csak a vaddisznók megölése számít, semmi más.

Ralph a félelem ellenére is folyamatosan a megmenekülésen dolgozik – ebben Röfinek is nagy szerepe van –, bár idővel kezdi elfelejteni, hogy miért is kell megrakni a tüzet, aminek a füstjével jelet adhatnak. De mégsem társul be a többiekhez, pedig lehet, úgy egyszerűbb lenne.

A könyv metaforaként is felfogható: a sziget az emberi elme, és a kitalált szörny a sok aggodalom és rémkép, amikkel nap mint nap mérgezzük magunkat. Ha megadjuk magunkat neki, mi is kifordulunk magunkból, és a legrosszabb formánkat nyújtjuk.

A Legyek Urának nagyobb volt a füstje, mint a lángja – ez most pont ideillő –, mert mindenhol olyan véleményekkel szembesültem, hogy mekkora brutalitást mutat be. Fogalmam sincs, kik rukkoltak elő ilyen elrugaszkodott állítással, mert ez a könyv minden, csak nem brutális. Azt hittem, hogy a fél csoport gyereket legyilkolják, csak úgy mókából, de ez közel sem így történik. Az első szándékos gyilkosság malacjáték, de a felvezetése miatt abszolút nem üt, számítani lehet rá. A hatása sokkal jobban hatott rám: ahogy mindenki elhiteti magával, hogy semmi sem történt, ott sem voltak, az a tipikus elfojtás, ami szükséges ahhoz, hogy az ember képes legyen tovább élni.

Az biztos, hogy nagyobb fajsúlyossággal kellett volna ábrázolni a lelki folyamatokat, például a néha túlírt leírások és az ismétlések helyett. A szerző nagyon a szánkba akarta rágni, hogy a megmenekülés kulcsa a füst, ezt csak ezerszer mondják el az egész könyvben, ami elég unalmas. Úgy tudnám összefoglalni, hogy az egész cselekmény Ralph és Jack céljait kántálja: legyen tűz, öljünk disznót, legyen tűz, öljünk disznót.

A vég is elég kiszámítható: az ösztönszintre csupaszodott gyerekekkel való szembesülés ideje. A konkrét befejezés elég fura, mintha csak úgy a jelenet közepén vége és kész.

Értékelés: 3,5/5
Borító: 1/5

Eredeti cím:  Lord of The Flies
Kiadó: Európa
Megjelenés éve: 2009
Oldalszám: 244
Fordította:  Déry Tibor

2017. október 16.

Stephanie Perkins: There's Someone Inside Your House

Én nagyon szeretem Stephanie Perkinst, tényleg. De az utóbbi két könyve után kezdem levonni a konzekvenciát, hogy egy olyan irányba halad, ami nekem nem fekszik, és ennek a hírnek nem örülök.

Az Osborne Gimi diákjait valaki sorra gyilkolássza. Makami a nyáron összejött Ollie-val, bár beszélni nem beszéltek, csak smároltak meg még szexre is sor került, ám a suli kezdetével valahogy úgy alakult a szitu, hogy egyikük sem vesz tudomást a másikról. Pedig Makaminak még mindig bejön a magának való Ollie, aki körül rengeteg pletyka kering. Míg hullanak a tinik, Makami és Ollie újra közel kerülnek egymáshoz, viszont Makaminak van egy szörnyű titka, amit nem szeretne, ha bárki is megtudna.

A There's Someone Inside Your House-ról azt kell tudni, hogy hat, ismétlem hat év munkája van benne, vagy legalább ennyi idő telt el Perkins bevallása szerint azóta, hogy elkezdte foglalkoztatni a sztori, és kutatómunkát végzett. Hat év egy ilyen borzasztó könyvre, döbbenet.

A történet ott vérzik el, hogy az egész kivitelezése olyan, mintha egy paródia lenne (mondjuk a Sikolyé), ami szándékosan ki akarja figurázni a műfajt, de sajnos Perkins ezt vér komolyan gondolta, én meg csak fogtam a fejem. Ismeritek azt a jelenséget, amikor egy horrorban megmondják a szereplőnek, hogy mit ne csináljon, és csak azért is azt teszi, és a gyilkos kezére játssza magát? Na itt is ilyen az összes tinédzser, mert ha egy sorozatgyilkos mászkál a városban, akkor nyilván ez kicsit sem rengeti meg az ember lelkivilágát, sőőőőt, a gyilkos után indul, mert miért ne, és még mindeközben pasizásra is van idő.

