A Kösz, hogy… tökéletes példa arra, miért
szeretek férfi szerzőtől egy kamaszfiú E/1-es nézőpontjában olvasni. Olyan jó a
fejükben lenni: lazák és humorosak, de mégis szorul beléjük némi érzékenység
mondjuk egy lány idegesítő melodrámájával szemben.
Tommy
Wallach ezzel az egy könyvével elérte, hogy felkerüljön a bármit ír, érdekel listámra. Nagyon jó a stílusa, beszippantja az
embert, és olyan köntösben tud megfogalmazni fontos gondolatokat, hogy irigylem
az írói vénáit. Ilyenekről beszélek:
– Sosem értettem azokat, akik feketén isszák a kávéjukat. Hát nem elég keserű így is az élet?
Pontosan ezt szeretem benne. Hogy az élet nem valami cukormázas dolog. Akkor meg miért édesíteném meg a kávét?
Mellékes megjegyzés: mindig is tetszett a kifejezés, hogy „agyonütni az időt”. Mintha az idő valamiféle gonosz sárkány lenne, akit le kell gyilkolni. Sajnálatos módon, az életben az idő természetes módon halálozik el, évről évre, óráról órára, másodpercről másodpercre, ahogy az minden mással is történik. A való világban irgalmatlan időmészárlás folyik.
A „tökéletes” szóval mindenki jó dolgokra szokott utalni: egy hibátlan dolgozatra, egy félévre, amelyben egyszer sem hiányzott, egy maximális pontszámmal teljesített 1080° Snowboarding menetre. Szerintem viszont akkor használjuk a legprecízebben, ha olyasmit írunk le vele, ami pontosan az, aminek lennie kell – még ha ez a bizonyos dolog elég szar is. Tökéletes reggeli szájszag. Tökéletes másnaposság. Tökéletes szomorúság.
Az ember sosem szűnik meg fiatalnak érezni magát. Lehet, hogy elkezdesz dolgozni, lesz férjed és saját házad, de ez az egész felnőttség csak színjáték. Mindannyian úgy teszünk, mintha felnőttünk volna. Tudod, melyik a legkegyetlenebb tárgy, amit valaha feltaláltak? – A fejemet rázta. – A tükör. Mert megtöri az illúziót.
Aztán meg az ilyenek, amiken felröhögtem:
Most komolyan, mi az isten van a gyümölcsökkel? Ki döntötte el, hogy a művészet legméltóbb tárgya csakis egy ezüsttálba odacsapott szőlőfürt meg egy gránátalma lehet? Mert az a fazon megérdemelné, hogy agyonverjék egy éretlen körtével.
Általában a pucérság az egyetlen dolog, ami segít ébren maradnom. Egy átlagos múzeumban mindig jelentős mennyiségű meztelen nő van közszemlére téve, bár ilyen képekből messze nincs annyi, mint gyümölcstálasokból. Vannak életnagyságú, meztelen hölgyeket ábrázoló márványszobrok, amelyek olyan makulátlan fehérek, mint egy frissen kibontott szappan. Vannak vízesések alatt pucéran fürdőző asszonyságokról készült olajfestmények. Vannak szögletes, kubista meztelen nők, akikről mindezt csak azért tudjuk, mert a cím elárulja: „Lépcsőn felfelé tartó meztelen nő”.
Kibaszottul utálom a virágokat. Miféle seggfej vesz valamit, aminek aztán gondját kell viselni? „Tessék, szerelmem feltételezett tárgya, hadd ajándékozzalak meg egy kis plusz felelősséggel.” És ha kötelességed teljesítése közben kudarcot vallasz, akkor ott állsz egy virág-hullával. Na szép! Ez az ajándék ellentéte. Ez valami kicseszett anti-ajándék!
Hogy az ember szülei is voltak fiatalok, erre gondolni épp olyan, mint arra, hogy Micimackó vécére megy: egyszerűen csak cseszettül ciki.
Tele van az
egész könyv ilyenekkel, minden lapját öröm volt olvasni.
Ami a
történetet illeti: a kivitelezés remek. Tulajdonképpen a szöveg egy esszé,
amiben Parker részletesen összefoglalja a felvételi bizottságnak, hogy mi
sarkallta arra, hogy egyetemre jelentkezzen, mikor korábban esze ágában sem
volt. Oké, lássuk be, az életben nem vennének fel senkit egyetemre, aki leírja
például hogy vesztette el a szüzességét. De ahhoz képest Wallach abszolút
reálisan mutatja be a Parker döntéséhez vezető rövid időszakot. Nincs két nap
alatti örök szerelem, nincs az, hogy minden megváltozik és mindenki hepi.
Lényegében Parker megismerkedik Zeldával, és a lány állapotából eredő teljesen
más életszemlélete rávezeti arra, hogy elgondolkodjon a saját életén, és
felnyíljon a szeme: a változás csak akkor jön el, ha tesz érte, máskülönben csak
eltékozolja.
A könyv vége
valaminek a kezdete, egy ígéret, hogy Parkernek egyszer egy jobb, boldogabb
élete lehet, amin nem ül árnyként a múlt: az édesapja halála. A regény eleje és
vége egyébként nagy kontraszt, mert Parker messze nem tökéletes karakter, hiszen
lop, mégis látjuk, hogy jó srác, és szerethető, és csak hiszi, hogy nem
kedvelik az emberek, és nem tud mit kezdeni azzal, hogy az anyja alkoholista.
Nagyon
tetszett, hogy sokáig nem lehet eldönteni, hogy paranormális aspektusa van-e a
regénynek, vagy Zeldának mentális gondja van, vagy csak szeret kitalálni
dolgokat. Ahogy Parker a végén megjegyzi, ez igazából nem is lényeges, de
élveztem, hogy bizonytalanságban tartott. A lány impulzív, olyan dolgokra veszi
rá fiút, amire magától nem lenne hajlandó, ráébreszti, hogy kézzel fogható
távolságban vannak a barátnak való emberek, akik társaságában nem kell magányosnak lennie.
Zelda közben arra vár, hogy lezáródjon a saját ügye, és elérje megmásíthatatlan
célját. Szerettem a beszélgetéseiket.
A másik, ami
megfűszerezte a regényt, az Parker pszichoszomatikus betegsége. A némasága
érdekes szituációkat eredményezett, és nagyon szerettem a sztoriba ágyazott
meséit; önmagában is megállta volna a könyv a helyét, de e szösszenetek
megszínesítették. Parker nem tanul meg a regény végére beszélni, sőt, Zelda
kedvéért sem tud megszólalni egyszer sem, de szembesül azzal, hogy ez azért
van, mert talán ő nem akarja.
Összességében
a Kösz, hogy… egy nagyon jó stílusban
megírt, jópofa ifjúsági regény, ami bizony elgondolkodtat arról, hogy csak és
kizárólag a jelenben éljünk.Nagyon ajánlom!
Értékelés: 5/5
Borító: 4/5
Eredeti
cím: Thanks for the Trouble
Kiadó:
GABO
Megjelenés
éve: 2016
Oldalszám:
300
Fordította:
Gázsity Mila
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése