Clare Mackintosh: Az igazság pillanata

A Maxim kiadó felnőtteket megcélzó sorozata, a Mount Blanc válogatás talán kevésbé közismert, mint a népszerű Dream válogatás, pedig érdemes a kötetek között szemezgetni. Amikor átfutottam Clare Mackintosh debütáló könyvének fülszövegét, azonnal elfogott a vágy, hogy olvashassam – jók voltak a megérzéseim.

A recenziós példányt köszönöm a Maxim kiadónak! 
 Megrendelem!

Egy kisfiú és az anyukája hazafelé tart, amikor szörnyű tragédia történik: az ötéves Jacobot halálra gázolják. A rendőrség mindent megtesz, hogy fényt derítsenek az elkövető személyére, de hónapok elteltével sincs új nyom.

A nyitójelenet erős hangulatképeket tár elénk, úgy vezeti fel, és mutatja meg a balesetet, hogy azonnal bevonja a történetbe az olvasót. Lehetetlen nem azonosulni az anyával, átélni a fájdalmát; eléri, hogy mi is követeljük, hogy sikerüljön igazságot szolgáltatni: megtalálni a felelőst, és rács mögé dugni. A szerző rövid idő alatt nagyon ügyesen teremtette meg azt az alapot, ami köré az egész történet szerveződik.

Kezdetben az események két szálon, eltérő elbeszélő módban (E/1-ben és E/3-ban) futnak: Jennáén és a nyomozást vezető felügyelőén, Rayén; később E/2-ben egy harmadik nézőpont is becsatlakozik. Jenna képtelen megbirkózni a balesettel, rémálmok gyötrik, ezért összeszedi a cókmókját, és megy, amerre a busz viszi. Új életet kezd, próbálja feldolgozni Jacob halálát, és ahogy telik-múlik az idő, kezd beilleszkedni, és a múlt szorítása is enyhül. Ray felügyelő szemszögén keresztül körvonalazódik ki, hogy nyomok hiányában az idő előrehaladtával egyre kevesebb esélye van annak, hogy megtalálják a gázolót.

A problémám a könyvvel elsősorban az volt, ami az összes többi pszichothrillerrel általánosságban. Mintha lenne egy sztenderd recept, amit az írók követnek, én meg nem értem, miért így építkezik mindegyik. Nálam az a szó, hogy thriller együtt jár az izgalmas, feszültségteli jelzőkkel. Ehhez képest mindegyik, amit eddig olvastam, lassan vezeti fel a gigafordulatot. Persze egyfelől a kontraszt miatt még nagyobbnak érződik a csattanó, de sosem jó ómen, ha úgy kell átvergődnöm a könyv első felén, mert benne van az esélye, hogy leteszem, és a lényegi részig sosem jutok el.

Apró kifakadásom nem azt jelenti, hogy rettenetes a könyv eleje, hanem csak azt, hogy csigalassan vánszorog a cselekmény, és annyira nem kötött le. Hiába szépek a helyszínleírások, és jelent meg bennem az érzés, hogy de jó lenne ott élni, Jenna élete nem éppen eseménydús; annyiból áll, hogy a parton sétálgat meg fotózgat, és szenved. A nyomozós vonalon sem sok minden történik: sikertelenséget sikertelenség követ. Betekintést kapunk, hogyan végzik munkájukat a nyomozók, de ez kissé száraz, nem olyan, mint egy krimisorozat epizódjában. Azt sem értettem, mi létjogosultsága van Ray magánéletének. Gondok vannak a fiával, a feleségével már nem jönnek ki olyan jól, mint régen, aminek a fő oka, hogy Jack munkamániás, és elhanyagolja a családját, no meg bejön neki az új kolléga, Kate, és ez nem összeegyeztethető a házasságával. Ám ez engem egy cseppet sem érdekelt, felesleges mellékszálnak tartottam az egészet, és inkább idegesített az egész karakter, hogy mennyire semmibe veszi a feleségét és a gyerekeit.

Szóval így olvasgattam lagymatag lelkesedéssel, és találgattam, hogy akkor mégis mi fog történni, amitől feljavul a történet, mert a leghalványabb fogalmam sem volt. Annyi átjött, hogy valami sötét dolog van Jenna múltjában, a családjában történt valami, azért olyan, amilyen, és erre most még rátett egy lapáttal Jacob halála, de ezenkívül nem sok izgalmat tartogatott a könyv. Elvoltunk, de semmi különös.

Aztán jött a fordulat. Az az igazi agyeldobós fordulat.

Ami után teljesen összezavarodsz, és visszalapozol, hogy most megzakkantál-e, vagy jó könyvet olvasol-e, vagy ennyire félreolvastál mindent. Sőt, még az is megfordul a fejedben, hogy rosszul adták ki a könyvet, és ez senkinek sem tűnt fel.  Ütött, de rendesen, és ez nagyon-nagyon jó érzés volt, manapság már ritkán tapasztalok ilyet, mindig előrelátom a dolgokat. Lehet, ha lelkesebben falom a sorokat, feltűntek volna a jelek, de itt nem éreztem őket nyilvánvalónak, sőt. Külön dicséret illeti az összeszedett szöveget, hogy így képes megvezetni az embert. Jó pár olyan könyvet olvastam, ahol a főhős végig azt hajtogatta, hogy van valami a múltjában, csak nem mondta meg, mi az (hiszen akkor nem lett volna könyv), itt viszont nincs ilyen, úgy vannak összefűzve a gondolatok, hogy ne lehessen gyanakodni, ezért elismerésem a szerzőnek. Talán van benne egy kellemes kis véletlen, egy kis írói sumákolás, hogy összepasszoljon, aminek össze kell passzolnia. De kit érdekel? Akkor is abban a pillanatban a reakcióm egy aztakutyafáját volt, amit már senki sem vehet el tőlem.

Ezután hamar összeáll a kép, hogy mi történt, és a gyilkos személye is simán kikövetkeztethető. Kivesézhetném ezt még bővebben, de nem akarom elrontani az olvasási élményt, a legjobb annyit tudni a történetről, amennyit az elején összefoglaltam. Annyit megjegyeznék, hogy tudom, hogy ez egy általános jelenség a világban, és egyszerűen képtelen vagyok megérteni azokat az embereket, akik hagyják, hogy ilyesmi megtörténjen. Nem megy.

A végére összesűrűsödnek az események, és fokozódik a tempó, örültem volna, ha a regény első fele is hasonló ritmusban telik. Újabb meglepetések kerülnek napvilágra, és egy olyan epilógussal záródik a könyv, ami kételyeket támaszt. Ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor az Eredet c. film sejtelmesen megingó pörgettyűjéhez hasonlítanám. Nem derül ki, hogy Jennára milyen élet vár a trauma után, hogy boldog lehet-e még valaha, hogy képes lesz-e túllépni mindenen.

Összességében tetszett a regény, csak az ízlésemnek picit lassú volt. Bátran ajánlom azoknak, akik szeretik a pszichothrillereket, a nagy fordulatokat (már ezért érdemes elolvasni, komolyan!), és azoknak, akik meg akarnak ismerni a Mount Blanc válogatással – Az igazság pillanata kezdésnek kiváló.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I Let You Go

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 368

Fordította: Stier Ágnes