Már az elején úgy éreztem, hogy ez nem egy horror, amibe ékelődik egy lanyha szerelmi szál, hanem romantikus történet némi gyilkolászós mellékszállal, ami már rég rossz. El vannak tolódva az arányok: az elején Makani és Ollie közös múltját ismerhetjük meg, ami szintén egy olyan trendi vonás, amit Perkins úgy látszik ezentúl alkalmazni fog a regényeiben (és még mindig visszasírom, hogy a gyerekes bájosságát szerettem anno). Lehet, hogy én vagyok túl öreg vagy prűd, de nem tudom elképzelni, hogy két tizenéves két szó után egymás szájában köt ki, és utána hetente egyszer ezt művelik a bolt mögötti utcában, aztán hopp, pár alkalom után mennek pettingelni, majd szexelni. Aztán meg egy banális nem megbeszélés miatt − végül is azt nem tudják, hogy kell − beköszönt a csendkirályság, aztán újra láthatjuk, hogy izzik be ez a kapcsolat.

Mellékesen embereket gyilkolásznak, de hát az kit érdekel, izgis téma, amiről lehet dumcsizni a suliban. Egy pillanatra eszükbe nem jut, hogy esetleg ők lennének a következők, vagy mittudomén. Úgy a harmadik alkalommal kezdik egy kicsit komolyabban venni a dolgot. Szóval már az első negyedben sikerült rájönnöm, hogy ez a könyv nem lesz túl jó.

A karaktereket sem tudtam megkedvelni. Makani a szörnyűséges titka miatt költözött a nagymamájához, és változtatta meg a vezetéknevét. Nagyon utálom, amikor a szerző úgy próbálja fenntartani a figyelmet, hogy a szereplő folyamatosan azt szajkózza, hogy jaj, mit tett, de semmi többet. Nem szép lassan adagolja a múltját, csepegteti az infókat, hogy összeálljon a kép, hanem ismétli, hogy tett valamit, és ez rossz, és mi lesz, ha megtudják. Szerintem ez egy nagyon gyenge szerzői megoldás, és engem halálba idegesít. Erre még rátett egy lapáttal, mikor kiderült a titok: SPOILER levágta a barátnője haját egy késsel SPOILER VÉGE, folytak a könnyeim a nevetéstől, hogy jól olvastam-e, amit olvastam. (Persze, persze megértem a szörnyű vonatkozását, de végeredményben akkor is nevetséges az egész.)

Nem egészen értettem, hogy Perkins mit akart azzal elérni, hogy a főszereplő srácnak rózsaszín a haja. (Megmagyarázza a borítót.) Mármint tudom, legyél önmagad, blablabla, de nem, egyáltalán nem cuki meg szexi egy rózsaszín hajú srác (és ha itt tartunk, akkor lány sem), szóval ahányszor csak elképzeltem szerencsétlent, röhögő görcsöm támadt. Pedig Ollie meg a tesója, Chris volt az egyetlen értékelhető karakter az egész történetben, pláne, hogy Makani barátai, akikben megvolt a potenciál, eléggé kidolgozatlanok maradtak.

Az írás szerkezeti felépítettségének újabb furcsasága, hogy féltávnál kiderül a gyilkos személye − olyasvalaki, aki kábé senkit sem érdekel, mert csak egy random mellékkarakter vicc motivációval. Az, amikor a karakterek a motivációt találgatják, is nevetséges pontja a történetnek, de amikor kiderül a valódi, hát jesszus, újabb röhögő görcs − most hogy így belegondolok, vagy fogtam a fejem, vagy szétröhögtem ezen a könyvön. Természetesen mondani sem kell, hogy feszültség az zéró, és semmi izgulnivaló nincs a könyvben. A gyilkos ténykedése abból áll, hogy átpakolgatja a cuccokat, ami ha fel is tűnik valakinek, akkor 1, azt hiszi, mentális beteg 2, a vele egy háztartásban élőről hiszi azt, hogy mentális beteg. A gyilkosságokat Perkins izgisnek akarja beállítani a gyilkolási metódussal, de nem azok. Ja és még azzal is bepróbálkozik, hogy a férfi főszereplőre terelje a gyanút.

De hogy jót is mondjak erről a gyöngyszemről: a dialógusok Ollie és Makani között élvezetesek voltak, olyan tipikus Perkinsesek. Az más kérdés, hogy baromira nem illettek egy horrorba, főleg, hogy túl sok volt belőlük.

Összességében azt mondanám, hogy nagyon sok minden buta ebben a történetben: a karakterek, Makani titka, a gyilkos, a motiváció, az oda nem illő romantika − és ettől bizony elsüllyedt az egész, mint egy ágyú.  Hardcore Stephanie Perkins rajongóknak ajánlott, de egyébként csak kidobott idő.

Értékelés: 2/5
Borító: 5/5

Kiadó: Dutton Books for Young Readers
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 289

2017. október 7.

Gregg Hurwitz: Orphan X - Az Árva

A Fumax nemrég megjelent akciókrimije olyannak tűnt leírás alapján, ami kellemes kikapcsolódás lesz.

Fülszöveg: A ​Seholember. Városi legenda. Egy férfi, akinek a nevét csak suttogva emlegetik. Azt beszélik, ha felkeresi valaki, aki reménytelen helyzetbe került, és méltó a segítségére, ő mindent elkövet, hogy megvédje és megmentse.

Ő azonban nem csupán legenda.

Evan Smoaknak megvan hozzá a képessége és a forrásai is, hogy segítsen azokon, akiken senki más nem segít. Rendkívül veszélyes múltja van. Még gyerekként választották ki, hogy a szigorúan titkos Árva program részeként tökéletes, hivatalosan nem létező ügynökké – más szóval gyilkossá – neveljék és képezzék ki. Ő volt X Árva. Evan egy idő után szakított az ügynökséggel, és az ott tanultakat arra használta fel, hogy minden hidat felégessen maga után.

Azzal kezdeném, hogy 10% után én ezt a könyvet majdnem letettem. És ezzel fel is hívnám a figyelmet, hogy ha hasonló érzések birtokába kerültök: ne tegyétek le! Annyira semmilyen módon indít a történet, és pluszban még beleesik az író abba a hibába, hogy felesleges leírásokba bonyolódik (bocs minden szakitól, de engem a legkevésbé sem érdekelnek a különböző fegyvertípusok). Szóval kellett egy kis idő, míg beindult a sztori, de onnantól konkrétan a letehetetlen kategória.

Jó pont, hogy Hurwitz semmit sem rág az olvasó szájába. Először találkozunk Evannel, megismerjük hogyan él, hogyan biztosítja be magát, hogyan segít az embereknek, de fogalmunk sincs, hogy miért teszi, vagy hogyan jutott idáig. Az események és a flashbackek sorozatán át kapjuk meg a mozaikokat, és idővel egyre jobban összeáll, majd élesedik a kép, és én még mindig ezt a történetvezetési stílust kedvelem a legjobban, ahol én rakhatom össze a kirakóst.

Hurwitz nagyon jó a megtévesztésben is. Végig játszik az olvasóval és a saját karakterével is. Van itt két ember, akikről nem lehet eldönteni, hogy melyikük mond igazat, melyikük a csapda része, aki bepalizza Evant, és bármennyire is jár alaposan utána a dolgoknak, akkor sem derül ki, mi van. Amikor már végre megnyugodnánk, hogy akkor oké, most tudjuk, mi az igazság, kiderül, hogy mégsem az, amit gondoltunk. Sajnos a fülszöveg frankón lelövi a regény közepén lévő csavart (nyugi, azt a részt kivettem belőle), pedig még azon is jól meglepődhettem volna.

A végére fokozódik az akció, nem győztem kapkodni a fejem, olyan mozgalmassá válik a regény, ráadásul szépen bepakol a szerző pár jelentős fordulatot a végére, ami kiváló csali arra, hogy mindenképpen a kezünkbe akarjuk kaparintani a folytatást.

A pörgő események mellett kiválóan megismerjük Evant, a személyiségének legfontosabb jellemzőit, a motivációját. A flashbackekben teljesen alapozó dolgok derülnek ki erről az Árva-programról, amiben rengeteg a potenciál a jövőre nézve. Inkább Evan pallérozását és az "apjával", Jackkel való viszonyát láthatjuk, ahogy a férfi olyan erkölcsi mércével ruházza fel, ami a személyiségének alapköve lesz, emiatt viszont nem a programba való. Érdekes színfoltja a regénynek, ahogy ellentétbe kerül Evannek a két különböző nővel való kapcsolata: az egyik a normálist képviseli, a másik pedig a munkájából fakadó nem mindennapit. A karakter kedvelhetőségét tovább növeli, ahogy felértékelődik a magányos farkas státusza, ahogy közelebbi ismeretségbe kerül a vele egy házban lakó Miával, és annak fiával, Peterrel, és ezt a változást a szerző kiválóan mutatja be indirekt módon.

Összességében ez egy remek, pörgős, fordulatos akcióregény, ami pár órára kiváló kikapcsolódást nyújt. Már nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra!

Értékelés: 5/5
Borító: 4/5

Eredeti cím:  Orphan X
Sorozat: Orphan X #1
Kiadó: Fumax
Megjelenés éve: 2016
Oldalszám: 372
Fordította: Rusznyák Csaba

2017. október 4.

2017. októberi megjelenések

Tommy Wallach: Strange Fire (Anchor & Sophia #1)
Megjelenés:  október 3.
Kiadó: Simon & Schuster Books for Young Readers
Azt mondják, hogy az emberiség első generációja a szomjúságuk miatt bukott el: a tudásért, a gazdaságért, a hatalomért. Azt mondják, az emberiség mohósága olyan nagy volt, hogy az Úr a saját lányát küldte, hogy tüzet és pusztulást hozzon a világ bűnöseire.

Kevesen maradtak túlélők, de az évszázadok alatt összefogtak, hogy egy új civilizációt hozzanak létre − a Leszármazottságot −, amit azon a meggyőződésen alapítottak, hogy a múlt hibái sosem ismétlődhetnek meg.

A tiszteletben álló Leszármazott miniszter fiai, Clive és Clover Hamill egész életüket azzal töltötték, hogy hirdették az igét. De amikor az utazó küldöttségük egy olyan közösséget fedez fel, akik ismét fel akarják fedezni a múlt blaszfémikus technológiáját, olyan események láncolata indul be, ami várost város ellen fordít… és testvért testvér ellen.

Együtt Clive gyermekkori szerelmével, Gemma Poplinnal és Paz Dediosszal, egy forradalmárral, aki arról álmodik, hogy megbuktatta a Leszármazottságot, Clive és Clover vezető szerepet játszanak majd ennek a szent háborúnak a végkimenetelében és az emberiség sorsában.

Tommy Wallachnak egy könyv olvasása után teljesen beleszerelmesedtem a stílusába − abban a fajta jópofa laza hangnemben fogalmazza meg a gondolatait, hogy konkrétan tök mindegy, mi történik a könyvben. Így hát mindegy, mit ír, én azt olvasni akarom, és ezúttal a megszokotthoz képest elég más témát vett górcső alá, amiben valószínűleg ez a stílus is más formában köszön vissza, de kit érdekel?

Jennifer Rush: The Devil &Thieves
Megjelenés:  október 3.
Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers
A 18 éves Jemmie Carmichael úgy nőtt fel, hogy a New York-i csendes Hawthorne városkában mindvégig mágia vette körül. Az ő világában a mágiahasználókat "csillantaknak" hívják, és Jemmie közéjük számítaná magát, ha képes lenne egyetlen bűbájt úgy kiszórni, hogy nem rontaná el. Az sem segít, hogy nemrég leszólta Crowe, a Fekete Ördögök csillantjai motoros banda veszélyes és rejtélyes vezetője, és a területük nem hivatalos feje.

Amikor az egész csillant közösség megjelenik Hawthorne-ban a fesztiválra, elterjed a pletyka, hogy valaki tiltott mágiát használ. Aztán emberek kezdenek eltűnni. A mindenhonnan érkező fenyegetések következtében senkiben sem lehet megbízni. Jemmie-nek és Crow-nak félre kell tenniük a közös múltjukat, hogy megtalálják a szeretteiket, és az egyetlen, ami megmentheti őket, a hiba, ami miatt Jemmie nem tudja rendesen használni az erejét. Azok után, hogy évekig haszontalannak érezte magát, végül lehet mégis csak Jemmie a legerősebb csillant.

Ebben a könyvben a mágia az, ami be tud vonzani, de egyébként azért szemezek vele, mert Jennifer Rushnak olvastam az Altered sorozatát, és az nagyon kellemes olvasásélmény volt − különösen az első rész. (Igaz a harmadikat totál elszúrta.)

Kevin Hearne: The Plague of Giants (Seven Kennings #1)
Megjelenés:  október 3.
Kiadó: Del Ray Books
Egy vadiúj sorozat első részében a A Vasdruidák bestseller szerzője egy felejthetetlen fantasy világot kreált … egy olyat, ami örökre megváltozik, amikor egy óriás sereg bukkan fel. A királyság egyetlen reménye? A mágia egy olyan formájának felfedezése, ami a világ leghihetetlenebb szörnyeit hívja, hogy felvegyék a harcot az emberiség oldalán.

Kevin Hearne teljesen megvett a Vasdruidák sorozatával − igaz, abból csak az első két részt olvastam. Mivel fülszöveg nincs a goodreadsen, csak egy ilyen felemás figyelem felcsigázó, ezért azt tettem be ide, de szerintem már ennyiből is bőven várós lehet a könyv mindenkinél, nemcsak nálam.

2017. szeptember 27.

Dan Wells: Részlegesek-trilógia

Hosszú ideje ácsingóztam Dan Wells sci-fije iránt, aminek az lett a következménye, hogy egy hét alatt ledaráltam mindhárom részt. Ezúttal rendhagyó módon az egész trilógiát összegzem, természetesen úgy, hogy ne lőjem le a poént azoknak, akik még csak szemeznek a sorozattal, vagy várnak rá a folytatások.

Fülszöveg:  Az ​emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immunis csecsemő.
Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

A Részlegesek-trilógia legnagyobb "hibája", hogy 2017-et írunk. Valószínűleg, ha a megjelenése idején olvasom, nem azután, hogy túlvagyok a disztópia/posztapokaliptikus/sci-fi YA dömpingen, sokkal jobban tetszett volna, és sokkal inkább hűha élmény lehetett volna. De nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, így végeredményben egynek jó volt olvasni a sorozatot, de ennél nem több.

Az a baj ezzel a műfajjal, hogy jól bejáratott panelekkel dolgozik, amiket nem lehet sokféle variánsban alkalmazni. Ezért számomra sajnos nagyon sok ponton kiszámítható volt a cselekmény, és a fordulatok sem ütöttek akkorát, mint kellett volna. Konkrétan a Partials-ban van egy elég nagy horderejű csavar, amit nem feltétlen lehet kitalálni, de számomra annyira adta magát… És sajnos ez végigkísérte mindhárom könyvet, konkrétan a lezáró részt úgy olvastam, hogy a gyógymód logikusan nyilvánvaló volt, és meg kellett várni, míg a karaktereknek is leesik, ami olvasói szempontból sosem túl előnyös.

A történet nem újdonság, és az a "szép" benne, hogy mínuszolva a sci-fi aspektust, bármelyik közegre ráhúzható: a melegekre, a nemzetiségiekre, de azt hiszem a jelenlegi politikai helyzet, a bevándorlók kérdése most a leginkább idevágó téma. A regényben a Részlegesek rasszizmus áldozatai, nem tekintendők egyenrangúaknak az emberekkel, és ez az ellentét szolgáltatott a múltban és a jelenben is okot a két népcsoport közti feszültségre, majd háborúra. Ráadásul az egymás iránti közgyűlölet zsigerből jövő, mélyen gyökerező, amit nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra kiirtani.

Engem leginkább az első rész szerves részét képző Remény törvény döbbentett le. A gyerekek a megszületésük után megbetegszenek és meghalnak, mire a kormánynak mi a reakciója? Szülessen még több gyerek, és kötelezik a terhességre a nőket, nincs apelláta. Ha meghal a gyerek, akkor újra és újra teherbe kell esni… A korhatárt pedig egyre lejjebb szállítják. Ezen így teljesen kiakadtam − pláne annak függvényében, hogy a 21. században élünk, de az a propaganda megy előszeretettel, hogy nőként a kölykök potyogtatása a dolgod  −, mert nem elég, hogy az egésznek semmi értelme az égadta világon, de a saját nőnemű embertársaik egészségét veszélyeztetik!

Igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy ez egy YA regény. Máskülönben röhejessé válik, hogy a 16 éves gyerekek képzett orvosok, hogy a 16 éves főszereplő fedezi fel a gyógymódot és menti meg a világot, mert a felnőttek ugye tök hülyék. Szóval a képzeletemben a szereplők minimum huszonévesként éltek végig, és ez már csak azért sem volt nehéz, mert a sztori kivitelezésileg egyáltalán nem érződik YA-nak. (No igen, és hogy ez könnyen menjen, hozzájárult a magyar fordító is, aki szerint teljesen logikus egy ifjúsági könyvben, aminek tizenévesek a szereplői és tizenéveseknek szól, magázódni.)


Üvölt róla, hogy férfi írta, és ez hatalmas pozitívum sok szempontból. Úgy is mondhatjuk, hogy ez egy fiús széria. A főhős, Kira egy céltudatos, talpraesett lány, aki nem agonizál a pasikon, az unalmas női dolgokon, nem várja el, hogy más oldja meg a problémáit, hanem a kezébe veszi az irányítást. Ugyan van szerelmi szál − egyenesen szerelmi háromszög −, de Wells érintőlegesen kezeli. Nincsenek felesleges kitérők, a főszálat nem érintő mikrosztorik, hanem arra koncentrál, amire kell. A lényeges dolgokat nem mismásolja el, hanem itt kéremszépen komoly − hitelességét tekintve nem tudom mennyire − leírások vannak a vírusokról, és arról, ahogy Kira megfejti a működésüket.

A trilógia egyes darabjai nagyjából ugyanazt a szintet hozzák, de a harmadik részre beütötte a fejét némi minőségromlás. Az előbb emlegetett szerelmi szál kap egy nyálas monológot a végére − eskü nem tudom, miért volt erre a szükség, szerintem eltelt annyi idő, hogy felesleges volt erőltetni a háromszöget −, és sajnos a központi konfliktus ugyan feloldásra kerül, de a lényegi rész kimarad: hogy lesz ezután? A történet végig ezt a témát járja körbe, hogy van két népcsoport, akik képtelenek együttműködni, és minden az ellen szól, hogy ez valaha is megtörténjen, pláne, hogy a sérelmek a trilógia folyamán csak gyűlnek és gyűlnek. Ahelyett, hogy Wells elcsúsztatta volna az arányokat, és arra törekedett volna, hogy kapjunk egy pillantást a jövőbe, hogy elhiggyük a béke a két nép között lehetséges, inkább elnyújtotta az utat − szó szerint. A főszereplők jellemzően egyik helyről mászkálnak a másikra, és többször külön vannak, tehát külön vándorlások is gyakoriak, amik helykitöltőnek alkalmasak, de… úgy éreztem, hogy csak az időhúzás folyik. (Az időhúzásra még jó példa az Isolda-gyerek szál, amit egy az egyben húzni lehetett volna a könyvből, mert csak plot device, és az a szál nem fut ki sehová, vagy Delarosa megállítása, amikor úgyis az lesz a vége, ami).

A másik, ami miatt a trilógia nem tudta magát belopni a szívembe, hogy a karakterek nem sikeredtek túl erősre. Az E/3-as elbeszélőmód inkább a cselekvő leírásokra fókuszál, nem a karakterábrázolásra, nem ismerjük meg őket annyira, hogy érdekeljen a sorsuk. Hiába tökös főhős Kira, nem tudtam hozzá kötődni, Samm a Részleges érzelemmentességéből kifolyólag olyan, mint egy robot, a többiek pedig leginkább csak nevek. A legjobban Marcust bírtam, aki a humort szolgáltatta, és tényleg mindig feldobta a jeleneteket, és Jaydent − akiről egészen sokáig azt hittem az első részben, hogy a szerelmi trió tagja lesz… de nem így alakult.

Összességében többet vártam a szériától, de még így is úgy vélem, érdemes elolvasni. Viszont ha Dan Wellst önmagához mérjük, a John Cleaver sorozata minden szempontból minőségibb − ami már csak azért is érdekes, mert az íródott előbb.

Értékelés: 4/5
Borító: 5/5

Eredeti cím:  Partials, Fragments, Ruins
Sorozat: Részlegesek
Kiadó: Fumax
Megjelenés éve: 2012, 2013, 2014
Oldalszám: 456, 524, 438
Fordította: Bayer Antal